Egy angyalt láttam az éjben

Újabb hoteléjszaka. A város legforgalmasabb részére építették ezt a 5 csillagos épületet, így az esti város zaja minden hotelszobába bekúszott. Természetesen az enyémbe is. Tom már egy ideje itt horkolt a mellettem lévő ágyban (őt hamar kiütötte ez az éjszaka), miközben én egy szemhunyásnyit sem aludtam. Az ablakot verte az eső, villám cikázta át az eget.

- „Tiszta monszun.” -gondoltam mosolyogva, majd a meleg ágyikóból felkelve, egy szál boxerben az ablakhoz sétáltam. Nem reménykedtem abban, hogy egyáltalán valamit is látni fogok. Csak az ablakon lecsorgó vízcseppeket néztem, melyek egymással versenyt folyva igyekeztek lefelé. A mi szobánk a 2. emeleten volt. Nem szoktunk ilyen lent szobát foglalni, de most muszáj volt. Ahogy a felvillanó autólámpák fényét követtem, egy másik fényességre lettem figyelmes. Egy lány rohant az utcán. De nem úgy, mint aki az eső elől futna… sőt, inkább úgy, mint aki élvezi ezt a zord időt. Megborzongtam… Egy hideg őszi éjszakán, zuhogó esőben… kész meggondolatlanság kimenni. A lány megállt és szőke fürtjeit hátradobta. Mosolyogva körülnézett, majd a hotelre irányította tekintetét. Sajnos nagyon elmosódva láttam őt, de teljesen megbabonázott. Halkan kinyitottam az ablakot. Teljesen kilibabőrösödtem a hideg fuvallat hatására. Hátam mögött Tom fordult egyet álmában és tovább szuszogott békésen. Kicsit előredőltem és bámultam a gyönyörűséget. Szürke ruha volt rajta (igen, nyári szoknya-ruha!) egy szürke csizmával, aminek fekete fűzője és oldalt kicsi „szőre” volt. Az utca lámpája megvilágította egész alakját és ő, bár szürkében volt, teljes fényességet árasztott. Most ne arra gondoljatok, hogy maga a tünemény világított, hanem, arra, hogy annyira nagy volt a kisugárzása, hogy még én, a 2. emeletről, a zuhogó esőben is látom. És akkor a lány felpillantott rám. Mosolyogva integetett egyet. Teljes zavarban voltam, pislogtam kettőt és a csoda eltűnt…

Daviddal hatalmasat veszekedtünk. Természetesen nem akart elengedni minket nézelődni itt Párizs utcáin, de mi kiharcoltuk és nekivágtunk a divat városának. Tom és Georg együtt mentek. Én Gustavval mentem egy ideig, majd ő tovább állt az érdekességeket lefotózni én pedig betértem egy plázába. Hatalmas tömeg volt, így a szemüvegem kicsit megigazítottam és folytattam utamat. Betértem egy ígéretesnek tűnő butikba, ahol vetem is 1-2 felsőt meg egy új csuklószorítót. Továbbá átvágtattam egy drogériába, új parfüm és szemfesték, illetve lakk után. Ahogy kiértem az üzletből, a hatalmas tömegből kiszúrtam egy valakit. A lány szőke hajfürtjei hullámosan libegtek, ahogy a lány kicsit gyerekesen, vidáman sétált az üzletek előtt. Néhol megállt, nézelődött egy picit, majd továbbállt. Nem haboztam, a lány után indultam. Mikor elértem azt a butikot, ahol ő megállt nézelődni, körbepillantottam. Elvesztettem. A tömeg elnyelte királykék ruháját, s a hozzá tartozó ezüst csizmáját, természetesen önmagával együtt. Szomorúan fordultam meg. S amit láttam, teljesen letaglózott. Egy CD üzlet előtt álltam, hatalmas poszter hirdette a legújabb CD-nket a Zimmer 483-at. Lábujjhegyre állva kukucskáltam be az üzletbe, s a szívem kihagyott egy ütést. A lány ott állt benn, a bolt legeldugottabb helyén és egy fülhallgatóval a fején, egy zenegép előtt állt. Benyitottam az üzletbe. A lány felkapta a fejét, majd levette a hallgatót és odaállt a kasszáshoz.

