Gyerekkor, gyerekkor… Azok a régi szép emlékek

Sebesen róttam Magdeburg utcáit. Minden egyes lépésemnél begyorsítottam. Végül kifulladva álltam meg a sarki utcalámpánál és összegörnyedve szedtem a levegőt. Kicsit zilált volt a kinézetem, még is mit sem törődve rohantam végig az utat. Csak most lassítottam, hogy még is kifújjam magamat. Pár ház és ott leszek.

*Akarom én ezt? –kérdeztem magamtól. –Akarom Őt újra látni? A szemébe nézni? Megszorongatni? Újra a hangját hallani?

*Nem tudom. –felelte a kérdéseimre egy kis hang. –Félek.

*Mégis miért? Az maradt, aki volt. Csak nem fog nekem esni…

*De mi van, ha valaki mással látod… Akkor is ilyen könnyedén fogsz beszélni majd a helyzetről? –kérdezte szemtelenül a kis hang.

*Nem várhatom el, hogy 2 év után hűséges legyen. –gondoltam tartózkodóan.

*Hülyeség! Csak azért jöttél vissza, mert hiányzik.

*Még szép! Mit vártál egy 3 éves kapcsolattól? Hogy csak úgy el fogom felejteni? Frászt!

Dühösen kiegyenesedtem. Még is megremegtem. Igen is féltem. Féltem a viszontlátásától. Tényleg nem várhattam el, hogy miután elköltöztem az ország másik végére, örökre hűséges maradjon. Vettem egy mély levegőt, majd magabiztosan tovább indultam. Bár most jóval lassabban haladtam, még is minden egyes lépésnél újabb és újabb teher nehezedett rám. Annyi szép emlékünk volt együtt. Én meg otthagytam, és sokáig csak a tv-ből, újságokból értesültem róla. Persze találkozni találkoztunk, de kezdtünk egyre elhidegülni egymástól. Lassan egy teljes éve nem hallottam róla semmit. Semelyik sem jelentkezett.

Ha most valaki kinézne az ablakon, akkor egy 18 éves már szinte felnőtt nőt látna, aki könnyes szemmel, nehezen, mintha csak a levegő tartaná vissza, lépdel. Tiszta naivság volt visszajönnöm ez tény. De még se bírtam ki… Mikor Keresztanyámtól megtudtam, hogy még mindig itthon vannak, rögtön vettem a cipőm és megindultam.

*Jól leszidom őket! –mosolyodtam el. –Mi az, hogy nem jelentkeztek.

*Talán elfelejtettek? –suttogta a kicsi hang.

*Nem! Inkább elfoglaltak…

*Szerinted ugyanúgy ki fogod tudni osztani őket, mint rég?

*Ki hát.

Körbenéztem és csodálkozva vettem észre, hogy ott állok a házuk előtt. Azt, hogy hogy tettem meg az utat… nos arra már nem emlékeztem. Feszengve toporogtam az ajtó előtt. Be csengessek-e? Vagy mennyek haza? Körbenéztem, de az utca teljesen néptelen volt. Már jó ideje állhattam ott, mikor nyílt az ajtó és egy vöröshajú, igen csinos nő jött ki.

-         Mit keres maga itt? –förmedt rám. –Tokio Hotel fan nemde?

-         Én… - megszólalni se bírtam.

-         Mennyen el kérem, és ne zaklassa a fiúkat! Amúgy is, most nincsenek… - talán ekkor vehette észre, hogy ki van előtte, mert elhallgatott. –Dorothi? –csak egy halványka mosolyt eresztettem meg, de ő már sietett is a kaput kinyitni. –Jaj Dorothi! Miért nem csengettél be! Úr isten de meg változtál! –ölelt meg a nő.

-         Szia Sim.

Természetesen betessékelt a házba, ellentmondást nem tűrő hangon. Leültem a hatalmas nappaliba és vártam, hogy hozza a szokásos teasüteményeit, a gőzölgő teát. Amíg kinn volt a konyhába, úgy-ahogy összeszedtem magamban a gondolatokat. Hangos trappolás a lépcső felől. Igen, ez a másik fele lesz. Csak ő tud ilyen hangosan lépdelni.

