„Még is volt lényege ennek az egésznek…”

-         „Utolsó koncert… utolsó koncert és aztán irány haza… Nyugi…” –a tükör előtt ültem és az utolsó simításokat végeztem el magamon. Igen, talán a szemem fölé teszek még egy kis festéket. Nem, ez már sok… Leemeltem a vattapamacsot az arcomtól, majd a tükörbe meredtem.

-         „Kész szerencsétlenség…” –gondoltam, majd egy utolsó igazítás a hajon. Nem… Már ez is túl borzos… Fásultam próbáltam „visszailleszteni” egy kis tincset az arcom mellől. Újra ellenőriztem magamon mindent. Igen, mostmár „tökéletes”.A rajongók egy tökéletes Billt láthatnak majd, aki tökéletesen ki van sminkelve és elmondhatja, hogy tökéletesen unja már ezt az egészet.

-         Bill? –nyílt az ajtó…

-         Hm? –fordultam az ajtó felé, ahol Tom állt.

-         Még mindig itt tetvészkedsz? –kérdezte vigyorogva. Persze… neki mindig minden olyan könnyű…

-         Jah… - sóhajtottam.

-         Mi van veled? –jött be, majd miután bevágta az ajtót leült mellém.

-         Nem ’tom. Unom már… Várom, hogy mehessünk haza. –rándítottam meg a vállam.

-         Nem csak ennyi… Jó, tudom, hogy várnak, meg minden, de örülhetnél annak, hogy fellépünk! Több százezren jöttek el csak azért, mert…

-         Csak azért, mert látni akarják valamelyikőnket! –vágtam a szavába. –Nem a zene miatt jönnek, Tom! Fogd már fel!

-         De… ez hülyeség! –felelte kisé összehúzott szemekkel.

-         Nem, nem az! Nem ezt akartuk! Nem erre vágytunk!

-         Nem hinném… híresek lettünk…

-         De fogd már fel! A levelek, amiket küldözgetnek… a plakátok! –érveltem.

-         Jajj, arra a pár emberre gondolsz? Meglehet, hogy vannak hisztis tömegek, de legalább valóra vált az álmunk.

-         Nekem nem ez volt az álmom… - suttogtam.

-         Túl sokat akarsz. Egyelőre be kell érnünk ezzel. –azzal felpattant. –Siessél, mert még próbálnunk is kell egy picit.

-         Lehet, de nélkülem. –feleltem. Vállatvont és kiment. Kedvem lett volna utána rohanni és jól beleordítani valamit a képébe… Mostanában túl sokat veszekszünk… Valami megváltozott… az egész banda… Érzem, Tom is érzi, érzi a banda, még a testőrök és a tudomisén mik! Csak Tom olyan, aki inkább letagadja az igazat, mintsem, hogy felvállalja és szembenézzen velük. Makacs… Akárcsak én…

Elmosolyodtam, majd kimentem az öltözőnkből. Hallottam, ahogy felcsendül a dob, és a két gitár. A Redent gyakorolták. Egyszerűen nem volt kedvem próbálni. Minek? Hogy berekedjek? Nem… Inkább szétnézek egy picit.

Elindultam hát, hogy felderítsem a terepet. Másodjára vagyok itt… a város eléggé nyomasztó, az emberek… azokról ne is beszéljünk. Mármint… ez a furcsa nyelv, meg a hisztérika. Valahogy egybefolyik az egész és csak egy nagy maszlagot látok magam előtt…

Kinéztem az ablakon. Hát igen… visítozó lányok, egyesek rocker cuccba (kis emoval vegyítve), mások TH-s cuccokba. Megint csak elmosolyodtam. Majd egy kisebb csoportot fedeztem fel. A kordonnak támaszkodva beszéltek (lányok). Mintha nem is törekednének a jó helyért… Legalábbis nem nyomultak előre. Normálisan néztek ki. Megrándítottam a vállam, majd tovább álltam. Mit érdekelnek engem?...

