Christine naplóbejegyzése (<összegzés életemről)

Szeretném leírni a történetemet. Nem szépítek rajta semmit, ezek az érzéseim. Ez a múltam és a jelenem, de a jövőm? Fogalmam sincs… Nélküled kell leélnem, de mindig veled leszek…

Gyerekkoromtól kezdve, most így 16 éves koromig egyetlen egy naplóbejegyzést sem írtam. Soha. Ha valami bántott, vagy egyszerűen feszített az öröm, versben vagy egy novellában esetleg blogban töltöttem ki. Most mégis elhatároztam, hogy írok egyetlen egy bejegyzést, amitől remélhetőleg tisztábban fogom látni a helyzetet. Most kusza és ködös minden…

Kezdeném ott, hogy már óvodában felfigyeltem Rád. Igen, Rád! Ez a bejegyzés neked szól, bár, te valószínűleg sose fogod ezeket a sorokat olvasni… Kanyarodjunk vissza. Tehát már óvodában feltűntél, emlékszem azokra a napokra. Fúú, hogy ti mennyi hülyeséget csináltatok! Az óvónő meg persze már a haját tépte. Mindenki összekevert titeket, csak én nem. Én mindig megtudtalak különböztetni titeket. Soha, egyszer se cseréltem össze a neveteket, persze ez se tűnt fel Neked… Sose vettél észre. Én mindig valahol mögötted álltam és soha sem melletted…

Aztán az iskola… Kitalálhatjátok ti is, hogy hova mentem. Hát persze! Veled egy iskolába, sőt! Egy osztályba. Véletlen lett volna? Ááá dehogy! Már akkor is árnyékként veled voltam, követtelek... Mondhatni, hogy sose történt semmi izgi. Néha elbeszélgettünk, de sose engedtél közel magadhoz. Alapjába véve szerintem csak 2 ember tudott rólad valamit. Bill, aki ugye a másik feled volt és egy lány. Ann… Mindig is irigy voltam rájuk… Persze volt sok barátod, népszerűek voltatok, a csínytevéseitek rivaldafényben tüntetett ki titeket, de nem hiszem, hogy mások előtt is annyira megnyíltál volna. Mindig tettetted a macsó, kemény gyereket, pedig szerintem belül teljesen más vagy/voltál. Bár ezt az oldaladat nem sokszor volt szerencsém megismerni. Nagyon szerencsések lehettek azok az emberek, akiket te közel engedtél! Őket sohase csaptad be! Ha már befogadtad (amit nálad nehéz elérni), egy igazi barátra találtak benned. Mások persze többet, de ez majd később…

Tehát mondhatni, hogy a te színes világodban a haverjaidon/barátaidon kívül senki sem volt színes. Szürke voltam, a többiekkel együtt, akiken te keresztülnéztél. Sokáig ment ez így, nagyon sokáig.

Két esélyt kaptam az életben (talán, hisz még fiatal vagyok), kettőt. Persze lehet, hogy volt több is, de ezekkel soha nem éltem. Mintha az angyalok irányították volna utált tanárnőnk cselekedeteit; Melléd ültetett (7-ben). Alapjába véve nem tartom magamat se csúnyának, se kövérnek, se hisztérikus kis csitrinek, se egoistának J. Táncra jártam, így tartottam formában magam. Ez lényegtelen… Tehát melléd ültem. Sokszor úgy éreztem, hogy csak kihasználsz, ugráltatsz és komplett idiótának nézel… De néha nagyon mélyen elbeszélgettünk. Voltak olyan pillanatok, amikor engem is közel engedtél, de csak egy röpke időre. Ha észbe kaptál, hogy túl sok mindent mondtál, elhallgattál és nem szóltál többet. Mintha féltél volna megnyílni. Egyik mélyebb beszélgetésünkkor azt véltem felfedezni szavaid sötét rengetegében (ohh mííly költői :D), hogy nagyon bejön neked egy lány (Oppá!). Érdekes módon, akkoriban még nem volt osztálytársunk Ann, ő csak 8.-ba jött… Tehát vissza megint: Miután ez a tény felszínre bukott (előttem), kétségbeesetten próbáltam minden fortélyomat segítségül hívni a kiderítéshez. Nagyon sok lánnyal voltál jóba, rengeteggel. Gondoltam arra is, hogy lehet, hogy a kiszemelteddel egyáltalán nem is beszélsz… Sokat foglalkoztam ezzel a témával, s rá kellett jönnöm, hogy a több hónapig tartó munka nudlit se ért, nem tudtam ki az a rejtélyes lány. 

