Üvegcserepek

× Ilyen érzés lehet meghalni. Repülsz a sötét semmiben, miközben belülről lassan felemészt valami. De te nem érzel semmit. Üres vagy.

× Szótlanul, gyengén mosolygok, pedig szívemet ezer késsel tépi, s lelkemet darabokra marcangolja szét.

× Mint kalitkába zárt kismadár, szívem börtönbe zárva csendesen zokog… Nem éri ismét napfény, szenved, s erőtlenül dobog…

× Akkor a legvédtelenebb, mikor magányos. Ki van éhezve a szeretetre, törődésre. Naiv. Szeme esdeklőn rápillant; bájos mosoly. S a másik már tudja: ő csapdában van.

× Egy könnycsepp árult el engem, majd egy egész zivatar, s ő most már tudja jól, ki az, kiért szívem majd meghal.

× Csengő-bongó, lágy dallammal dalol a szív egy halk szólamot. S hangja felerősödik, ha valakit szeret. De énekére csak az felelhet, kinek szívében a másik szólam él.

× Ha a párnám mesélni tudna, elmondhatná, hány éjszakát sírtam át miattad.

× Lennék vak, hogy ne lássam a hozzád fűző tárgyakat,

Lennék süket, hogy ne halljam folyton visszhangzó szavaidat.

Lennék néma, hogy ne tudjam elmondani,

A szív a látást és a hallást az emlékekben tudja pótolni.

× Mérges gázként gomolygott a magány és a sötétség, s szürke felhőjük keveréke ködként először a szemére telepedett. Nem látta többé maga körül az embereket, magára maradt.

Majd alattomosan lejjebb ereszkedett, némasággal sújtva őt. Nem tudott segítségért kiáltani.

Végül magába nyelte, körbeölelte őt, s a szeretetre éhes szívet méreggel táplálva elhitette vele. Ő már valóban egyedül van.

× Úgy érzem, hogy tegnap nálad felejtettem valamit. Csak most jöttem rá, hogy az a valami, a másik felem, azaz te vagy.

× Nem merek a szemedbe nézni, mert félek, hogy miközben tekintetünk összekapcsolódik és elmerülök (barna) íriszeidben, túlságosan elveszem benne, s te az enyémben megtalálod önmagad és azt, hogy mennyire szeretlek.

× A szívem annyira kalapált, hogy szinte éreztem, a száguldó vért az ereimben. Ennek ellenére bódult kábulat telepedett az agyamra és elhomályosult a tekintetem. Arcom égett, a tenyerem izzadt és biztos voltam abban, hogy a szemem csillog és a pupilláim háromszorosára tágultak. Nem akartam, de a testem elárult…

× Csak egy picipicit vágytam a közelségére, az ölelésére, a csókjára. Csak egy picipicit akartam a magaménak tudni, két kezem közt tartani és elfelejteni, hogy talán legközelebb más feje pihen majd a vállán, más csókja ég ajkán.

× Lelkem apró szilánkjait két kezembe összegyűjtöttem. Nem építek belőle újat, s másnak se hagyom, hogy tünékeny légvárat építsen.

× Az üvegcserepek lassan peregnek le csilingelő halk dallal, s csapódnak szét a kemény aszfalton. Összeszedtem újra, szívembe fúrtam, hadd fájjon, hagyom.

× Tulajdonképp a magány töltötte ki napjaimat. De ez az érzés annyira üressé vált és semmivé, hogy majd csak akkor kezdett el ismét hasogatni, mikor belépett az életembe és el is tűnt. Hiába szoktam meg, hogy velem van, a visszaszokás borzalmas volt.

× Ahogy múlnak a percek, az órák, minden egyre nehezedik körülöttem. Egyre lassabbnak érzem a Föld forgását, és valahogy sose akar eljönni a másnap, én pedig tehetetlenül toporgok egyhelyben, miközben ráz az ideg.

× Nem haragszom, igazán, csak tűnj el a fejemből! Szűnj meg, ne kiabáld a fülembe a szavakat, ne lássam magam előtt a mosolyodat, az arcod, a szemed, a kezed és úgy egészben téged! Esküszöm, nem haragszom, csak ne álmodjak rólad többet, ne halljam visszhangozni a nevetésedet!

× Sikítás, ordítás, elmebetegzuhatag. Magány, csend, depresszió. És tömény sötétség... Gyémánt fénycsillanás, s egy könnycsepp felhasít.