A színpadhoz baktattam, persze jött a szokásos lecseszés. „Hol voltál a próbáról?! Már rég itt kéne, hogy legyél.” és a többi… A színfalak mögé mentünk, kint meg felhangzott a visítás… Tehát becsődült a tömeg és nemsokára jön az előzenekar. Valami külföldi énekesnő lehet, nem tudom… Egyre erősödött a visítás… Mindenki a mi nevünket kiabálta, szegényt meg kifújolták. Pedig jó hangja volt… Tehát mi jövünk…

- Srácok 5 perc és kezdünk! –szólt oda az egyik szervező-rendező féleség.

- Rendben. –feleltük, majd egy gombóccal a torkomban elindultam. Már csak 3 perc volt hátra… Annyira rossz előtte… mindig izgulunk egy kicsit, ez „természetes”. Egy férfi kiszaladt a színpadra és közölte, hogy mi jövünk (legalábbis szerintem ezt mondhatta, mert hirtelen a terem megtelt őrjöngő lányok hangorkánjával). Egymásra pillantottunk mind a négyen, majd mindenki elmosolyodott. Végül is, mégis csak jó ez, habár néha eléggé nyomasztó... Elindultak a színpadra.

- Gyerünk Bill! –jött a biztató mondat, egy cseppet sem bíztató hangleejtéssel és egy cseppet sem bíztató fintorral (a tekintetében ez volt: „Nehogy elcsezd, különben…”)… Kiléptem a színpadra, közbe már javába ment a szám. Az egyik kedvencem a Reden… A közönségünk nagyon lelkes volt. Velünk énekelték a számokat és ez valahogy megnyugtatott… Mindegy, hogy milyen országba vagyunk, a zene összeköt minket. Lehet, hogy nem beszélik perfektül a nyelvünket, de a lényeget megértik… Ez sokat jelent… A kezdeti szorongásom elmúlt és kezdett egyre jobb lenni a hangulat. Igaz, hogy ez a bagázs tele van olyanokkal, akik magunkért szeretnek, nem pedig a számainkért, de abban igaza van Tomnak, hogy nekik köszönhetünk mindent. Meg persze magunknak (höhh ego… itt elmosolyodtam, majd Tomra pillantottam, aki szerintem vette az adást, mert közelebb jött). Néhány efekt és sorozatugrálás után kitikkadva álltam meg a színpad elején, nagyon közel az elsősorban lévőkhöz. Sokan sírtak, egyesek visítoztak… majd egy lányra tévedt a pillantásom. Ő volt az egyik abban a „normális tömegben”. Ő csak mosolygott rám és én visszamosolyogtam.

Közöltem a tömeggel (nagy nehezen, az ő nyelvükön…), hogy köszönjük ezt a szép számmal összegyűlt közönséget. Németül folytattam: „ és következzék az utolsó szám”.

Persze nem volt az utolsó… tuti visszahívnak, de csak 1 számot fogunk adni még ezen kívül. A Wo sind eure Hände-t adtuk elő. A közönség hangja mintha egybeolvadt volna. Elapadt a visítás és a hisztérikus bekiabálások, helyette csak a dal szövegét lehetett hallani több ezer torokból. Előre nyújtottam a mikrofont, s a hangfalakból az ő énekük hangzott. De mint mindennek, ennek is vége lett pár perc múlva. Lementünk a színpadról, egyből visszahívtak minket.

Az enyém és a Tomé volt a terep. In die Nacht. Ezzel tértünk vissza. Tudtam, hogy Tom vette az adást, mert sorozatban suttogta a hülyeségeit „na látod, ugye milyen jó…”.

Végül elbúcsúztunk a közönségtől… Néhány pacsi a végére és a tömérdek aláfirkantás.

Most készülünk ahhoz a Hotelhez menni, ahol megszállunk estére.

-         Ezen is túl lennénk. –sóhajtottam a kocsiban.

-         Hát igen… Jön a pihi. –nyúlt el Tom.