- Ma veszel valamit Jeany (*Zseáni-nak kell ejteni, és annyit tesz, mint angolul a Ginny> vagyis Dzsinni*)?

- Nem Tim, ma semmi nem lesz. -majd mosolyogva kisétált az üzletből. Megbabonázva álltam egy helyben. A lány még hátrafordult egyszer és rám mosolygott. Zavartan tébláboltam, mikor az eladó megszólított.

- Segíthetek?

- Nem, köszönöm. -dünnyögtem, majd oda álltam, ahol Jeany állt. Felvettem a hallgatót. Kis ideig csönd, majd egy furcsa és szomorú dallam játszódott le. Semmi szöveg, csak hang, amiben hegedű, kis csengettyűk és zongora hangját véltem kihallani. Rövidke dallam volt, még is a hatalmába kerített. Szívesen ácsorogtam volna még ott, de az eladós megkocogtatta a hátam.

- Az a zenelejátszó nem működik. -dörmögte barátságtalanul, majd döbbent tekintetemtől kísérve visszaballagott a pult mögé. Lopva belehallgattam újra a készülékbe, de az üresen kongott. Hallucináltam volna?

Csalódottan kóvályogtam aznap este az utcákon. (A vásárolt holmik persze már rég a hotelben pihentek.) Már másodjára látom a lányt, még se tudom ki az és, hogy miért kerített ennyire a hatalmába. Még jó sokáig itt leszünk, bőven van időm megkeresni a titokzatos személyt. Épp a telefonomon hallgattam Nenát, mikor az váratlanul egy új számra kapcsolt. Érdeklődve pillantottam az előadóra, de a telefon kikapcsoltnak tűnt. Pedig igen is ment benne zene… Rémülten húztam ki fülemből a „zsinórt” és messze tartottam magamtól. Lihegtem és kivert a víz… Ugyan az a zene ment, mint amit a CD-s boltban hallottam. Óvatosan újra a fülemhez emeltem a kis hangszórót, de a szám nem ment. A telefonom teljesen ki volt kapcsolva. Mögöttem valaki hangosan felkacagott. Olyan kacagás volt, ami fényt visz a lelkedbe, amitől libabőrös lesz a kezed, de még is felmelegít. Hátrapillantottam és Jeany ott állt kb. 6 méterre tőlem és két kisfiút tartott az ölében. Megpuszilta őket mosolyogva, majd elindult felém. Halkan dúdolgatott a kis gyermekeknek, akik aranyosan dünnyögve jobban belefészkelték magukat a lány mellkasába. Mikor olyan közelséghez értek, hogy tisztán hallottam a dalt, a szívverésem a 100-szorosára nőtt. Gondolom, most már ti is tudjátok, ugyan az a dal volt, ami a telefonomban és a zenegépben szólt. 2 lépés választott el minket egymástól. A lányon most aranyszínű ruha volt, aranyszínű csizmával. Szikrázó kék szemei voltak… de olyan természetellenesen kékek… Bőre fehér volt, arca enyhén pirosas. A kisfiúk (akik az ölében szenderegtek) nem lehettek több 2 évesnél. Békésen aludtak, vastag, rikító-fehér paplannal betakarva. A lány megállt előttem. Nem nézett rám, az egyik kisfiú arcát simította végig. Amint keze a fiú arcához ért, a szívemre elviselhetetlen vágy támadt… Odaléptem a tüneményhez és lassan felemeltem a fejét. Hihetetlenül finom és puha volt az arca. Hosszan a szemembe nézett, olyan volt, mintha mindent látna bennem. Mintha egy sugár hatolt volna át a testemen… kétség sem fér hozzá, maga köré csavart. Mikor felocsúdtam, újra magamban éreztem a vágyat. Óvatosan közelebb léptem hozzá, Jeany pedig sejtelmesen nézett rám. Közelebb hajoltam, de olyan lassan, hogy majd csak másodpercek múlva ért össze ajkunk. Féltem… Féltem a lány ajkaihoz, testéhez érni, bemocskolni. Sose éreztem még ilyet. Csak egy szájrapuszi volt, semmi több. A lány elhúzta a fejét, arcát elöntötte a pír. Rám mosolygott, majd a kezembe helyezte a kisfiúkat.