-         Na anya, elment már? –kérdezte a lépcsőfordulóban.

-         Igen. –felelte Sim.

-         Behívhattad volna. –éreztem, ahogy mosolyog. Most kezdtem megpillantani a lábát, nadrágját, majd önmagát teljes életvalóságban.

-         Minek? –húzta az agyát.

-         Jó csajnak nézett ki. –de ekkor elhallgatott, mert rám tévedt a tekintete. Megdöbbenve nézett egy ideig, majd leült velem szembe.

-         Szeva, Tom Kaulitz. –nyújtotta a kezét, de nem fogadtam el. Helyette inkább szúrós szemmel néztem rá.

-         Szép kis legjobb barát vagy te, mondhatom! Semmi telefonhívás, se egy levél, SMS, vagy e-mail! –szidtam le, amin ő csak meghökkent. –És még fel se ismersz! –vártam a hatást, és eléggé vicces látvány volt, ahogy Tomon a felismerés csap át.

-         DOROTHI! –kiáltotta, majd erősen megszorongatott. –Jajj te! Teljesen megváltoztál! Olyan nő lett belőled, hogy huhh… - nézett még egyszer végig rajtam. –Annyira sajnálom. –komorodott el végül. –Lelkiismeret furdalásom van, elhiheted, de David nem engedett meg nekünk semmit! Tegnap értünk haza egy igen hosszú turnéról, és most is csak 1 hetet leszünk itthon… Annyira gyorsan telnek a napok… Tudom, ez nem mentség… - lehajtotta a fejét.

-         Hé… - emeltem fel. –Semmi gond. Csak azt hittem, hogy már el is felejtettetek.

-         Téged nem lehet. –vakarta meg a fejét. Ezt a frappáns beszólást csak azzal jutalmaztam, hogy fejbe vertem a párnával.

-         Ezt most miért? –nézett rám bociszemekkel.

-         Mert hiányzott. –nevettem rá. Sim jött is, hozta a tálcát. Hosszasan beszéltem az elmúlt évekről. Elmeséltem a táncban tett sikereimről, családomról tartottam hosszasabb beszámolót, végül azt is elmeséltem, hogy hogy kerültem ide. –Szóval mikor mondta Keresztanyu, hogy most lesztek itthon 1 hétig, jöttem egyből ide. –mosolyogtam végül és vettem egy sütit.

-         Gratulálok a tánc sikereidhez. –mosolyogta Sim.

-         Jaja, neked legalább nem lesz probléma, ha buliba mész.

-         Te se panaszkodhatsz. –fordultam Tom felé.

-         Nem magamra céloztam… - vakarta meg a fejét.

-         Azóta se tanult meg rendesen? –eresztettem egy mosolyt.

-         Úgy-ahogy…

-         A banda? –kérdeztem terelés képp. Így most Tomon volt a sor, hogy egy hosszadalmas történetbe kezdjen.

-         Szóval most már elkezdjük az angol dalszövegeket. –fejezte be.

-         Az kemény. –bólintottam elismerően. –Ömm Bill, Gusti, Georg merre van? Szerettem volna nekik is köszönni.

-         Gustav és Georg gondolom, ők is otthon vannak, Bill meg… - Tom segélykérően az anyjára nézett. –Szóval ő randin van. Most ismerkedett meg egy csajjal és ez az első randijuk.

-         Hmm romantikusan hangzik. –erőltettem egy mosolyt az arcomra. –Biztos valami szép helyre vitte. Akkor azt hiszem, ma nem fogok tudni találkozni vele.

-         Csak ebédelni vitte. –jegyezte meg Sim.

-         Értem, de biztos szeretne majd vele kettesben lenni. –mondtam és felálltam. –Mennyünk addig keressük meg a többieket.

-         Jaj ne menny! –pattant fel Sim. –Bill nemsokára itt van. Biztos szeretne pár szót váltani veled.

