~Cry – Sírni~

Halkan lépkedek a csendes szoba árnyain,
Megcsillan a Holdfény a kis helyiség tárgyain.
Szakadozott légzés, ami elhagyja a szádat,
Te sírsz a sarokban, téged szorongat a bánat.

Hol vagy? Nem látlak. Elbújtál a Világ szeme elől?
Miért nem mutatod arcod és zárkózol el minden elől?
Nem szólsz egy szót sem, bűnöd némaságba hajt.
Minden lélegzetvételedben hallom a kínos sóhajt.

Egy bűnöd volt, hogy odaadóan szeretni tudtál,
Boldog örömödben minden érzelmet megmutattál.
Nevettél örömödben, és sírtál bánatodban,
Mindig a vidámságot kerested a holnapodban.

Megváltoztál, a perzselő fájdalom átformált,
Felöltötted magadra a bezárkózottság álarcát.
Ez lennél Te? Bánat, fájdalom, és keserű sírás?
Mondd, hol van a régi éned, kinek semmi sem kihívás?

Játszott veled, játszott azzal, hogy sebezhető voltál,
Nem hagyott nyugodni, míg belülről meg nem haltál.
S most csak nevet rajtad, ő kinek magadat adtad,
Minden félelmed szó nélkül magad mögött hagytad.

Ő volt számodra a csodás mesebeli Herceg,
Őrá fordítottad minden egyes szabad perced.
Már bánod, hogy így történt, és átkozod a percet,
Mikor a tóparton eléd lépett az imádott Herceg.

Egyes egyedül sétálsz végig a tó poros partján.
Könny szökik szemedbe a régi helyszínt látván.
Elrohansz, a pályaudvar felé veszed utad,
Nem bírod már, hogy újra kelljen élned a múltad.

Minden és mindenki könnyedén magadra hagyott,
Elmegy előtted a vonat, de figyelmen kívül hagyod.
Csendben ülsz a padon, a hidegben és várod,
Hogy jöjjön valaki, kit úgy hívsz: barátod.

Meglátlak, ott ülsz magányosan a padon,
Hozzád szaladok, sóhajod reszketve dalol.
”Mi a baj?” – kérdem én, de nem hallom válaszod,
Gyere Jóbarát, itt vagyok, sírd ki magad a vállamon.