Az a bizonyos busz

Haza felé tartottam, a busz halkan zötyögött alattam. Az ablakon próbáltam kinézni, de a párától valahogy nem ment. Előhúztam a zsebemből egy papírzsebit, majd körkörös mozdulatokkal kilátást varázsoltam az ablakra. Ahogy kinéztem a havas tájat pillantottam meg. Mindent ellepett a hó, fehérségbe borítva ezzel az erdő fáit. Ekkor a rádióban egy ismerős dallam szólalt meg.

-Hmm, Jingle Bells.- idéztem fel a dal címét

De a mosoly hamar eltűnt az arcomról, mert ez a dal a karácsonyt jutatta eszembe.

Karácsony: egy ünnep, amelyet mindenki szeret, és amely már novemberben lázba hozza az embereket. Mindenki ajándékok utat futkároz, hogy örömet szerezzen annak, akit nagyon szeret és sokat jelent a számára. Ez tényleg egy gyönyörű ünnep és nincs olyan, aki nem szeretné. Addig a pillanatig, amíg van kivel tölteni a Szentestét. Mikor van kinek ajándékra gyűjtened egész évben, hogy aztán azt vedd meg az illetőnek, amire mindig is vágyott. De mikor egyedül ülsz otthon az üres asztalnál és látod a sok boldog embert, miközben jókat nevetgélnek a gondosan elkészített vacsora közben, pokollá válik az egész ünnep. Eszedbe jut, hogy neked nincs senkid és nem érdemes finomakat főznöd, mert csak te fogod azt elfogyasztani, miközben megható, szeretett átjárta filmeket nézel a tv-ben.

Hát ez jutott most nekem is az eszembe, mikor megpillantottam a hó fedte tájat és a már gyönyörű fényekben pompázó házakat. És eszembe jutott Ő is. Ő, aki már egy éve nincs velem, és másodjára töltöm nélküle az ünnepet. Oly rég volt már, hogy elment, de még mindig hiányzik. Sokan mondták már, hogy lépjek túl rajta, de nem megy. Hiába próbáltam őt elfelejteni, kitörölni minden emléket, nem emlékezni csókjaira, érintésére, illatára, de egyszerűen nem megy. Szeretem és mindig is szeretni fogom. De ezt már nem mondhatom el neki. Elment és nem jön vissza. Sajnos már nem…

A busz zúgása elhalkult és az emberek hangjai is csak monoton zúgásként közeledtek felém. Képek villantak be. Először csak homályosan jelentek meg, majd egyre élesebbé váltak. Most már látom. Az a bizonyos este rajzolódik ki előttem.

Egy berlini hotelban vagyunk, a folyosó hangos veszekedéstől zengett. Akik elhaladtak az előtt a bizonyos ajtó előtt, megálltak egy pillanatra, majd fejüket csóválva tovább mentek.

-Értsd már meg, hogy nem jelent számomra semmit!- kiabálta Bill

-De nem tudom megérteni, mert láttam, hogy hogyan néztél rá!- én

-Igen? És hogyan? Talán, mint egy rajongómra?- kérdezte gúnyosan Bill

-Neem! Sokkal lágyabban! Ahogy énrám szoktál egy érzelmes éjszakán.- én

-Ne haragudj, de nem vakságot fogadtam, hanem hűséget! És igazad van, máshogy néztem rá, mert tényleg kitűnt a többi sikoltozó fan közül.- Bill

-Ok, akkor áradozz csak nyugodtan. Én ezt nem bírom hallgatni.- én

-Nem is kell. Akár még távozhatsz is!- mondta tiltakozást nem tűrő hangon

-Már megbocsáss, de ez az én szobám. Szal, akinek mennie kell, az te vagy!- én

-Csak egy szavadba kerül. Már itt sem vagyok!- robogott ki az ajtón, ami hangosan dörömbölve csapódott be utána

Nem bírtam tovább, rárogytam az ágyra. Nem sírtam, egyszerűen nem tudtam. Bíztam benne, hogyha kiszellőztette a fejét, visszajön és elfelejtjük ezt az egészet.

Már másfél órája feküdtem a sötét szobámban, arra várva, hogy nyíljon az ajtó és Ő lépjen be rajta. De az ajtó nem nyílt ki…

…két óra múlva sem nyílt ki az a bizonyos ajtó. Majd hirtelen vad kopogtatásra riadtam fel.

-Jövök már!- álltam fel az ágyról és elindultam a kopogás irányába. De az nem szűnt meg, valaki nagyon sürgős ügyben jöhetett.

Kinyitottam és Tom állt ott. Szemei pirosak voltak, arcát könnycseppek borították, haja kócosan kandikált ki a sapija alól.

-Úristen, mi történt?- kérdeztem riadtan

-TE! TE vagy a hibás, hogy ez történt! Ha nem féltékenykedsz állat módjára, akkor most nem állnék itt, halott testvérem vérétől piszkosan!- ordibált velem Tom, de nem értettem, hogy mi történt

-Halott…testvéred… vérétől?- dadogtam, ugyanis szívem súlyosan lassított dobogásán

-Igen, jól hallottad! Bill tőled menekült, mikor frontálisan ütközött egy szembejövő kocsival! MIATTAD!- üvöltött a rasztás, de hiába. Nem fogtam fel, amit mondott. Erősen kapkodtam levegő után, mégis úgy éreztem, valami szorítja a tüdőm és az oxigén nem jut el a kötelező helyére, erős fájdalmat okozva ezzel nekem. De ezt nem sokáig éreztem, mivel eszméletemet veszve estem össze.