Feltűnt neked, hogy kutakodom utánad, tudok róla… Megtaláltad a mappám, amiben a mindenemet gyűjtöttem (vagy is rólad mindent). Ennek története van:

7. év vége volt, fülledt nyári délután. Követtelek téged, amint ikreddel lépdeltél a napfényben úszó utcákon. Közel laktam hozzátok (2 utcával arrébb), szóval még azt se mondhattátok volna, hogy követlek titeket, de azért óvatosságból halkan és jóval lemaradva tőletek haladtam. Mappámat mindig a kezemben tartottam, soha se raktam le, nehogy a fontos információ kitudódjon… tehát, akkor abban kutakodtam a képed után. Mondatfoszlányokat hozott felém a szél. Érdekes mondatfoszlányokat…:

- Bill… nem tudom, mi van. Egyszerűen nem értem. Ez a csaj mindenütt ott van!

- Nem mintha ellenedre lenne… - jegyezte meg némi gúnnyal az említett. Picit begyorsítottam.

- Hát… de. Idegesít –felelte ügyetlenül hazudva.

- Ajj hagyjuk már! Rég óta kiszemelted magadnak! –legyintett Bill.

- Igen, de nem őt! Nekem tudod, hogy a két utcával arrébb lakó… - majd a mondat végét hatalmas dudálás szakította félbe. A frász jött rám…

- Mind a két lány két utcával arrébb lakik - nézett szúrósan Bill.

- Nem érdekel! Az a csaj csak púp a hátamon! –tette karba a kezét Tom.

- Hazudsz –majd Bill az égre emelte a tekintetét.

- Nem!

- Mondhatsz nekem akármit, tudom, hogy régóta pályázol rá. Egyszerűen érzem –azzal a szívére tette a kezét. –Fáj neked, hogy nem foglalkozik veled és, hogy nem tudja megfejteni a te burkolt jelzéseidet.

Ekkor akár simán lebukhattam volna, mert Tom hátrafordult (én meg lehajtottam a fejem és a mappámba meredtem) és látta, hogy nem sokkal vagyok lemaradva tőlük. Éreztem a rémült tekintetét, de nem szólt semmit. Szinte hallottam agya kattogását, amint gondolkozik. Valószínűleg rájött, hogy mindent hallottam és hogy nagyjából megfejtettem a szavak mögött rejtőző két lány titkát, ugyanis dühösen felhördült és visszakozni kezdett.

- Mi??!! Bill te kiről beszélsz?! Én Annt szeretem, nem pedig ezt a kis libát itt mögöttünk.

Eddig még csak dühös-izgatottan vártam a fejleményeket, most meg egyenesen elfutott a méreg. Tehát ez a nagy Tom Kaulitz gondolata… Könnyek szöktek a szemembe és mivel megálltak egy picit, könnyen és gyorsan beértelek őket. Vállammal enyhén meglöktem, miközben zokogva tovább futottam a kocka alakú kertesházak között. Nem hallhattam és már nem is láthattam, de mögöttem egy sapkás fiú kinyitotta az én elejtett mappámat, majd elhűlve meredt a rajzokra, szavakra, képekre, titkos levelekre (amiket NEKED sose küldtem el).

- Istenem… - suttogta, majd a távolodó alakom felé pillantott kétségbeesetten.

Sose felejtem el azt az éveknek tűnő hétvégét. A pénteket egyszerűen végigzokogtam, szombaton tanultam és vasárnap feje tetejére állítottam a házat. Hogy miért? Eltűnt a mappám… Nem tudtam még akkor, hogy hol hagyhattam el és aggaszott a tudat, hogy ha valaki kinyitja, több olyan információra rábukkan, amit én magammal akartam vinni a sírba. Hétfőn egy ideges, vörös szemű Chrissi ment helyettem az iskolába. Mint ha nem is önmagam lettem volna… Nagyon korán beértem, körülnéztem és furcsállva láttam Tomot és Billt az udvar közepén. Engem néztek… na szép! Szó nélkül elmentem mellettük, egyenest fel a terembe. De közben mintha a szívem tépnék úgy kaparta és marta a torkom a sírás. Komolyan mondom, mit kell annyit bőgni egy srácon?! Mit várhattam tőle?! Hogy képes akár csak egy pillanatra is méltatni???

Nem bírtam tovább. Csillogó gyöngyök csúszkáltak az arcomon, a szempillaspirál fekete festékével elegyedve, hosszú fekete nyomot hagyva. Könnyáradatomtól homályosan látva ültem a helyemre. Miközben kifújtam az orrom és letöröltem a súlyos nyomot, egy mappán akadt meg a tekintetem. Az én mappámon! A padon volt, mondhatni, hogy „az én térfelemen”. Kis rózsaszín cédula volt a gumifogó mögé csúsztatva. Kezembe vettem és megállt a világ. Távoli hangként érzékeltem azt, hogy nyílik az ajtó és az osztálytársak özönlenek be és azt is, hogy mellettem csikorogva kihúzzák a széket és egy szintén megtört Tom ül mellém.

