Változás

A csapra támaszkodom, ujjaimmal erősen tartom magam, mintha ez lenne az utolsó segítségem ebben a nyamvadt világban. Felnézek a repedt tükörre és nem is magam látom… Hanem egy kicicomázott világsztárt, aki köszöni szépen megvan és felülmúlhatatlanul boldog. Frászt! Kinyitom a hideg vizet és próbálom levakarni magamról az aznapi festékhalmot, majd miután kellőképpen végigfolyt rajtam a festék alábbhagytam a próbálkozással és valami vatta után néztem a kis táskámban. Meg is találtam, meg a lemosót is. A tükörből most egy másik énem nézett vissza rám. Egy nyugodtabb, amolyan „köszöni szépen, belefáradt az egészbe” Bill. Elegem van… Értitek?! A sok koncertezés, a rajongók fenyegető levelei („Megölöm magam, ha nem lehetsz az enyém!” és egyéb kedvességek), David idegesítő modora, de legfőképpen TE, TE vagy a hab a tortán.

Mint mindig most is egy luxus lakosztályban szálltunk meg, hála neked. Mondani se kell, hogy a költségvetés az egekben szárnyal, de hát kit érdekel, mikor gazdagok vagyunk. Egy szobát kaptunk, mikor… Nem lényeg…

A tükör meg eltört egy Tom Kaulitz nevű tomboló hurrikán segítségével. Hát nem vagy babonás, az biztos.

**

Kirohantál a szobából, egyenesen be a fürdőbe. Nem értelek. Megváltoztál… Fogalmam sincs, hogy mi történt veled, szinte kirekesztettnek érzem magam. Ikrek vagyunk az istenit! – a szekrénynek is annyi. Azt hiszem mára már elég lesz a pusztításból, így is a tükör látta kárát Dávid egyik beszólásának. Nyilvánvaló, hogy miért rakott minket egy szobába: elege van a nőügyeimből, azt hiszi, hogy te megfékezhetsz, ha velem vagy egy szobában.

Unod, belefáradtál, nyúzott vagy. Hiába öltesz fel magadra mindig egy megnyugvást sugárzó álcát, előttem ugyan az a festék nélküli megtört Bill vagy. Nekem ne meséld be, hogy minden rendben, mikor a sóhajaid hallgatom egész nap és számolom, naponta hányszor nézel rám azzal a bánatos tekinteteddel. Mintha engem hibáztatnál… És ha rákérdezek: „nem, semmi”. Valami… valami nincsen rendben közöttünk. Valahogy máshogy viszonyulsz hozzám, de nem értem ezt az egészet. Tudod, olyan jó lenne, ha megint őszintén tudnánk egy jót beszélni. Én se az a „hűdemenő, minden buliban résztvevő, nőkben dúskáló” Tom Kaulitz vagyok. Nem. Egyszerűen neked csak a bátyád, bár sokszor inkább öcsédnek érzem magam. Ez megnyugtat, akár hiszed, akár nem. Hiányzol Bill, hiányzol, mert most nem önmagad vagy.

**

Kiléptem a szobába és megállapítottam, hogy üres. Kimentél, de megint pusztítottál. Úgy, ahogy rendbe szedtem a szekrényt, majd lecammogtam, hogy bevágjak valami kajának minősíthetőt. Lent voltál, Georgékkal együtt. Nevettetek valamin. Hát igen, ti mindig röhögtök… Biztos kinéztetek magatoknak egy jó nőt és azon tanakodtok, hogy ma ki fogja azt megdöngetni. Megváltoztál Tom. Ez az álca, amit magadra húztál, borzalmas. Ezzel akarsz magadtól távol tartani? Mert ha igen, sikerült. Undorodom, ahányszor egy csajjal flörtölsz, s bevallom… bevallom féltékeny vagyok. Nem, Bill! – megráztam a fejem. Verd ki a fejedből ezt a gondolatot! A kezem ökölbe szorult, s a bennem vívott csata annyira lekötötte a figyelmem, hogy nekimentem valakinek. Az a valaki meg az a pincérnő volt, akit ti olyan meredten néztetek. A lány felborult, elejtette a kezében lévő tálcát és a hatalmas csörömpölésre persze mindenki odafordította a fejét. A fejem rögtön piros színt váltott, miközben felsegítettem a kislányt és segítettem összeszedni neki a cserepeket. Mikor épp az egyikért nyúltam – ami közöttünk volt – ő is érte nyúlt és a fejünk összekoccant.