-         Te mindig pihizel. –jegyezte meg Georg. Kibámultam az ablakon. Házak mellett „suhantunk el”, csigalassúsággal. Írtó nagy volt a forgalom… Mondjuk nekem teljesen máshol járt a gondolatom… Ez a mai koncert… mintha csak romlana ez a világ körülöttünk…

-         Figyelsz, Bill? Hozzád beszélek! –lökött meg picit Tom.

-         Mi?

-         Tehát nem… Csak azt mondtam, hogy nagyon szemeztél egy lánnyal… - feléfordultam, miközben felhúztam a szemöldököm. –Nyugi, nem mondjuk el Neki…

-         Ajj... –megforgattam a szemem… - Egyáltalán nem szemeztem… Ellentétben veled…

-         Miért? Voltak közöttük elég helyesek csajok is! –vágta rá.

-         Lehet. –megvontam a vállam. Felőlem nézhetnek ki jól, én akkor is Nála maradok…

-         Naa… de az a csaj, az első sorban… - fűzte tovább a szót.

-         Az a szőkés-barna kiscsaj? 15 lehetett, ha nem kevesebb… - legyintett Georg.

-         Arinak tűnt… - vigyorgott.

-         Csak rámmosolygott. –sóhajtottam fásultan.

-         És te meg rá… - szólalt meg Gustav is… Úgy látszik, nem fogom elkerülni a válaszadást…

-         Ha érdekel titeket ő tűnt fannak a többi közül.

-         Ezt hogy érted? –kérdezte komolyra fordítva a hangját Gustav.

-         Úgy ahogy mondtam… - nem volt kedvem tovább lovagolni ezen a témán, úgy tűnik Tom vette is a lapot, mert gyorsan váltott. Megérkeztük… Visítás csapta meg a fülem.

-         Gondolhattuk volna. –egymásra néztünk és fásultan sóhajtottunk. Eléggé ki voltunk merülve… Pár lány (kb. lehettek 20-an) ott állt a Hotel előtt. A testőrök persze védtek minket, de egyik másik befurakodott közénk.

-         Bill! Bill! –halottam a visítást magam körül. Kezdett megfájdulni a fejem, a testőrök meg olyan szorosan fogtak közre, hogy teljesen lezsibbadt a karom. Hátrapillantva láttam, hogy Tom bőszen firkálgatja a felé nyújtott lapokat (biztos hamar le akarta tudni). Kattogtak a fényképezőgépek, s a lámpa fényében (mert már esteledett), meg-megcsillantak a mobilok. Amint szétnéztem megpillantottam azt a lányt. Közeledett felém, akár a többi őrjöngő.

-         Bill! –hallottam a lány hangját. Feléfordultam és megálltam. A testőrök meg ráparancsoltak mindenkire, aki csak „le akart támadni minket”.

-         Igen? –kérdeztem természetesen németül.

-         Adnál egy… kaphatnék egy autogramot? –kérdezte félénken. A kiejtése kicsit furcsa volt, a hangjából ítélve tényleg 15 lehetett, de mosolyogva aláírtam a felém nyújtott poszter (ahogy végignéztem rajta az egyik BRAVO fotózás képét ismertem fel, Tom, Gustav, Georg már előzőleg aláírta). Miután végeztem, nem ment el, mintha szeretett volna még valamit. Ekkor a kezére tévedt a pillantásom. Egy fényképező képet tartott a kezében.

-         Szeretnél még valamit? –kérdeztem. A többiek nagyjából már végeztek a tömeggel, így már csak egy-két lány vett körül engem.

-         Csinálhatok egy képet rólatok? –a mondat vége suttogássá vált. Alig értettem, de persze a készülék láttán egyből tudtam mi a célja. Odahívtam a többieket, majd beálltunk a képhez. Miután „eltűnt” a vaku fénye a fiúk oszolni kezdtek. Aláírtam még pár képet és az összes lány lecsitult, majd visszavonult. Csak az a lány téblábolt még ott. Mielőtt bármit tehettem volna, Tom ment oda hozzá.