„Szerintem erre még szükséged lesz. Nem fog kitudódni semmi……” Elolvastam ezt az egy sort. Újra. És újra. És újra. A betűk, a mondat, a kék tinta! Ő írta (vagyis TE). Kipukkasztották a köztem és a világ között lévő buborékot és hatalmas ricsajra ébredtem fel. Remegő kézzel elraktam a kék színű óceán mélyét ábrázoló mappám, s a cédulát is belecsúsztattam a táskámba. „Nem fog kitudódni semmi.” ez az egy mondat járt a fejemben. Na és azok a pont pont pontok! Azzal akart kifejezni mindent? Abba akarta rejteni a szavakat, hogy „Bocsáss meg!” vagy hasonlók? Nem tudtam, de akkor az cseppet sem izgatott. A fájdalom amilyen hirtelen jött, el is tűnt.

Eltelt egy hét, hosszú szünetet adva. Következett a nyári szünet, ami nekem egyenesen megkönnyebbülés volt. Tom nem említette a dolgot, hozzám se szólt, én se hozzá.

Egy pisszenéssel se jeleztem azt, hogy őrülten szeretlek (akkor se és később se). Azt se, hogy Tőled függök, hogy miattad kelek fel, hogy miattad megyek iskolába, hogy miattad nézek ki valahogy, hogy miattad várom a holnapot, hogy ha te velem vagy akkor minden jó, de ha nem akkor sötét és borús… Hogy te vagy a múltam és a jelenem. De a jövőm már nem…

Követtelek, igen beismerem, hogy még nyáriszünetben is képes voltam koslatni utánad. Igen ám, de egy hasznos (és hülye) dologgal próbáltalak szemmel tartani. A bandátokból egy srác kiszemelt magának. Rámstartolt és mivel még csúnya sem volt beleegyeztem. Élvezettel néztem a döbbent pillantásodat, a féltékeny tekintetedet. Bevallom már ezért megérte, de sajnos a haszna ennek az egésznek kevesebb volt, mint a vesztesége és erre csak később ébresztettél rá.

Így kezdtük a 8.-ot. Én meg Rob (a pasim) jártunk, te meg valami Annal jöttél össze. És mivel büntetetnek az égiek?! Egy új osztálytárssal Ann személyében. Szemét voltam, már csak azért is mert az eddig épített kapcsolatunkat ezzel az egy lépéssel szétromboltam. Továbbá, mert csak kihasználtam Robot. Bevallom tetszett, de sose szerettem őt úgy, mint téged. Ez az év eseménytelenül zajlott.

Repült az idő és én ugyan úgy szürke maradtam, mint voltam. Megutáltál, undorodtál tőlem. Mikor megláttál egy gúnyos fintorral mentél tovább, oldaladon Annal. Előttem csókoltad meg, előttem érintetted bőrét, előttem hangoztattad, hogy mennyire szereted. Egy senki voltam a szemedben. És én teljesen elhagytam magam. Eltűnt a világom, eltűnt a jövőm… Nem láttam értelmét felkelni, és annak se hogy egyáltalán iskolába mennyek. Ott próbáltam visszaadni a fájdalmat, ahol csak tudtam. Rob úgy gondolta, a kapcsolatunk kezd elmélyülni, de szerintem nem is ismert, hisz nem vett észre semmi változást rajtam. A tanulmányi eredményem szerencsére nem romlott, de a szívem teljesen összetört. Minden napom ugyanúgy telt, gépiesen adtam egy puszit Rob szájára, gépiesen suttogtam, hogy szeretem.

Eljött a tél, vizsgákat hozva magával. Majd jött a tavasz, egyetlen egy jó hírt hozva: felvettek az áhított gimnáziumba. És ahogy rádöbbentem már a nyár végén tartottunk.

Egész évben figyeltelek, követtelek, szemmel tartottalak. Láttam, ahogyan kamaszodsz, ahogyan sikereket értek el a zenekarral, de csak úgy, ahogyan egy idegen látott titeket, vagyis szinte sehogy.