Fájdalmas volt visszaemlékezni ezekre a pillanatokra. Nagyon fájdalmas. Ha akkor én nem kezdek el kiabálni vele, akkor most itt ülne mellettem, és a kezemet fogná. De én nem tudom befogni a számat, és állandóan le kell üvöltenem a fejét…Gyűlölöm ezért magamat. Attól a naptól kezdve nem tudok bele nézni a tükörbe. Őrülten hiányzik, és nagyon szeretem Őt.

A szempilláim nem bírták tovább, lassan le-lecsukódtak. Mikor végképp megadták magukat, kizárva a külvilágot egy másik világba repítettek.

Körülnéztem és egy szobában találtam magam. A szoba nagyon barátságos volt. Az egyik sarokban egy kandalló állt, ropogó tüze halk recsegéssel törte meg a szoba csendjét. A jobb oldalon egy ágy volt, gondosan leterítve egy jó meleg pléddel. Vele szemben egy nagy szekrény állt, polcain a könyvek katonásan egymás mögött álltak. Mellette egy nagy fotel állt, háttal nekem. Csak a fotel mögül kikandikáló fekete hajzuhatagot láttam. Valaki ott ült a fotelban. Csak reméltem, hogy ki lehet ő.

-Bill?- kérdeztem félve

Nem válaszolt, csak mocorgott. Közelebb léptem. Ott álltam a foteltől pár lépésre, ha kinyújtottam volna a karom, elértem volna azt. Igen, ő az. Ezt az illatot sosem fogom elfelejteni. Ezt a parfümöt még tőlem kapta az egyéves évfordulónkra. Vettem egy nagy levegőt és a fotel mellé álltam. Az illető felállt és arrébb ment. Csalódottan vettem észre, hogy nem várt engem.

-Bill?- kérdeztem remegő hangon

-Igen?- szólalt meg végre

Igen, ő az! El sem akartam hinni, hogy újra hallhatom selymes hangját. Ott állt előttem, de mégsem mertem közelebb menni, megérinteni.

-Ne haragudj…- nem tudtam mást kinyögni. Hisz már több mint egy éve nem láttam őt, és most itt van, pár méterre tőlem. -…tudod, nagyon hiányzol. Azóta az este óta egyetlen éjjel sem aludtam. Állandóan a veszekedés pillanatai játszódnak le előttem. Újra és újra. Azóta már 1000x megbántam, amit mondtam és tettem. Nem akartam veled ordibálni, de iszonyúan szerettelek és szeretlek még most is. Borzasztó reggel úgy felkelni, hogy tudom, nem találkozunk, nem beszélhetünk. És az a legrosszabb, hogy nem tudtam elköszönni tőled. Csak elrohantál az éjszakába, és többet nem jöttél vissza.- halkultam el

Vártam, hogy majd nekem ront és leordítja a fejem, hogy most miattam nem lehetünk együtt, és én tehetek arról, ami vele történt. De e helyett közelebb lépett és szorosan magához ölelt. Percekig álltunk így, egymásba kapaszkodva. Majd elhúzódott, és arcával közeledett felém. Egy év után most újra itt van és meg fog csókolni. Ajkai lassan, nagyon lassan közeledtek, fokozva ezzel az egymás iránt érzett vágyainkat. Majd végre puha ajkai az enyémhez értek. Óvatosan játszott a nyelvével, és hideg piercingjével. Először gyengéden csókolt, majd egyre szenvedélyesebben és vadabban. A testem minden porcikáját átjárta a melegség, és a hasamban pillangók röpködtek. Úgy éreztem magam, mint mikor első éjszaka együtt voltunk. Kezét átkulcsolta a derekamon és magához húzott. Nem tudom meddig tartott ez az édes találkozás, de a mennyekbe repített. Majd mikor már fogyóban volt az oxigénkészletünk, lassan, csukott szemmel húzódott el Bill. Adtam egy gyors, de annál édesebb szájrapuszit, majd a karjaiba zárt.

-Ne haragudj, hogy ordibáltam veled. Azóta már nagyon megbántam. És nem kellett volna úgy elrohannom, hanem leülnünk és megbeszélünk a történteket. Nagyon-nagyon hiányoztál.- nyomott egy puszit a homlokomra

-Mindketten hibásak voltunk, maradjunk ennyiben.- én

-Annyira jó, hogy újra itt vagy! Szeretlek!- mosolyodott el

-Én is szeretlek! Soha többé nem akarlak elveszíteni.- mondtam, majd elvesztem karjaiban

Eközben a még élők világában a busz a végállomásra ért. Már senki nem ült a járműben, csak a lány aludt békésen a leghátsó ülésen. A sofőr odament hozzá, majd óvatosan megrázta. A lány nem reagált. Még egyszer megrázta, de most már kicsit erősebben. A lány még mindig nem mozdult.

Odafentről egy csillogó szempár figyelte a járművet, melyben örökre visszatérhetett rég elveszett szerelméhez.