Boldog Valentin napot!

-         Szia – suttogtam, mikor odaléptem mellé és lesöpörtem tündöklő sírjáról a faleveleket. – Újra itt vagyok – erőltettem egy mosolyt az arcomra. A vázából kiszedegettem az elfonnyadt virágokat, helyükre gyönyörű vörös és fehér rózsákat raktam. A sír körül mindent rendbetettem, elgereblyéztem a faleveleket, a száraz gallyakat. – Nem járok gyakran, remélem nem haragszol – sóhajtottam és próbáltam folyamatosan beszélni. – Nem szeretlek így látni. Rossz azt tudni, hogy valahol alattam vagy és nem pedig velem, mellettem. Ne haragudj!... – remegve előhúztam egy kicsike csomagot, egy borítékot, továbbá egy zacskót. – Ho… - megremegett a hangom. – Hoztam neked valamit. Mivel tudom, hogy nem fogod tudni kibontani… - lassan letéptem a gyönyörű csomagolást és egy vékony láncot húztam elő, amin egy szív alakú, arany, gitármedál függött. Az aranyozott virágtartó köré akasztottam, kicsit megigazítottam, majd újból elmosolyodtam. – Tudom, hogy nem szereted annyira a nyakláncokat… De ez remélem tetszeni fog – a boríték után nyúltam. - Mark rajzolta – bontottam fel és egy gondosan összehajtogatott lapot húztam elő. – Biztos te is büszke vagy rá, nagyon tehetséges. A te zenei érzékedet örökölte – egy újabb erőltetett mosoly következett. – Meg tulajdonképp mindent tőled örökölt. Ugyanolyan makacs, mint te vagy. Ez a rajz is… - széthajtogattam és kisimítottam a lapot. – Látszik, hogy apja fia - majd a sírtámlának állítottam. – És tudod mi a legfurább? Gondolom, te is rájöttél… Ugyan olyanok a rajz vonásai, a technikája, a színvilág, mint a tiéd volt… Ilyen rajzot te is sokat csináltál. Emlékszem, hogy ezt mondtad: „Iszonyat rossz versíró vagyok, ha Bill írta volna, egyből átláttad volna. Ebben viszont jó vagyok, remélem azért tetszik.”. És egy grafitis rajzot adtál át – a sírtámlán lévő képre meredtem. – Mark nem akart bejönni… Haragszik. Nem rád… vagyis… Csak kicsit túl hamar elszakadt tőled – a zacskót is előhúztam, majd kivettem belőle sok kicsi szív alakú teamécsest. – Nem mindenki tud majd bejönni – újra lecsendesítettem a hangom. – Ezért hoztam gyertyákat is. Ha most itt lennél, kinevetnél. Vagy nem tudom… Az a fura – kezdtem szépen egy hatalmas szívet kialakítani a gyertyákból -, hogy igazándiból soha nem ismertelek meg teljesen. Mindig újabb meglepetésekkel rukkoltál elő. Tudom, hogy szerettél, nem megvádolni akarlak – a gyújtómért nyúltam és sorban meggyújtottam a kis gyertyákat. – Csak nem mindig éreztem azt, hogy közel állnál hozzám. Rettentő, hogy mennyire be tudtad zárni az érzéseidet – miután az utolsót is meggyújtottam, felegyenesedtem és hátrébb léptem. – Borzalmas… - hagyta el az ajkaimat. – Már nem… már nem a sírod, meg… - lehajtottam a fejem. – Nem tudok továbblépni, nem is akarok, ne is kérjen rá senki. De nem tudod, mennyi fájdalmat okozol… Teljesen magadhoz láncoltál, s bár „…amíg a halál el nem választ…”, már megvolt, de valahogy én még mindig veled vagyok. De csak én… ez olyan egyoldalú. Mert te nem vagy itt, nem érzem, hogy szeretnél… - felpillantottam, de csak egy röpke pillanatra, majd másba kezdtem bele. - A baleseted óta veled álmodom. A legborzasztóbb az, hogy érzem a régi lángot, a tüzet… s amikor felébredek… Nem emlékszem arcod teljes vonalára, csak részletekre. Nem emlékszem csókod ízére, csak annyit tudok, hogy úgy senki nem tud, ahogy te, erre nincsenek szavak, nem lehet definiálni. Egyedül ami marad… - felsóhajtottam és felemeltem a fejem -, az a fájdalom és az az érzés, ahogy én az álmaimban meg most is a valóságban szeretlek, meg az, ahogy te szerettél álmomban – a zacskó és a csomagolás után nyúltam és kicsi gombóccá gyúrtam össze őket. – Néha azt kívánom, bárcsak soha nem látnálak álmaimban, este pedig úgy hajtom le a fejem, hogy alig várom a következő