Az osztálykirándulás meglepetéseket hozott magával. Egy hotelben szálltunk meg a Fekete-erdő közepén. Szivattál és röhögés tárgyává tettél. A lelkem, szívem tiportad össze. Nem tudtam ellened harcba szállni, pedig a szeretet tömény gyűlöletbe fordult. Sírni már rég nem tudtam, panaszkodni pedig végképp. Barátnőim nem tudtak velem mit kezdeni. Komolyan mintha emo-s lettem volna :P, csak épp nem úgy öltözködtem. Elhagyatott voltam, pedig tudtam, hogy egy fiú nem ér ennyit. Vártam az iskola végét, vártam, hogy szabaduljak a kínzó fogságból. Hogy egyik kötelemen oldjak (ami leláncolt és szorított), szakítottam Robbal. A fiút teljesen megértettem és ő is engem. Nem vesztünk össze. Csendesen közöltem az igazságot, ő pedig mellém állt. Igaz barátot találtam akkor magamnak. Bár ő ezt mondta nekem: „Bár a barátodnak lenni egy külön jutalom, én még is szünetet kérnék. Haragszom, hisz ilyenkor mindenki haragudna. Azért még reménykedek, talán lesz folytatása.”.

Ez mind az osztálykiránduláson történt. Te csak egy gúnyos mosollyal fogadtad a dolgot, majd elmentél mellettem. Legalábbis én azt hittem, de titokban követtél. Felmentem hosszú lépcsősorokon, kintről az osztály tagjainak hangja szűrődött be. Verőfényesen sütött a Nap, ebben a kellemes időben mindenki kint tartózkodott, a toronyszerű Hotel kongott az ürességtől. Hallottam lépteid a hátam mögött, majd az egyik forduló után megragadtad a csuklóm. Erősen nekitaszítottál a falnak.

- Az oké, hogy engem tönkreteszel, de hogy még a legjobb barátomat is! Kinek képzeled te magad?! –majd dühösen még jobban nekinyomtál a jéghideg tégláknak.

- Én…

- Ne mondj semmit! Először hülyítettél, majd elszúrtam, tudom! Mikor a mappádat elejtetted mindenre rájöttem… hogy mekkora hülye és balfék voltam! Nagyon jól tudod, hogy én raktam a mappát az asztalra. Nem szoltál semmit, tudtam, hogy ez lesz. Na de az, hogy buszúból tönkreteszel másokat! Ezt nem néztem volna ki belőled! Azt se tudod mit dobtál a hátad mögé! –még erőssebben megszorítottad a csuklóm. Arcunk egész közel volt, nekem könnyek szöktek a szemembe.

- Igen?! És te meg Annn?!

- Annal csak az után kezdtem el járni, hogy te Robbal összejöttél… Soha nem vetted észre, hogy...? –itt mélyen sóhajtottál egyet- Időre lett volna szükségem… rengeteg időre. El se tudod képzelni, min mentem én is keresztül! Megnézted a mappádat és le se szartad! –hirtelen csapott fel a dühöd. Tudod, sajnos akkor nem tudtam, miről beszélsz…

Megint eleredt a fontos nedű… Patakokban folyt, a te pulcsidat is elárasztva, ugyanis testünk teljesen összepréselődött. Feltört belőlem minden, úgy éreztem, hogy teljesen szétestem.

- Igazad van! Teljesen –csuklott el a hangom- Én… szörnyű vagyok… - tovább zokogtam, de számra hirtelen a tiédet tapasztottad. Vadul tépted meg az enyémet, éreztem, hogy dühös vagy és vággyal teli. Szorításodat már nem a fájdalom jeleként értelmeztem, hanem a kötődésévé. Mintha csak a kezed suttogta volna: „Csak most legyél velem egy picit!”. Egyre vadabbul kaptál felém, piercinged olyan hűvös volt, mint a legfagyosabb éjszaka. Lágyan csikizte a szám. Majd szívverésed picit lelassult és lágyabban érintettél meg. Persze én se maradtam tétlen… Minden pillanatot kihasználtam.

Majd elengedtél, utoljára végigsimítottál az arcomon és magamra hagytál a hideg torony-hotelban.

Azon a napon teljesen magamra hagytál. Most így 16 éves fejjel visszagondolva lassan megértek mindent. De akkor… úgy éreztem soha sem foglak megérteni. Nem hívtál többször, nem kerestél fel. Egyetlen egyszer írtál SMS-t, abban is csak annyi állt: „Az életünk útjai egyszer majd újra keresztezik egymást…” Tehát van még remény… És a mappa… Az én dolgaimból eltűnt egy-két kép, rajz, levél. Helyükre a te leveleid, rajzaid képeid kerültek (rólam).

„Megőrzöm, hogy legyen, ami emlékeztet rád. Te is őrizd meg az enyémeimet.”

Talán egyszer megértek mindent, de sajnos még mindig kusza és ködös minden. És én megint csak kívülállóként tudtam figyelni azt, hogy miként kamatoztatod tehetségedet és hogy miként mész tovább egy másik lánnyal az oldaladon (de végre már én is színessé váltam általad).

The End :)

By: Fruttis