Visszaemlékezés (2.)

-       „Elnézést tanárnő, de húgom óvodába kellett vinnem és…” – kezdtem, de a szavamba vágott.

-       „Nem édesanyádnak kéne erről gondoskodnia?” – gondolhatod ezek után teljesen bepipultam.

-       „Anyámnak közbejött valami, de itt az igazolás” – majd szó szerint levágtam elé az ellenőrzőm, ő pedig alaposan megvizsgálta.

-       „Ez nem anyád aláírása” – szólalt meg, mikor már leültem. Az egész osztály felém fordult, én meg paprikavörös arccal felálltam.

-       Júj… - fogta be a fülét Dori. – Ne hogy azt mond, hogy nekiestél a tanárnak…

-       Hát…:

-       „Ha alaposabban megnézné, és visszalapozna, anyám évek óta így írja alá az ellenőrzőm!”

-       „Ne merj velem így beszélni, te hazug taknyos!” – ordítozott. – „Jössz ide az első padba és írsz nekem egy kétoldalas dolgozatot a pun háborúról!”

-       „Vegye már fel a szemüvegét!” – ordítottam én is.

-       „Gyere ide!” – a kezembe nyomta a dolgozat papírt én meg ráírtam a nevem és visszaadtam neki. Tudtam az anyagot, de annyira remegtem a dühtől, hogy egy szót se tudtam volna leírni. Önelégült mosollyal elvette, és egy hatalmas egyest firkált rá, majd elém dobta. Én meg fogtam és millió kis darabra téptem, majd hozzávágtam és mielőtt lecsaphatott volna az ellenőrzőmre, felvettem az asztalról és a képébe röhögtem. – „Takarodj innen kifele, az igazgatóhoz, te kis büdös…” – én meg röhögve kinyitottam az ajtót.

-       „Szíves örömest, vén banya!” – majd teljes erőből bevágtam az ajtót. Az igazgató kivételesen velem értett egyet és megígérte, hogy beszél a tanárnővel. Nem kaptam meg az egyest, ráadásul ezentúl nem kellett Big tanárnővel történelmet tanulnom, de a büntetésre be kellett mennem, mert (bár én nem vettem észre) kitörtem az ajtóból az üveget.

-       Te aztán jól megmondtad, anya! – fetrengett az ágyon a nevetéstől lányom. – Én is ezt fogom legközelebb a…

-       Na-na! Szó sem lehet róla! A te tanárod teljesen más, mint ez a Big volt – csalódott arccal hátradőlt az ágyon, tovább lapozva a fotóalbumot én pedig onnan folytattam, hogy büntetésbe küldtek: - Alig voltak most délután büntetésben, Ő se volt ott. Leültem oda, ahova mindig is szoktam, majd megnéztem, hogy levakarták-e már a tegeit. És csodák csodájára mind ott volt. Még az én telefonszámom is! Alatta egy új üzenet virított: „Irtó jól néztél ki a buliban, jó volt veled táncolni!”. Kis híján felsikítottam, majd elővettem a vörös filcem és lázasan nekikezdtem a válasznak. Csakhogy nem tudtam, pontosan mit írjak, így végül csak ez a pár szó került az asztalra: „Köszi, én is jól éreztem magam!”Az elkövetkező napokban úgy éreztem, hogy kialakult Tom és én köztem valami, de hamar rá kellett döbbennem, hogy ez nem így van. Minden nap más lánnyal láttam együtt és ezt nem tudtam hova rakni. Abban a korban apád nagyon nagy nőcsábász volt, a lányok imádták őt. Nagyon sokáig ment ez így, úgy gondoltam, már el is felejtett, így én is megpróbáltam továbblépni rajta. Pár héttel később, rajtakaptak, hogy a hátsó udvaron cigizem, így természetesen jött délutánra a szokásos ügyelet. Csak reménykedtem benne, hogy ő nem lesz ott és szerencsére nem is volt. Mikor a padot megláttam… Tele volt üzenetekkel. Hárommal is… „Mikor találkozunk újra?... Megharagudtál rám?... Holnap buli?” A dátumokat is odaírta, s láttam, hogy a mai péntekre gondol. Nem tudtam eldönteni, hogy mennyek-e, meg hát anya úgy se engedett volna a büntetés miatt. Arra azért kíváncsi voltam, hogy mit akarhat tőlem, így a „bezártság” alatt sikerült egy tervet kitalálnom. Emeséhez anya bármikor elengedett, így csak annyi volt a teendőm, hogy felhívjam barátnőm, segítene-e. Este kilenckor izgatottan álltam be a tömegbe, mobilom zsebemben lapult, hogy ha bármi van, Emese riasszon. Ahogy az előre várható volt, anyu elengedett Emeséhez, nekem csak onnan kellett meglógni.

-       És ott volt? – Dori izgatottan felült az ágyon.

-       Igen, ott volt. Beszélgettünk és táncoltunk, majd elkísért Emeséhez.

-       Fogadjunk, hogy megáltatok a kerítésnél, apu elmondta, mennyire jó volt az éjszaka, milyen csinos vagy és lesmárolt!

-       Hát… Látom kiismerted apádat…

-       Tudtam! – bokszolt vidáman a levegőbe. – Utána már jártatok?

-       Nem… De várj… Tehát megcsókolt, mondanom sem kell, hogy ő tudott a világon a legjobban csókolni. Puha ajkak, meg a piercing is… Tudta, mikor mit kell bevetni. Először csak ízlelgetett, majd szenvedélyesre váltott. Ekkor kapcsoltam, hogy te jó ég, mit csinálok és pofon vágtam.

-       „Ezt most… miért?” – kérdezte döbbenten. – „Azt hittem akarod…”

-       „Nem, nem akarok egy egyéjszakás kaland lenni!” – karbatettem a kezem. – „Szóval csak erre ment ki a játék?” – ő meg nem szólt semmit, csak vigyorogva megcsóválta a fejét.

-       „Meg fogod bánni…”

-       „Már most megbántam, hogy akkor tüzet adtam neked!” – ordítottam vele, aztán dühösen becsörtettem Emeséjék kertjébe.

-       „Várj!” – kiáltott utánam, de én nem álltam meg. – „Holnaptól, már magántanárom lesz!” – megtorpantam és hirtelen fordult egyet minden. Bár haragudtam rá, szerettem, nagyon is. Nyeltem egy hatalmasat, majd nyugodtan besétáltam a házba…

-       És mi volt…? Találkoztatok még?

-       Amikor végzős voltam… nos az utolsó napon belógtam az ügyeleti terembe, hogy örökre emlékezzek az üzeneteire. Szokásos búcsúzkodós jelenet: végigsimítottam a padon, majd elolvastam az üzeneteket. De… Volt egy utolsó… Úgy tűnt, ő is belóghatott, mert a dátum szerint három nappal az érettségim előtt írta, pontban éjfélkor…

-       És mi volt, anya?

-       Csak pár szó, de az is elég volt, hogy felkeressem és együtt legyünk addig, amíg az élet megengedte nekünk. Csak ennyi…: „Ne haragudj, szeretlek!”      

Vége :)

By: Fruttis