találkozást veled… Magamnak is bemesélem, hogy hallasz, hogy valahol figyelsz és mellettem vagy. Most is hozzád beszélek, miközben te már nem élsz – az egyik gyertya lángjába meredtem és néztem, ahogy a kis fény táncol. – Mindenki hazudik – fanyar mosolyra húzódott a szám. – Én is, a barátaim is, a családom is. Mindenki. Te is hazudtál. Megígérted, hogy velem maradsz… Mindenki azt mondja, hogy a szívemben örökké őrizni fogom emlékeinket – kezemet a szívemre tettem és még mindig a kicsi lángot néztem, amint a szél játszadozott vele. – Én emlékszem. De hiányosan. Emlékszem az első csókra, íze valahol el van tárolva, de nem tudnám pontosan visszaidézni. Emlékszem az első éjszakánkra, ha kérnének rá, el tudnék mondani mindent, de hogy milyen érzés volt veled lenni… körülírhatatlan. Emlékszem a szavaidra, mikor megtudtad, hogy terhes vagyok – folyt le az első könnycsepp az arcomon. - Az emlék meg van, a napot ugyanúgy le tudnám írni, mint az éjszakáinkat, de az érzéseket már nem. A házasság napja… - felpillantottam a vakító fehér sírtámlára és elhallgattam. – Mark is téged okol, talán én is. Talán egy kicsit mindenki és egy kicsit mindenki saját magát is. Túl hamar mentél el – két lépést hátráltam. – Most se szólsz! – csattantam fel hirtelen, majd megráztam a fejem. - Mindenki valahol abban bízik, hogy van élet a halál után, hogy talán lesz egy másik életünk, vagy ugyanúgy szeretteinkkel tudunk maradni. Úgy tűnik ez is egy hazugság… - megtöröltem a szemem, miközben tovább hátráltam. – Az egész élet és halál fogalom az. Hiába ringatom magam abban a hitben – bár könnyiemet próbáltam visszatartani, ők győzedelmeskedtek, forrónak, szinte égetőnek éreztem, mikor végigfolytak arcomon -, hogy majd szólsz hozzám, vagy valami túlvilági jelet adsz – gúnyosan felnevettem. Egy csapat varjú szállt fel a mellettem lévő fáról. – Én nem haragszom rád, csak tudod, valakit jól esik vádolni. Valakire rákenni az egészet, hogy a fájdalom enyhüljön – elhalkultam, majd suttogva folytattam. – Ne haragudj rám! Nem jövök többé, vagy egy ideig biztos nem – pillantottam újra a sírra. – Ne kérd tőlem… - A sír mellé léptem és megpusziltam a hideg sírtáblát. A márvány kemény és sima tapintású volt, még is volt benne valami lágyság, valami finom és nemesség… - Bill majd be fog jönni, talán Mark is egyszer – suttogtam, miközben egy újabb könnycsepp folyt végig arcomon, a márványra cseppenve. Fájdalmasan elmosolyodtam, majd felegyenesedtem és hátatfordítottam neki. A szemetesnél megálltam egy pillanatra, kidobtam a kis gombócot és visszapillantottam. A gyertyák lángjai ugyanúgy táncoltak a gyenge szélben, a sír fehérsége és sok kicsi szív alakú teamécses fényessége csak úgy vakított a többi sötét között. Elindultam a kavicsos úton, egyenesen ki a temetőből. Mikor kiértem a kapun, a harang búgó mély hangja zendült fel, mintha csak búcsúzkodna tőlem…

Egy könnycsepp, majd gördül utána a másik,

Egy hatalmas sikoly, mely kitörni látszik.

Nézem a naplementét a fagyos télben,

Rád gondolok a végtelen messzeségben.

Leülök gyönyörű, fehér sírodra,

Kezemmel a hideg márványon végigfutva.

Az aranyozott betűk messzire látszanak,

Kacskaringós szavak, egy egész áradat.

Bár a szavak szép hitet hirdetnek,

Valahol nem érdekel, valahol nem hiszek.

Néha érezlek, néha nem,

Egyet tudok, hazudtál nekem.

Zokog újra, lelkem érted ordít,

Fájó szívem, mint kutya vonyít.

Ezerszer kértem, hadd lássalak,

Ezer sóhaj hagyta el érted ajkamat.

Egy egész világ választ el tőled,

Egy hatalmas űr, melyhez hozzáérni félek.

Nem akarom érteni, és nem akarom tudni,

Nem akarok érezni, és rád gondolni. 

Sokan viszont akkor rád gondoltak,

Sokan pedig gyertyát gyújtottak.

Együtt gyászoltak egy híres embert,

Látod? Még sem feledtek el…

The End

By: Fruttis