Aludj kicsim, aludjál

Ott feküdt előttem és én csak néztem az arcát. Egy hang se jött ki a torkomon, némán összecsuklottam fiam holteste fölött és ölembe fektettem a fejét. Senki nem szólt, mindenki próbált valami ésszerű magyarázatot találni, próbáltak nem megérteni, hogy miért, próbáltak arra gondolni, hogy ez egy rossz vicc.

Megigazítottam vörös tincseit, megcsókoltam a homlokát és éreztem, ahogy mindenki leguggol körülöttem. Arthur átkarolt, Ginny Fred lábánál ült törökülésben, Perc őt ölelgette. Bill, Ron és Charlie a jobb oldalamon guggoltak, meredten nézték öccsük sápadt testét. George pedig… úgy szorította testvére kezét, mintha ezzel próbálná visszahúzni az élők sorába.

Mindenki zokogott. Ki némán, ki hangosan, én könnyek nélkül. A termet jajveszékelés, fájdalmas üvöltés járta át, mindenütt megannyi gyász és csupa feketeség. A sötét lepel mindenkit beborított, a szomorúság és a bánat mindenkit megfertőzött. Fölöttünk az elvarázsolt mennyezet csillaggal borított éggel nézett le ránk, a Hold kiflije is vigasztalóan fénylett nekünk. Nekünk gyászolóknak, akik elvesztettek egy embert, egy ismerőst, egy barátot, egy társat, egy szerelmet, vagy… talán egy családtagot.

Mindenki ült, guggolt, vagy a földön feküdt, valaki mégis felállt, s eloltotta az összes fényt a teremben. Itt-ott gyertyát gyújtottak, majd halk beszélgetések suhantak végig a termen, lágy szellő érzését keltve. Nem tudtam felfogni, hogy épp ki beszél a terem közepén egy gyertyával a kezében, a mondandója se érdekelt.

Bill is meggyújtott egy gyertyát, majd egy üveg mézbort varázsolt elő, hozzá poharakat. Mindenkinek adott egyet, kitöltötte az italt és felemelte a poharát. Mind így tettünk és elsuttogtunk egy: Fredre mondatot. Nem ittam meg, a torkom teljesen ki volt száradva, nyelvemmel remegő ajkaim nyaltam csak meg.

Mit érezhet ilyenkor egy anya, mikor a fia meghal? Ezt szavakban nem lehet leírni… Én hoztam a világra, én neveltem fel és én kiabáltam vele a legtöbbet. Még most is hallom a nevetését, a vicceit és a neveletlen viselkedése is lepereg előttem.

Egy nagyon régi emlék bukkant fel a semmiből. Ez még akkor volt, mikor George és ő alig három évesek lehettek. Kinn hajkurászták a csirkéket naphosszat, mikor Fred elesett és az egyik csirke csúnyán belecsípett. Emlékszem, ő is sírva jött, meg George is, akinek csak a rémület okozta a sírást. Seperc alatt begyógyítottam a sebet, ölembe kaptam a két lurkót és daloltam nekik, hogy megnyugodjanak.

Aludj el, aludj el,

Ne sírdogálj, kicsi baba!

Aludj el, aludj el,

Vigyázom az álmodra!

Ha lehunyod a szemedet,

Szépet fogsz álmodni.

Itt ülök melletted,

Semmi sem fog ártani.

Pillangó kél táncra

A sok virág felett.

Szedj belőlük párat,

S csak nevess, nevess, nevess!

Aludj el, aludj el,

Játszani hív a szivárvány!

Aludj el, aludj el,

Csússz le a sokszínű csúszdán!

Most már mindenki körém gyűlt, George pedig befurakodott apja helyére és átölelt. Még egyszer lehajoltam mosolygó arcához, egy puszit nyomtam az arcára, miközben végigsimítottam a fején.

- Aludj kicsim, aludjál – suttogtam és éreztem, ahogy végiggördül arcomon egy sós könnycsepp, elhagyja állam és Fred arcán talál megnyugvást.

VÉGE

/Szerzői megjegyzés: a vers nem erre a célra íródott, amúgy az enyém/

Fruttis