- Vigyázz rájuk! Bill Kaulitz. –mondta csengő, lágy hangon. Majd az egyik kicsi felsírt. Ahogy a kicsikre néztem, elkerekedtek a szemeim. Az egyik békésen aludt (őt a jobb kezemben tartottam), másik viszont sírt (ő a bal kezemben volt). Kis picik voltak. Amelyik ébren volt, annak ugyanolyan barna szemei voltak, mint nekem és Tomnak. Majd a másik fiú is felébredt. Alaposabban megszemlélve őket, ikrek lehettek. A jobb oldali kisfiúnak szeme éppen ugyanúgy csillogott, mint az enyém… Hajuk szőkésbarna volt.

Ijedten pillantottam fel Jeany után. Magyarázatot vártam erre, de nem kaptam. A lány megint eltűnt. Körülöttem elsötétült a világ, de én még utoljára védelmezően magamhoz szorítottam a fiúkat. A teljes sötétségben a szomorkás, altató jellegű dallamot hallottam, majd Jeany hangját:

- Jól gondoltad, Kaulitz. Vigyázz rájuk, vigyázz magatokra!

Fáradtan ébredtem. Amire először felfigyeltem az a mellettem állók sokasága és a másik oldalamon álló gépezetek voltak. Tehát a korházban vagyok…

- Jajj! Jól ránk ijesztettél tesó! –borult Tom a nyakamba.

- Megfojtasz! –suttogtam mosolyogva, de azért én is megöleltem.

- Aggódtunk érted. –mondta Gustav.

- Mi történt? –pillantottam értetlenül a fiúkra.

- 2 napig voltál komában… A szakadó esőben találtunk rád, a hotel közelében. Ott feküdtél… lehet, elájultál, vagy… -akadt meg Tom, majd aggódva megszorította a kezem.

- És mi történt veled? –tette fel a kérdést Georg. Feszült csönd következett. Ha elmondom, hogy láttam egy lányt és hogy a kiskori énemet meg Tomot rakta a kezembe…

- Nem tudom. –feleltem végül. –Igyekeztem haza a vásárlásból, de…

- Bill, mikor vásárolni voltál, egyből hazajöttél, leraktad a cuccod és úgy mentél ki este sétálni. –vágott a szavamba Tom. Dühösen nézett rám.

- Jó –sóhajtottam lemondóan-, nem épp a vásárlásból jöttem haza, de nem tudom mi történt. Nem is emlékszem, hogy esett volna…

- Azért, mert több mint 1 órát feküdtél a betonon… csoda, hogy nem lett bajod. –mondta Gustav.

- Nem tudom, mi történ. –ismételtem el még egyszer. Tom sokatmondóan rám pillantott. Hát neki sose fogok tudni hazudni…

- Rendben. –felelte Georg és felállt. Gustav követte.

- Hova mentek?

- Szólunk Davidnak… aggódott érted. –fordult hátra az ajtóból Georg.

- Nemsoká jövünk. Hozunk valami kaját is oké? –mosolygott Gus.

- Rendben.

Szegények… 2 napig itt gubbasztottak…

- Na mégis mi történt? –kérdezte végül Tom.

