A sok szenvedés után boldogság a jutalom!

A fiú és a lány boldogan feküdt egymás karjaiban, szerelemtől csillogó szemekkel.

-El sem hiszem, hogy már egy éve együtt vagyunk.- mondta boldogan a lány

-Ez tényleg hosszú idő. De én úgy szeretlek, ahogy az első napon. Ajándék minden perc, amit veled tölthetek, kacagásodtól én is boldogabb leszek, és csókodtól ég az ajkam. Mikor a karjaimban fekszel, minden vágyam, hogy tested minden egyes centiméterét felfedezzem az ajkaimmal. Soha, de soha nem akarlak elveszíteni.- mondta édesen a fiú

-Ez csodálatos dolog, én is ugyanezt érzem. Minden percben, mikor veled vagyok, kizárom a külvilágot, elfelejtem minden bajom, bánatom, nem gondolok semmire, csak te számítasz és én. Senkit nem szerettem még ennyire, mint téged. Soha ne hagyj el, mert érted élek, miattad kelek fel reggel és kezdem el a napom.- mondta a lány

Az éjszaka további részében nem sokat aludtak, a fiú vágya teljesült és felfedezték egymás testének minden egyes kis részét.

Reggel, mikor a lány felébredt, kereste a fiút, hogy karjaiba bújva tovább lustálkodjanak. De az ágy üres volt, és az éjjeliszekrényen egy levél várta, hogy elolvassák. A lány kezébe vette, és olvasni kezdte a kézzel írt sorokat:

Szia szerelmem!

Ne haragudj, hogy így szó nélkül itt hagytalak,

De a bandával turnéznunk kell.

Nem felejtelek el soha és várj rám, mert nem sokára ismét együtt leszünk!

Szeretlek, a te Billed!!

A lány a levél elolvasása után rekordsebességgel öltözött fel és kint termett a hideg hóesésben. Nagyon gyorsan futott, bár nem tudta merre. Csak futott és futott, arcát könnycseppek borították. Mikor a fiú háza elé ért, megállt. Nem tudta, hogy mit tegyen. Töprengett egy darabig, majd vett egy mély levegőt és ujjával már a csengőt nyomta.

Az ajtó kinyílt és a fiú anyukája fogadta.

-Jó reggelt! Bill?- kérdezte a lány, sírást elfojtó hangon

-Elmentek a bandával turnézni. Kb. 2 hónap és újra itthon lesznek.- mondta Simone

-Köszönöm, viszlát!- köszönt el halkan a lány, majd tovább ballagott

Már 3 hónap telt el azóta, hogy a lány megtalálta a fiú levelét a szekrényen. Minden nap neki egy szenvedés. Iskolába kell járnia, mosolyognia, miközben belülről szívét majd’ szétfeszíti a bánat. A nap minden percében szerelmére gondol, vajon merre lehet, mit csinálhat és elfelejtette-e őt. A lány még mindig ugyanolyan hévvel szereti őt, mint annak idején. Nem tudta elfelejteni, hisz a levél az asztalon és a közös fotójuk mindig emlékeztetni fogja őt, hogy valahol az éjben van egy fiú, aki nélkül ő nem tud élni.

Pár hét múlva a szülei bejelentették, hogy el kell költözniük egy másik városba. A lány indulás előtt még utoljára elment arra a helyre, ahol legelőször ért össze ajkuk. Leült, térdeit felhúzta, és fejét ráhajtotta. Puha arcát, mint oly sokszor az elmúlt hónapokban, ismét könnyek áztatták. Maga előtt látta a fiút, ahogy mosolyog rá, és felé nyúl. Megfogja kezét, közelebb húzza magához, és ajkával megérinti a lány rég nem csókolt ajkait. A szomorú lányt kirázta a hideg a fiú csókjától. Szinte érezte, ahogy égnek ajkai. Álmodozását csak a telefon csörgése zavarta meg. Mennie kell, mert indulnak abba az idegen városba, ahol senkit nem ismer. Lassan felállt, és visszaindult. Ugyanazon az úton ment, ahol annak idején oly sokszor sétáltak kézen fogva, és kacagásuktól a fák ágain illatozó virágok indultak fejlődésnek. Ahogy beült az autóba, bekapcsolta az MP3 lejátszóját, mely ontotta fülébe a zenét. Majd felcsendült egy ismerős dallam:

 Wenn nichts mehr geht, wird ich ein Engel sein, für dich allein…- de ahogy a lány meghallotta, kikapta füléből a fülhallgatót és szomorúan tekintett ki az elsuhanó tájra.

Mint kiderült, az idegen város neve Magdeburg. Egy kis kertes házba költöztek, a szomszédok nagyon kedvesek. Viszont új osztályba került és a magányossága és magábafordulása miatt sokan elég furának tartották, néhányan még le is „emozták”. A lány nem bánta, hogy egyedül kellett ülnie az ebédlőben, viszont azt annál inkább, hogy mellette boldog szerelmespárok bújtak össze. Néhányan viszont a Tokio Hotelről és annak tagjairól álmodoztak. Nem egyszer hallotta, hogy a lányok elmondják a Bill vagy a többiek iránt érzett vágyaikat. Jajj, ha tudnák, hogy néhány hónappal ezelőtt még őt csókolta a lányok bálványa, és a karjaiban tartotta. De nem tette, nem mondta el senkinek. Csak szenvedett, és egyre jobban felőrölte őt a bánat.

Egyik este kihalt utcákon sétált. Erősen fújt a szél, ezért jól összehúzta magán a kabátot, és kapucnijába temetkezett. A hideg földet nézte, mikor valaki erősen nekiment. Nem nézett fel, csak ment tovább.

-Bocsi!- mondták szinte egyszerre

A lány felkapta a fejét, mert ez a hang nagyon ismerős volt neki. De hisz ez Ő!! Felismerte hangját és megtorpant. Hátranézett és ekkor a fiú is visszapillantott. Csak álltak egymással szemben és mélyen egymás szemébe néztek. Ekkor a lány elindult gyors léptekkel a fiú felé. A végén már futott és rég nem látott szerelme nyakába ugrott. Ajkuk villámgyorsan ért össze és nem győzték kóstolgatni, ízlelni azt. Körülöttük a környék minden mozgó tárgya és élőlénye megállt egy pillanatra. Az autók lelassultak, a felröppenő madarak még vártak a „felszállással” és az arcukat cirógató szellő is megdermedt. Csak egymásnak élt a két szerelmes. Mikor már alig kaptak levegőt, egy pillanatra elengedték a másikat, majd ismét egymás ajkaiba kapaszkodtak.

-Nagyon hiányoztál!- mondta kicsit később a lány és hozzábújt szerelméhez

-Te is nekem! Ne haragudj, hogy nem mentem vissza, de egyre több meghívást kaptunk. Interjúk, fotózások, fellépések…- sorolta volna tovább, de a lány betapasztotta ujjával a fiú ajkait

-Ne mondj semmit! Az a lényeg, hogy végre együtt vagyunk, és soha nem engedlek el!- bújt szorosan a fiú karjaiba

A környék újra mozogni kezdett, a madarak a magasba szálltak és a szél is tovább folytatta útját. És a két szerelmes soha többé nem vált el, együtt élték le életüket.