-         Ha fel szeretnél jönni… – kezdte, de a lány közbe vágott. Én elfordultam e mondat hallatán. Kétértelmű volt a mondat, de Tom sötét szándékait (:P) ismerve tudtam, hogy ikrem mire készül. Nem mentem még be, vártam…

-         Nem köszi. –felelte magabiztosan. - Nem azért jöttem ide, hogy veled vagy bármelyikőtökkel töltsek egy éjszakát. –döbbent hallgatás Tom részéről. Hozzá kell tennem, hogy ahogy a mondatot mondta értelmetlen volt (a rossz szórend miatt), de persze rögtön le lehetett venni mit akar. Nagy hibái nem voltak.

-         Értem. –felelte kicsit mogorván Tom. –Akkor miért állsz még itt?

-         E… Ezt akarom odaadni. –visszafordultam és még épp láttam, ahogy egy fehér borítékot adott oda Tomnak. –Az egész csapatnak szól… És lehetne egy közös képet csinálni veled? –kérdezte mostmár valamivel magabiztosabban.

-         Persze. –vigyorgott Tom. Az egyik testőr lefotózta őket. Miután a masina visszakerült gazdájához, Tom elindult, majd megállt. Hátrapillantott és visszament.

-         Kérdezhetek valamit?

-         Persze. –felelte kicsit bátortalanul a csaj.

-         Ki a kedvenced az együttesből? – mintha Tom csak olvasott volna a gondolataimban! Pont ez a kérdés jutott eszembe. Ha azt válaszolja… akkor igazam lett.

-         Hát… nem tudom. Ez jó kérdés. Ti cool-ak vagytok, a számaitok szuperek, imádom az egész bandát. De az én kedvencem, a számaitok. –mosolygott. Majd halkabbra fogta a hangját. –De ha választani kéne, akkor téged választanálak… Most megyek. Köszi mindent! Sziasztok! –köszönt. Visszaköszöntünk, majd elindultunk, be a Hotelbe. A többiek már rég besprinteltek, így kettesben utaztunk a lifttel, a legfelső szintre.

-         Igazad volt… - mondta Tom. Ennyiből is megértettem, hogy a kocsiban tett megjegyzésemre célzott.

-         Na és mit suttogott? –kérdeztem vigyorogva.

-         Azt, hogy ha választania kéne engem választana. –azzal kihúzta magát, miközben kidüllesztette a mellkasát.

-         Ego… - suttogtam, majd az „utazás” további része csöndben telt.

Az ágyamba fekszek. Pontosabban a Hotel ágyába, mindegy, mellékes. Mármint nektek, nekem nem… Hiányzik a jó kis pihe-puha ágyikóm…

A Hold bevilágít az ablakon, én meg csak ülök az ágyon és a borítékot forgatom az ujjaim közt. A levelet persze elolvastuk már órákkal ezelőtt. Nem volt regény, épp egy oldal (viszonyítás képp: kb. 5-6 oldalas regényeket szoktunk kapni…). A levelet rongyossá fogdostuk, ugyanis szinte ezerszer olvastuk el. Nekem csak a kedvenc részeim ismétlődtek a gondolatomban: „És ne haragudj Bill, de lánynak néztelek.”; (itt persze az egész csapat röhögött, Tom órákon át ezzel piszkált, de én is nevettem rajta… most is elmosolyodom, ha erre gondolok…) „A számaitokhoz emlékek fűznek. Annyira nekünk szól, ez az egész…”

Újra elmosolyodtam, majd a szekrényre tettem a levelet. Bebújtam a takaró alá és nem tudom mikor, de a nagy gondolkodásban (jé ilyet is tudok :D) elaludtam.

Az utolsó gondolatom, ami feltehetőleg még nem álom volt: „Hát még is vannak ilyenek, ráadásul többen is…”             

The End

Fruttis