-         Hát… rendben. –ültem le, belül meg majd megszakadtam. Ekkor azonban egy hatalmas ajtócsapódás és egy dühös szitkozódás kíséretében belépett egy várva-várt személy.

-         Hahhhh. –sóhajtotta. –Tom, ha még egyszer rád hallgatok, üss le. – hallani lehetett, ahogy bemegy a lenti mosdóba kezet mosni.

-         Miért is?

-         Semmi nem volt! Mármint csókolóztunk az oké, de nem éreztem semmit. Most, hogy küldjem el szegény… - ekkor lépett be a nappaliba. Kicsit nyitva maradt a szája a megdöbbenéstől.

-         Dorothi? –kérdezte és odasietett hozzám. Megölelt. Picit váratlanul ért, de hagytam. Annyira hiányzott az érintése, az illata (tudjátok, bamm csika báuwáááúúúw :P), a hangja. –Hát te? –elengedett, majd picit hátrébb lépett, hogy jobban szemügyre vegyen. –Megnőttél és… - kezdte, de Tom fejezte be:

-         Tök csini lett. –bólintott. –Ja.

-         Hát… te se maradtál a régi. –néztem a bozontos hajára. Annyira megváltozott, még is valahogy így még jobban megbabonázott.

-         Ja, ez? –mutatott a hajára. - Semmi, csak kellett a változatosság. De te mesélj!

-         Hát jó…- kezdtem bele, majd ugyan azt elmondtam, mint amit Sim-nek, és Tomnak. Csalódott voltam… Barátnője van, rám, meg mint egy régi barátra tekint. Mikor végére értem kínos csönd jött. Kénytelen voltam én megtörni. – Hallom, hogy azért ti sem unatkoztok.

-         Az biztos. –vakarta meg a fejét. –David elhalmoz minket egy csomó munkával.

Majd mesélt ő is egy kicsit magáról, a bandáról. 4 óra fele járhatott, mikor felálltam a kanapéról és elköszöntem tőlük. Hangos tiltakozás Tom részéről, de csak lecsitítottam annyival, hogy majd holnap. Mindenkitől elköszöntem, Tom és Bill kikísért a kapuig. Tom már lépett a szokásos „mindennapi” puszikért és kapott is. Billre félve pillantottam, ő nem jött oda. Gondoltam, hogy nem fog, de valahogy fájt még is. Elköszöntem még egyszer és elindultam Magdeburg utcáin hazafelé.

Este nagyon sokáig gondolkodtam az aznap történtekről. Mondhatnám azt is, hogy nem aludtam semmit. Vagy legalább is nem vettem észre, mert az álmom összefolyt a gondolatmenetemmel.

Reggel karikás szemekkel, borzas hajjal és rettentő sápadt arccal keltem fel. Iszonyatosan fájt a fejem, így gondoltam inkább visszafekszek. Persze a természet is ellenem volt. A függöny közötti résen bekúszott a napfény és aljas módon a szemembe világított. Lusta voltam felkelni, hogy összébb húzzam a függönyt, sőt még ahhoz is lusta voltam, hogy akár csak megforduljak. Következő idegesítő tényező volt a madárcsipogás. Valamelyik énekesmadár szálhatott az erkélyemre, mert a csivitelés eléggé közelről hallatszott.

-         Nem hiszem el, hogy még egy 5 percet sem tudok lustálkodni! –vágtam az ablakomhoz a párnát, mire a madárka nagy zajjal elrepült. –Na azért. –mondtam elégedetten, majd elindultam egy törülközővel és az aznapi cuccommal a fürdőszoba felé.

Beálltam a vízsugár alá és élveztem a víz forró cseppjeit. Sokáig voltam benn, jól fel akartam frissülni. Miután felöltöztem, belecsavartam a hajamat egy törölközőbe.

Mikor beléptem a szobámba nagy csodálkozásomra már ült benn valaki.

-         Szia. –köszönt mosolyogva.

-         Jó reggelt neked is Tom. –kibontottam a hajam, majd elkezdtem megtörölni.

-         Reggel? Tudod te, hány óra van?