- Hanyagoljuk. Úgy se hinnéd el. És hülyének néznél. –kitekintettem a folyosóra. A nővérek és doktorok ide-oda rohangáltak. Biztos valami súlyos eset…

- Bill. Nekem mindent elmondhatsz…

Megint egy sóhaj a részemről. Rápillantottam és nehézkesen, de elmeséltem mindent. A lányt, a zenét és kettőnket. Először érdeklődve hallgatott, majd néha el is mosolyodott, végül a tömény megdöbbenés tükröződött az arcán.

- Figyelj… ez tuti? –kérdezte komolyan. Rémület csengett a hangjában.

- Tudtam, hogy hülyének fogsz nézni.

- Ki kell deríteni ki az a csaj, és hogy mit akar… Ez nem vicc Bill! Valaki az életedre tört! És az enyémre is! Az életünkre

- És engem magához láncolt… -suttogtam halkan.

- Hidd el, hiszek neked. Már csak azért is, mert tudom, hogy milyen számról beszélsz. Én is hallottam… -mondta majd lehajtotta a fejét.

- Mikor? –felpattantam az ágyban.

- Nyugi-nyugi! –visszatuszkolt a takaró alá. –Maradj higgadt, az is csoda, hogy nem fagytál ott össze a betonon.

- Tényleg, miért nem? –nem is gondoltam erre. Ha esett az eső, mondjuk egy olyan fél órát, és én a betonon feküdtem, akkor már rég tüdőgyulladással kéne, hogy feküdjek.

- Nem tudom… Lázad se volt, hőemelkedés se.

Csak nem Jeany műve ez az egész? Meg amúgy is, mit akar? Mert, hogy én őt akarom, az fix…

- És honnan tudsz a számról?

- Kb. 3 napja álmomban hallottam.

További két napom szorongásban telt a kórházba. Alapos tervet gondoltam végig. Tom azt akarta, hogy másokra bízzuk a nyomozást, de én ezt a „Vigyázz rájuk, vigyázz magatokra!” részt jelnek veszem. Úgy gondoltam, hogy amint kiengednek innen, egyenest a CD bolthoz megyek. Kifaggatom az eladót, és a zenegépet is megvizsgálom egy picit. Ki fogom deríteni továbbá, hogy hol lakik, mit tud még rólunk és mire akart figyelmeztetni (mármint Jeany).

A doktor szerint holnap mehetek. Nekem pedig egy új tervre van szükségem… David azt mondta, hogy amint kiengednek egy interjút kell leadnom, másnap koncertek, stb. Kész rémálom ez a pasi! Még ki se mentem a kórházból, de már pattog.

A megbeszélt időpontban csörög a telóm…

- Na, elsimítottál mindent? –kérdi a vonal túlsó végéről Tom.

- Igen, minden rendben.

- David 5 percen belül odaér. Tetess alvást, ha nem akarsz megsüketülni…

- Oké. –vigyorogtam, de persze ezt ő nem láthatta.

- Ne vigyorogj! Tiszta hülyeség elmenned… - ezek szerint érezte.

- Tom! Tudod, hogy… -majd közbevágott.

- Jó-jó Saki, majd megoldjuk valahogy. Igen, jól van, csak pihenésre van szüksége. –hadarta. Tehát valaki a közelben van.

- Figy, le kell tennem. Majd belátogatunk Billhez, ugye te is jössz? Oké akkor majd beszélünk. Szia! –lerakta. Megcsóváltam a fejem, majd leraktam a telefont az éjjeliszekrényre. Próbáltam alvást színlelni, de a közeledő hangok érdekesnek bizonyultak.

- Nem mehet be hozzá, meg kell értenie!

- Mi az, hogy nem mehetek be? HA ROSSZABBULT AZ ÁLLAPOTA TUDNOM KELL RÓLA! MIÉRT CSAK MOST SZÓLNAK?

Szegény-szegény David (vigyorogtam kajánul). Ideges, mert le kell fújnia a holnapi programokat…

- Mert csak most romlott az állapota, ember! Takarodjon innen ki, a betegnek ápolásra van szüksége!