-         Ó, bocsánat! – hebegte, majd a szemembe pillantott és megrebegtette a szempilláit. Pirultan felállt és elsietett a konyha irányába, majd egy felmosó ronggyal tért vissza. Én pedig bambán álltam ott. És most döbbentem rá valamire. Remegő lábakkal leültem hozzátok, te pedig rögtön cikizni kezdtél és azzal nyaggattál, hogy akár meg is lehetne nekem a csaj ma éjszakára, ő nem zavarna. El sem hiszed, milyen érzékeny pontra tapintottál a szavaiddal. Az étel, ami előttem volt – azért hagytatok nekem is valamit – igazán finom lehetett, de én nem éreztem az ízét. Hirtelen felpattantam és visszarohadtam a szobánkba. Láttam a pillantásod és tudom, hogy tekinteteddel addig követtél, amíg ki nem értem az étteremből. Nem értettél, most se értesz… és remélem, soha nem is fogsz.

**

Mi ütött beléd? Mond mi? Itt volt előtted egy tünemény, te pedig… Felálltam és utánad indultam, beszélni akartam veled, Bill, mi történt? Éreztem, hogy kiborulhattál, így sietősebbre vettem. Mikor azonban a szobánk ajtaja elé értem megálltam. Kezem már nyújtottam a kilincs után, de csak remegő lábakkal álltam ott és lassan kezdtem rájönni… Nem, Bill! Nem teheted ezt velem! Majd’ letéptem a kilincset úgy rontottam be hozzánk. Te pedig… te pedig megtörten ott ültél az ágyunkon - mondanom sem kell, közös még az ágyunk is – és mikor rám emeleted a pillantásod... gyanúm beigazolódott. Hátráltam két lépést. Nem tudtam megemészteni a tényt. Kizárt, kizárt, kizárt! Megvetően végignéztem rajtad, s eltűnt az a bátyám képe, akit én tiszteltem, szerettem és akire felnéztem. Mivé lettél, Bill? Hm? Kicsörtettem a szobából és becsaptam az ajtót, majd megtörten az elé lerogytam. Kezembe temetem az arcom és dühösen ütni kezdtem a fejem. Nem velem történik meg… nem…

**

Ne kínozz! A tekinteted… Megvetsz és gyűlölsz… még el sem mondhattam! Utálom magam, elhiheted. Utálok tükörbe nézni, minden nap azzal a tudattal ébredni, hogy… Tom, kérlek! Érts meg! – a kezeimbe temettem az arcom és előtört belőlem az eddigi szorongás. Megvető tekinteted még most is a szemeim előtt lebeg és nem akar törlődni. Undorodom magamtól, gyűlölöm magam!

**

Jól leittam magam. Egészségedre! Örülj neki, csak a te tiszteletedre néztem megint a poharam aljára. És mi tagadás, elég mélyre sasoltam. Csak ittam a feleseket, meg kevertem mindent mindennel, egy idő után azt se tudtam, hol vagyok és egyáltalán ki. Jóval éjfél után estem be hozzád, te már aludtál. Alig láttam a szobát, elmosódott folt volt minden, de azért még bezúgtam az ágyba – sikeresen lelökve ezzel téged. Felkeltél, mondtál valamit, de hát ki emlékszik az ilyenekre? Boldog vagyok, és nem érdekel semmi. Legalább ez a pár perc elfeledteti velem az okot… Az okot, hogy miért rohantam ki innen. Ideges voltam, el sem hiszed, hogy mennyire. És akár hiszed, akár nem, bosszúból le is fektettem azt a kis pincér csajt. És tudod mit? Nem bánom! Egyedül csak azt bánom, hogy te vagy a testvérem. Nem értelek meg, nem tudom elfogadni a tényt.

Ahogy az ágyon fekszem és hallgatom a szuszogásod lassan kitisztul a fejem. Haragszom magamra… nem gondoltam komolyan, amiket „mondtam” – tudom, hogy megérezted gondolataimat, hisz ez a kapcsolat még megmaradt. Ne… ne haragudj. Szörnyű voltam az elmúlt percekben.

-         Ébren vagy? – feléd fordulok és megsimogatom az arcod. Szemed azonnal tágra nyílik. Könnyektől csillog, bár ezt csak gondolom, sem mint hogy látom – az elmosódott kép azért még megvan. Nem értem magam, egyszer utállak, másszor pedig magamat utálom, amiért képes vagyok a testvéremtől elfordulni. Lehet az alkohol hatása, lehet nem, de holnap el fogom felejteni ezeket a gondolatokat – ezzel nyugtatom magam. Kellő képen berúgtam ahhoz, hogy ne emlékezzek.

-         Igen – suttogod, majd közelebb csusszansz. Ha józan lennék, már talán rég arrébb mentem volna, de most nem tudok. Megpróbálom megérteni és átérezni a gondjaid.