-         Nem. –pillantottam fel rá.

-         Dél múlt pár perccel.

-         Akkor azért vagyok ennyire éhes…

-         Keresztanyád mondta, hogy nyugodtan jöjjek fel… De amint látom ideges vagy. –mutatott a levert lámpára, és a mellette heverő párnára.

-         Ja, az semmi. –mosolyogva helyéretettem mindent. – Bár idegesnek ideges voltam. A madárcsipogásra meg a napsütésre. –Tom értetlen nézésére csak legyintettem. –Mindegy.

-         Okéé. –vonta meg a vállát. –Program?

-         Először is én elkészülök, majd kajálunk valamit. Utána meg elmehetünk valahova.

-         Az jó. Pont mondani akartam, hogy éhes vagyok. –mosolygott rám.

-         Mert te mikor nem vagy? –mosolyogtam vissza. Erre ő csak a fejemhez vágta az előbb helyére tett párnát.

-         Tehát hova tovább? –nézett körbe Tom, mikor kiléptünk a kapunkon.

-         Haverok? –kérdeztem tőle.

-         Gustavék nagyot fognak nézni, az biztos. –mondta majd elindultunk Gustavék felé. Út közben nem sok mindenről esett szó.

-         Ömm… - kezdtem bele tétován.

-         Mondjad. –pillantott rám, miközben egy park mellett haladtunk el.

-         Bill kerül? –kérdeztem végül.

-         Miért kerülne?

-         Hát most sincs itt. De gondolom, a barátnőével van.

-         Igen vele van. De szakítanak. –jegyezte meg csak úgy mellékesen, mire felkaptam a fejem.

-         Szakítanak? De hát miért?

-         Tudod… Mióta elmentél, ez a csaj volt az első és Bill valami olyasmit mondott… Várj, szóval pontosan ezt mondta: „Nem érdekel ez a lány! Addig keresek, míg megint újra azt a tüzet fogom érezni! Vagy lehet, hogy már megtaláltam, csak nem vettem eddig észre.”

-         Értem…

-         De hát még azt se mondhatja, hogy nyomulós volt a csaj! Tök rendes volt meg minden.

-         Ha ennyire bejön, miért nem hajtasz rá? - kérdeztem.

-         Egy időre elment a kedvem a csajoktól. –morogta sötéten, majd a fejébe húzta a kapucniát. Csöndesen mentünk tovább, így volt időm átgondolni mindent. Annyira zavaros volt, még is, mintha egy lehelettel könnyebb lett volna a szívemet nyomó fájdalom.

Újabb este, újabb gondolkodások. Az ágyon elterülve feküdtem és merően néztem a plafont. Jó volt a régi csapatot újra látni. Nem sokat változtak, megmaradtak a réginek, bár most sokkal érettebben álltak a dolgokhoz. Örültem, hogy a biznisz halad felfele a csúcson, hisz egy álmuk vált valóra. Igaz nem minden úgy alakult, ahogyan azt pontosan akarták, de pár gondot leszámítva minden a helyén volt.

Miközben a csapaton gondolkodtam egyre kúszott be az Ő képe. Lomhán, lustán és aljasul tört a gondolatmenetem közé. Annyira összekuszált mindent, hogy egy pillanatig csak az arcát láttam magam előtt, a hatalmas barna szemeit és az az ismerős illat is megcsapott. Mikor megráztam a fejem rákellett döbbenem, hogy ez mind csak ábránd volt. Haragudtam rá, még is hiányzott. Kiosztottam volna, még is remegtem minden egyes találkozásunkkor. Nem bírtam elviselni ezt az egészet. Tom mondatán törtem a fejem. Ott csengett a fülembe minden egyes szó. Nem tudtam hova rakni azt, hogy már megtalálta az igazi lányt. Annyira kíváncsi voltam, de belül még se akartam megtudni.

Nagy sóhajtás közepette megfordultam és összehúztam magam. Ki akartam kapcsolni, csak egy picit. Csak egy kicsit akartam szabad lenni. Szabad az élettől, a gondoktól és mindentől. Csak egy kicsit had lehessek a semmibe, hogy ne kelljen azon tanakodnom, mi legyen a következő lépésem!