Hűűű-ha! A doki aztán tudja a dolgát! Majd egy nyugodtabb párbeszéd következett.

- Akkor most alszik. –kis szünet, gondolom a doki bólintott-, Meddig kell még benn maradnia?

- Holnap még pihennie kell. Addigra valószínűleg lemegy a láza. Ha annyira fontos, utána elhagyhatja a kórházat.

- Értem.

Majd léptek zaja és David valószínűleg elment. A doki jött be.

- Ügy elintézve. –mosolygott.

- Hálás köszönetem.

Fél órával később már a plázában álltam. Behunytam a szemem és visszaemlékeztem a puszira… Olyannyira puha és édes volt az ajka, mint a méz. Szemei igézőek, egész lénye valami olyat sugároz, amit szavakba önteni nem lehet. Hatalmas levegővétel és belöktem a CD üzlet ajtaját.

- Jó napot! –köszöntem mosolyogva, ugyanis az eladó ugyan az volt, mint aki múltkor.

- Jó napot! Miben segíthetek?

Minden francia tudásomat elővéve tértem a lényegre.

- Mondja csak… ismeri Jeanyt?

- Sok Jeany rohangál a világban. Elterjedt név.

- Tudja maga jól, hogy kire gondolok…

Szünet. Úgy tűnik elgondolkodott.

- Amit tudok róla az annyi, hogy egy árvaházban nevelkedett. 1 hete múlt 18 éves és hogy azóta az utcákon mászkál reggel-este. Nem tudni, hogy hol lakik, egyesek úgy vélik, hogy maga a menny az otthona… Furcsa mód mielőtt valami baleset történne ő mindig ott van és segít. Múltkor egy kislányt mentett meg a kocsik elől…

Nem számítottam rá, hogy ennyit fog beszélni. Meghökkentem a hallottaktól.

- Köszönöm. –mondtam, majd a zenegéphez álltam. Felvettem a fülhallgatót, majd behunytam a szemem. Nem történt semmi. Majd… Egy hatalmas sikítás és Jeany hangja:

- Éjfélkor! És vigyázz Tomra! Este veszély leselkedik rátok!

Ijedtemben visszavágtam a fülhallgatót a helyére. Az eladós furcsán pillantott rám.

- Mondja, hol van az az árvaház? –lihegtem.

Napsugár árvaház… Napsugár árvaház… Ez a két szó keringett a fejemben és elmentem a megadott címre. Becsengettem.

- Jó napot! –köszönt egy szigorú kontyba csavart szemüveges hölgy. Makulátlan fehér szoknya és blúz volt rajta.

- Jó napot! Jeanyról szeretnék az árvaház vezetőjével beszélni. –mondtam magabiztosan. A hölgy meglepettnek tűnt, de azért beengedett. Hosszú makulátlanul tiszta folyosón mentünk keresztül. Parketta volt lerakva, ami kicsit kopottasan csillogott. Az ablakok nem a zajos utcára néztek, hanem a háztömb mögött elterülő hatalmas mezőre (az árvaház a város szélén van). Az ablakokat kicsit kifakult piros függönyök keretezik, néhol egy nagyobb cserepes virág is áll előttük. A parkettán hosszú szőnyeg fekszik, szintén piros színű. A falak vajszínűek. Egy irodába léptünk be. A nő az asztal előtt álló székre mutatott, s ő maga egy kényelmesebb ülőalkalmatosságra ült le, az asztal túlsó felére.

- Bocsánat, még nem volt időm bemutatkozni. –álltam fel. –Erik Manuel.

- Hamis névvel nem fogadom el a jobbját. –mondta a nő, de azért kezetrázott. – Én Lönöviett Muiró vagyok. Ön pedig Bill Kaulitz. Nem de?

- De. –ültem le meglepetten.

- Megnyugodhat, kilétét nem fogom felfedni. Most pedig… mi célból jött hozzánk?

- Tudja asszonyom… Jeany érdekelne.