**

Hozzám szóltál, de részegen. Miattam ittál, tudom, engem vádolsz mindenért, pedig ha tudnád, mennyire sajnálom… És most idefekszel mellém… mikor tudod, hogy mit érzek. Több ezer érzés kavarog most bennem, köztük az a legzavaróbb, hogy mi minden jut eszembe arról a szóról, hogy részeg. Ilyenkor az ember – jobbik esetben, vagy rosszabb? – nem emlékszik semmire, fáj a feje, nem tudja, mit csinál. Ideális helyzet, hogy… Nem Bill!

-         Bill – suttogod. – Figyelj, ha megbántottalak… - te kérsz bocsánatot?!

-         Nekem van okom a bocsánatkérésre.

-         Nem tehetsz az érzéseidről, Bill. Ne kérj azért bocsánatot, mert… mert más vagy.

-         Tom! – előtört belőlem a sóhaj és megöleltelek. Váratlanul fogadtad, és hirtelen megmozdultál, mintha el akarnál tolni. De végül szorosan magadhoz húztál. Két én viaskodott bennem. Az egyik téged kívánt, a másik ezt helytelennek ítélte. Tisztára skizofrénnek érzem magam. Felemelted a fejem és a szemembe néztél – mondd, miért kínzol? Mostmár késő, már elvesztem. Az illatodban, a szemedben, a mély lélegzetvételedben, bőröd puhaságában és hatalmas pólódban. Óvatosan az említett ruhadarab alá csúsztattam a kezem, te csak összerándultál. Nem értetted szándékom, pedig világos. Nem bírok magammal, szerintem tudod, mire vállalkoztál. Csak reménykedni tudok abban, hogy elég részeg vagy.

**

Rémülten figyelem, mit csinálsz és a legszörnyűbb, hogy nem tudok mit tenni ez ellen. Az ital teljesen elnyomja az ítélő képességem, és arcod helyén nem is a testvéremét látom, hanem azt a formás kis pincérnőét… Mi történik velem?

-         Bill, nem hiszem, hogy… - a hangom visszatér, látásom kicsit élesedik. Te felém tornyosulsz és merően nézel. Most látom csak, mennyire egyeznek a vonásaink. Még ennyi év után is…

-         Kérlek – suttogod elveszetten. – Kérlek – és közeledsz a nyakamhoz, majd egy csókot lehelsz rá. Nem tudom, lelökjelek-e vagy hagyjam… Mit tehetne ilyenkor egy testvér? Csak legyek elég részeg… - Engedd meg! – búgod újból és válaszolni sem tudok, ajkaid az enyémre tapadnak. És hagyom. Hagyom, mert testvéremként szeretlek, hagyom, mert valami azt súgja, holnap már nem emlékszem és hagyom, mert az ital vonzóbbnak tűntet fel – épp ésszel sose tennék ilyet. A kis pincérnő is így kezdte, a tapintása ugyan olyan volt. Ugyan az az érzés és szenvedély – képzelődöm, vagy tényleg a lány vetkőztet le éppen?

**

Engeded, ez a végzetem. Bár le tudnám állítani magam, s bár felpofoznál, hogy mit képzelek magamról. De nem. Te hagyod. Túl sokat ittál…

Ott vagyok, ahonnan elindultam: a fürdőszoba repedt tükrénél és a csapon csüngök. Mit tettem?! Undorodom a gondolattól, bár a legjobban az fáj, hogy egy kis hang még mindig ezeket súgja: „Azért ne mondd, hogy nem volt jó újra eggyé olvadni össze. Élvezted… élvezted…”. És igen. Tudom, élveztem. De te… te nem. És undorodni fogsz tőlem, megvetsz majd és megutálsz. Mit csináltam veled?! – én is beleverek a tükörbe és nem bírja tovább, nagyobb szilánkokra hullik. Szeretlek, érted? SZERETLEK TOM! És ami megtörtént, megtörtént, ennek ellenére nem fogok tudni majd a szemedbe nézni. Ha józan lettél volna, nem hagytad volna.

Miközben a földre roskadok egy szilánkért nyúlok és azt forgatom a kezemben. Csak folynak a könnyeim és rettegek attól a gondolattól, hogy mi lesz, ha nem eleget ittál. Tudom, mit érzek és épp ezért gyűlölöm magam. Mert éppen a saját véremmel tettem meg ezt. Mit tehetnék hát mást? Nem tudnék a gyűlölködő pillantásaiddal élni:

- Ne haragudj rám, Tom! Kérlek… ne…

 By: Fruttis