-         Dorothi! –rázogatott valaki finom. –Kelj fel!

-         Minek? –fordultam egyet és még láttam a kifele menő keresztanyám hátát.

-         Tom telefonált, hogy jön majd. Szedd össze magad! –fordult még vissza és szúrós szemmel rámnézett.

-         Mert az olyan könnyű…

-         Igen is könnyű! Nem tudom, mit szomorkodsz ezen! Csak magadnak teszel kárt! És ha itt fetrengsz kétségek közt, nem leszel se okosabb, se nyugodtabb. - azzal kiment. Valamilyen szinten igaza volt. Csak most nem voltam abban a passzban, hogy megértsem azt a szintet.

-         Merre megyünk? –kérdeztem, majd egy hatalmas ásítással nyomatékosítottam meg azt, hogy semmi kedvem a mászkáláshoz.

-         Tudtommal holnap utazol, tehát utoljára csak együtt lehetnénk nem? –pillant felém.

-         De.

-         Na, tehát most mutatok valamit. –karon ragadott és bevezetett egy parkba. Ismerős volt nekem ez a hely. Egy fűzfa alá állított. És egy vésett rajz felé fordított (egy szív, benne az én és a Bill neve, alá pedig ez a két szó volt írva: örökkön-örökké). Fájdalmasan csuktam be a szemem.

-         Miért hoztál ide? –kérdeztem még mindig csukott szemmel.

-         Mert hülye vagy, ha úgy mész el, hogy még csak meg se beszéltétek!

-         Akkor hülye vagyok. –fordultam el a fától.

-         Abban biztos is vagyok. –sóhajtott.

-         Miért nekem mondod? Bill nem keresett!

-         Mi az, hogy nem? Minden nap, reggeltől estig!

-         Engem nem hívott senki…

-         Nem cseréltél számot? –ráncolta össze a homlokát Tom.

-         Nem, pontosan Bill miatt.

-         Akkor nem tudom… - csendben haladtunk tovább. Kiértünk a parkból, de utoljára még hátrafordultam, hogy még egyszer megnézhessem a fát. Szótlanok voltunk egész úton. Csak annyit jegyeztem meg, hogy lassan haza kéne mennem, pakolni, meg a kocsikat rendezni, telefonálni.

-         Aztán légy jó! És írj… és hívj fel… - erősen magához szorított.

-         Rendben, de ti is! És ha lehet, ne felejtsetek el. –majd elvesztem a hatalmas pulcsiában.

-         Mondtam már. –tolt el magától. –Téged nem lehet elfelejteni. –mosolyogta és letörölte az épp legördülő könnycseppemet. Sokáig álltunk még ott. Az idő mintha csak a szívemet tükrözte volna: zuhogott az eső.

-         Kérlek, ne gyertek ki… - szipogtam egy hatalmasat. Most én toltam el őt magamtól.

-         Rendben. –tehetetlenül álldogált. –Vigyázz magadra és ne sírj! Fogunk mi még találkozni. –a kezeivel megfogta az arcom, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Még egyszer megölelt, majd miután elengedett elindult hazafelé. Nem köszönt el. Talán jobb is volt így.

A csomagom már készen volt. Még is fel-alá rohangáltam a házban. Egyik kezemben a vezetékestelefon volt, amelybe folyamatosan beszéltem, hogy mindent elsimítsak az utazással kapcsolatba. Másik kezemben a mobil volt, erre szüntelenül kaptam az SMS-eket. Georg és Gustav felváltva küldözgette a „vigyázz magadra; majd hívj; légy jó; még találkozunk; stb.” tartalmú üzeneteket.

Mikor végeztem, fáradtan ültem le vacsorázni, de egy falat se ment le a torkomon. Étvágytalanul turkáltam az ételt.

- Nem beszéltetek? –kérdezte keresztanyám. Csak megcsóváltam a fejem, majd megköszönve a vacsorát felálltam az asztaltól.