- Jeany Nevi. –állt fel, megkerülte az asztalt és egy szekrényfiókban kutatott többféle mappa között. –Hozzátartozó?

- Nem. Csak egy barát.

- Nem tudnunk róla, hogy ismert volna bárkit is az árvaház és a plázában található CD boltnak alkalmazottjain kívül.

- A napokban ismertem meg. –feleltem feszülten. A nő felegyenesedett.

- Ezt mire véljem? –szembe fordult és a mappával együtt leült.

- Hát…

- Jeany Nevi egy héttel ezelőtt halt meg. 18 évesen engedtük el innen, másnap holtan találták az utcán.

Síri csönd… Ez azért nekem is sok volt.

- Ki maga? Mit keres itt? –kérdezte végül.

- Én… - úgy tűnik, változtatnom kell a mondókámon-,  rendben. Ha tudni akarja… ismertem a szüleit, ők kérték, mielőtt meghaltak, hogy miután Jeany betölti a 18. életévét vegyem magamhoz. Nem tudtam róla, hogy meghalt.

- Értem. –mondta a hölgy és az asztalra tette a mappát. –Ez esetben ezek önt illetik.

Már nyúltam volna a mappáért, mikor…

- Honnan tudjam, hogy igazat mond?

A francba! Elővettem egy pár francia pénzt (nagyobb értékűt) és az asztalra tettem. Vártam. Ahogy gondoltam… a nő a pénzért nyúlt és odalökte a mappát.

- Távozzon!

Szinte kimenekültem az irodából. Kifele menet egy kislányba ütköztem. Fehér szoknya és blúz volt rajta. Fekete haja volt, és barna szemei. A maciját ölelte és sírt.

- Mi a baj? –gugoltam le hozzá.

- A mama… -sírta. –A mama itt hagyott.

Csak néztem a kislányt, majd magamhoz öleltem. Megsimogattam és megígértem neki, hogy visszajövök.

Davidnak elhitettem, hogy szabad akaratomból elhagyhattam a korházat. Most este 9 van és kikönyörögtem egy jótékony koncertet. Valamelyik csarnokban tartunk egy koncit, a bejövő összegből jó sokat fordítunk az árvaházak részére. David azt mondta, hogy majd holnap… Persze, azóta már eltelt egy óra. A mappa tartalmát lapozgatom. Fénykép is van, azt gondosan eltettem az utazóládám aljába. Nem volt semmi különös az iratok között.

Éjfél. Az utcán álok (szakadó esőben) és semmi. A kabátom teljesen elázott, a hajam lelapult és én fázom. Ekkor azonban Tomot pillantom meg, hatalmas röhögés közepette jön Georgal és egy úttesten készülnek átmenni. DE PIROSBA! Mint az őrült rohanok felé és ordítozom:

- TOM KAULITZ! ELMENT AZ ESZETEK? PIROS LÁMPA VAN, HATALMAS A FORGALOM! –Georg úgy tűnik, veszi az adást, és megáll. De Tom megy tovább. Rohanok, mint az őrült, de nem érem el őket. A kocsik csak úgy suhannak az úton, Tom meg egyenest megy a forgalomba…

- TOM NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE! Jeany... –suttogom, majd az eső hirtelen eláll. Egy hatalmas dudálás és Tom az úttest közepéről valahogy visszakerült a járdához. Mintha felpörgették volna körülöttem az időt. Hirtelen a kis dalt hallottam, majd minden kocsi eltűnt és én ott álltam az úttest előtt, a járdán, Jeanyval szemben. Nem mozdult semmi, az utca kihalt volt. Csak a szél fújt, ezzel bele-belekapva Jeany szőke tincseibe.

- Köszönöm. –suttogtam és csak meredtem Jeanyra, akin most hófehér ruha volt. Megrázta gyönyörű fejét.

- Ne beszélj rólam senkinek. –mondta halk lágy hangon. –Tom persze tudni fog rólam.

