Lassan lépdeltem az úton, mögöttem a Nap már lemenőben volt. Az utcán senki nem járkált, egyedül én ballagtam a hűvös szellőben. Mikor megérkeztem, összeszorult a gyomrom. Csak álltam tétován a bejárat előtt. Majd erőt vettem magamon és bementem. Lassan lépdeltem a sírok között, ahol halkan anyókák pityeregtek. Mikor egy fekete márvány sírhoz értem, hirtelen megálltam. Csak néztem a sírt és vártam. S, hogy mire? Nem tudom…. Talán arra, hogy Bill előugrik és közölje, hogy semmi sem igaz a történtekből és újra együtt lehetünk. De sajnos semmi nem történt, egyedül a madarak röppentek fel a közeli fáról. Lassan odaléptem a sírkőhöz, majd leültem a szélére.

-Szia! Megint eljöttem. Tudom, hogy tegnap voltam, de nagyon hiányzol. Tudod…az éjjel rólad álmodtam…a kedvenc helyünkön voltunk. Tudod a parkban…ott ültem az öledben, te pedig átöleltél…halkan a fülembe súgtad, hogy szeretsz, majd gyengéden megcsókoltál…annyira jó volt újra veled lenni…a karjaidban…érezni a csókod…de reggel mikor felébredtem, te nem voltál velem…és rájöttem, hogy csak álom volt. Egy csalfa álom. Tudom, hogy már egy hete, hogy elmentél, de még mindig nem tudtam beletörődni. Állandóan várom, hogy felhívj… hogy találkozzunk…hiányzol!- könnycseppek gördültek le az arcomon.

Halkan zokogni kezdtem, majd valaki megfogta hátulról a vállam. Hirtelen felkaptam a fejem és letöröltem a könnyeim.

-Szia Tom!- köszöntem szinte suttogva

-Szia! Te is Billhez jöttél?- kérdezte

-Igen. Mindennap eljövök hozzá és elmesélem, hogy mi történt velem.- én

-Én is mindig eljövök hozzá- ült le ő is a sír szélére –Tudod…úgy érzem, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Tudom, hogy furán hangzik, de annyira fáj.

-Elhiszem. Hisz ti együtt alkotatok egy egészet.- én

-Annyira fura, hogy nincs itt…még nem szoktam meg. Reggel mindig az enyém a fürdő, mert nincs aki lefoglalja.- mondta Tom a könnyeivel küszködve –Mikor elmegyek a szobája előtt várom, hogy kinyíljon az ajtó és ő kilépjen rajta…majd megkérdezze: ”Na tesó, hova megyünk ma?” De az ajtó nem nyílik ki…és ő sem jön ki…régebben mindent együtt csináltunk…ma meg…olyan egyedül érzem magam- törtek elő a könnyek Tom barna szeméből.  -annyira hiányzik!- tört ki a zokogás Tomból

Magamhoz öleltem, majd próbáltam megvigasztalni.

-Elhiszem, Tom. Nekem is nagyon hiányzik!- tört elő belőlem újra a zokogás –De itt van velünk. És most biztos nevet rajtunk. Hidd el, nem hagyott el minket. Vár ránk és majd találkozunk vele, ha eljön az idő.

-Tudom. De az annyira soká lesz. És én nem tudok nélküle élni.- Tom

-Gyere, menjünk haza. Majd kijövünk holnap is.- álltam fel

-Ok, menjünk.- állt fel Tom is

-Szia, Bill! Szeretlek!- simítottam végig a kezem a sírfeliraton.

Lassan lépdeltünk ki Tommal a temetőből, majd még egyszer visszanéztem. Nagyon halványan, de láttam Billt, ahogy ott ül, azon a helyen, ahol az előbb Tom és én ültünk.

                                            „Én is szeretlek!”