Álmatlanul forgolódtam, miközben rázott a zokogás.

*Soha, soha többet nem jövök vissza. –a párnámba temetkeztem.

*Én mondtam. –jött megint a kis hang.

*Nem érdekel, NEM ÉRDEKELSZ! –az utolsó mondat félhangosan hagyta el a számat. Majd eltűntem a takaró alatt

Csipogásra keltem fel. De mondhatni ilyenkor azt, hogy „keltem fel”, mikor csak félálomban voltam? Megnéztem a telefonomat és egy rég nem látott szám volt rajta. Megdörzsöltem a szemem és felkapcsoltam a lámpát. Még mindig nem hittem a szememnek. Megnyitottam az SMS-t.

„Megtaláltam azt, aki eddig a tüzet hozta. Nem tudom, mi történt, de hatalmas félreértés, az biztos! Nem mész el, egyszerűen nem mehetsz! Gyere a parkba, most!”

Hitetlenkedve olvastam el még egyszer és még egyszer az üzenetet. Természetesen ismerős volt a szám. Hogyne lett volna ismerős, mikor annyiszor beszéltem ennek a számnak a „tulajdonosával”? Végül az órára néztem.  12.00, hát… az éjfél az mindig is egy karakteres szám volt…. Csak felkaptam valami göncöt és már rohantam is.

-         Hova mész? –állított meg keresztanyám (aki egy szál hálóingben olvasott a nappali kanapéján).

-         Muszáj… - néztem rá.

-         Mi a baj?

-         Szerelmes vagyok. –mosolyodtam el, majd kirohantam az ajtón. És csak futottam és futottam és meg sem álltam a parkig. Ahogy a fűzfánkhoz közeledtem egy alakot véltem felfedezni a sötétben.

-         Azt hittem, hogy el se jössz. –hallottam a hangját.

-         Én… - kezdtem, de hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak.

-         Tom mondta, hogy elmész… És nekem nem is szóltál… Minden szó nélkül akartál itt hagyni? –lépett közelebb. A sötétben csak a szemei csillogását láttam tisztán.

-         Nem akartam még fájdalmasabb búcsúzást. –lehajtottam a fejem.

-         Nem mész el. –emelte fel a fejem és még közelebb lépett.

-         Már mindent elintéztem. –sóhajtottam fájdalmasan.

-         Visszavontam.

-         Most?

-         Most hát. Igaz kicsit ki voltak akadva, hogy ilyen későn hívom őket, de minden elsimítva. Minden, ami történt, illetve nem történt hazugság volt és félreértés. Nem tudom, de én kerestelek, hidd el. Tom mindent elmondott…

-         De én… meg te… - kezdtem bele habogva.

-         Nem. –mondta, mire felkaptam a fejem. - Nem én meg te, hanem mi! És most már örökre együtt maradunk. –majd megölelt.

Milyen szép is a „szeretlek” szó. Főleg akkor, ha az ember komolyan gondolja.

Együtt mentünk haza. Keresztanyám mosolyogva figyelt minket, majd megcsóválta a fejét és ő is nyugovóra tért.

A fejemet a mellkasán pihentettem, ő meg csak a hajamat simogatta. És meséltünk és meséltünk egymásnak. Sok bepótolni valónk volt.

Elalvás előtt egy aprócska csókot adott, nem többet. De abban az egy pici csókban benne volt minden:

„Szeretlek” 

Egy távolabb eső részt hatalmas ordítás rázott meg:

-         Nem jöhettek össze, nem nem nem és NEM! –csapkodta az asztalt egy férfi, majd eldobta a mobiltelefont, amin épp az előbb beszélt. –A tervem, a munkám, mind tönkre ment! –majd egy utolsó kegyelemdöfés az asztalnak és az összeroskadt.

-         David, David, minden rendben? –hallatszott egy másik, ijedt férfihang a mobiltelefonból. De később az az ablakon kidobva repült egyenes a kemény betonra, ahol hangos csattanással darabjaira hullott.

Vége

 By: Fruttis