- Rendben. Jeany… Ki vagy te?

- Csak egy küldött… Életem fájdalmait kijavítottam ebben a hétben. Sajnos téged rosszul értesítettek halálom napjáról. Ma van pont egy hete, hogy meghaltam. Pár óra és mennem kell. Csodálatos ajándékot kaptam. S ez a hét azért sok évet pótol az életemben.

Közelebb lépett. Egy szemébe lógó tincset a füle mögé tűrtem.

- Látlak még?

- Mindig vigyázni fogok rátok. Várok rád, de te lépj nyugodtan tovább.

-  Te olyan tiszta vagy… ha később együtt lehetnénk se tudnánk…

Az ujját a számra tapasztotta. Közelebb lépett és megcsókolt. Szavakba leírni nem lehet az érzést, ami átjárt. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, hogy nagyon gyorsan forogsz a szintén örvénylő levelek közt. Lágy virágillatok lengnek körbe. És az ajka… Maga a lány olyan helyre repít, ahonnan nincs kiút. Engem elvitt oda, s most szabadulni nem tudok.

- Ne gondolj engem valami lénynek, amihez hozzá se lehet nyúlni. –mosolyogta.

Megszólalni se tudtam.

- Pár órám van még.

- Velem töltöd?

- Már vártam a kérdésed.

Az éjszaka minden egyes percét kihasználtuk. Először a csillagos ég alatt ültünk, s én meséltem. Ő csak mosolyogva hallgatott, fejét a vállamon pihentette. Később egy különleges helyre vitt. Azt a maradék pár órát ott töltöttük, s mindketten egy gyönyörű élménnyel lettünk gazdagabbak. A nap első sugarai látszottak feltűnni az égen, mikor egymás mellett feküdtünk a harmatos fűben (pár perce hozott ide, hogy végre ő is meséljen egy kicsit).

- Lassan mennem kell. –szólalt meg. Én pedig meredten bámultam azt a kis világos sávot, ami a horizonton feltűnt.

- Mindig veled leszek. –suttogta. Ahogy rápillantottam Jeany körvonalai halványodni kezdtek.

- Maradj még! –fogtam meg a kezét.

- Nem tehetem. Egyszer majd úgy is találkozunk. Miattam ne gyere! Neked még dolgod van itt. Megértetted? –kissé erőteljesebb hangnemben mondta, lehet félt, hogy most azonnal utána megyek.

- Meg.

- Szeretlek Bill Kaulitz! És vigyázz magatokra! –végül keze eltűnt a tenyeremből és semmivé foszlott. Halk madárcsipogás kezdett kibontakozni. Én feltápászkodtam és elindultam a hotelbe.

A koncertek megvoltak, most pedig az árvaház felé tartok. Pontosabban tartunk. Én, Tom, Georg és Gus meglátogatjuk azt a helyet. Becsengetve a kissé morcos Lönöviett Muiróval találtam szembe magam. Mosolyogtam és felmutattam azt a sok mindent, amit hoztunk. Könnyező szemmel engedett be.

- Hát ejjőtté! –szaladt hozzám egy pöttöm lány és átölelte a lábaim (mivel csak addig ért fel).

- Megígértem. –simogattam meg a fejét, és kicsit viccesen összeborzoltam a fekete fürtjeit. Hangosan felkacagott és az ölemben ülve mesélte, hogy mi történt aznap az árvaházban. Mint később kiderült, a lányka még csak 3 éves. Aznap rengeteg mindent kiosztottunk. Főleg játékokat, hisz a pénzt az országszerte működő alapítványnak adtuk, majd az kiosztja, hova mennyi jut.

- Gyejtek maaaajd! –mosolyogta a kis barnaszemű és vidáman integetett a babájával, amit tőlem kapott: egy gyönyörű fehérruhás angyallal. Akaratlanul is Jeany jutott az eszembe. Most már tudom, egy angyalba szerettem bele…

The End

By: Fruttis