5. A sötétségbe nyúló kéz - Megmenekültem!

A kapu hatalmas döngéssel zárult be mögötte. Pupillái kitágultak és megkövülten állt az építmény előtt. Szemei falták a körülötte lévő tájat, képeket, szívverése felgyorsult, kapkodva nyelni kezdte a hűs, őszi levegőt. Pilláit egyszer sem hunyta le, félt, hogy ha becsukja szemét, eltűnik minden. Már kint észrevette, hogy az a szűk kis utca, mely a palotához vezet lakatlan, egy lélek se jár erre. Úgy tűnt, hogy az utca is ehhez az épülethez tartozhatott, és valószínűleg azért lakatlan, mert bátyja az ott élőket is kivégezte.

Tekintete irdatlan sebességben ugrált, minden egyes fát, fűcsomót, elgazosodott részt megfigyelt. Valami ismeretlen, még is ismerős érzés fogta el. Itt született hát. Ez volt az otthona, ahonnan kitiltották. A kettős érzések ismét elöntötték, egyszerre örült és fájt neki a tudat, hogy itt lehet most. Ő örökölte a palotát, a házat, melyben szülei, testvérei, talán nagyszülei is éltek. Vajon milyen lehetett? Hogy néztek ki a falak? Hol állt a kiságya? Vajon az öccse vele egy ágyban aludt, vagy külön szobában helyezték el őket? Szerették őt?

Az utolsó kérdésre szíve fájdalmasan feljajdult, a gondosan elrejtett seb, melyet felejtéssel próbált begyógyítani, újra vérezni kezdett. Úgy érezte, belülről széttépi valami.

Nem, nem szerették... Ha szerették volna, nem kellett volna száműzöttként felnevelkednie. Senki sem szerette őt. Púp volt mindenki hátán, gyermekkorában még féltek is tőle. Sőt mi több... a legjobb barátnője...

Szemeit könnyek öntötték el, már nem is látta az őt körbevevő teret, minden forgott vele és hullámzott.

- Miért... Miért? MIÉRT?! - Kezei ökölbe szorultak, majd kitörölte lelkének fájdalmas gyémántjait szeméből és berontott a házba.

Szinte feltépte a zárat, bevetette magát az erőteljes huzat keltette porfelhőbe és kétségbeesetten elkezdett rohanni. Nem tudta merre megy, ijedten kapkodta fejét hol jobbra, hol balra. Egyedül volt. Hirtelen megtorpant, majd a folyosó elágazásánál balra vette az irányt és rájött, hogy ez a rész "zsákutcába" vezet. A sötétségben egy ajtó sejlett fel előtte, s mint fuldokló az utolsó szalmaszál után, az ajtó felé kapott és beesett rajta. Saját lábában botlott meg, testének hangos puffanását a vastag porréteg fogta fel, körbeölelte őt. Köhögnie kellett, nem kapott levegőt, arcán minduntalan keserű, sós nyomot hagytak könnyei. Felzokogott.

Mintha valami kis madár lenne, akit bezártak a vak sötétségbe, a magányba. Mi értelme volt visszajönnie ide? Mire számított? Hogy a dohtól és kosztól feketeségbe burkolózó szobák között felsejlik egy arc? Tudhatta volna, hogy ez lesz. Egy nagy és üres villa, ami csak néhány egérnek, kisebb állatnak ad otthont.

A néma házat fájdalmas zokogás töltötte be. Szíve ezer sebből vérzett, ő pedig elnyomottnak, megtörtnek érezte magát. Hagyta, hogy a feketeség elnyelje, a porréteg körbeölelje őt kedvesen, mintha csak vigasztaló barát lenne, pedig fojtogatta. Egész testében remegett, hosszú órák múltán sem kelt fel a földről, úgy tűnt, mintha elaludt volna.

*

Kisétált az erkélyére és hatalmasat ásított. A mai nap unalmasnak ígérkezett számára, az új csapatnak jelenleg semmilyen küldetésre nem kellett mennie. Beletúrt kusza tincseibe, fásultan megrázta a fejét, majd felnézett az égre. Egy pillanatra hunyorognia kellett, a Nap erős fénye elvakította. Ösztönösen lehunyta szemét az erős sugarak hatására, s ahogy ezt megtette, mint villámcsapás hasított belé álmainak képe. Megremegett, majd hátat fordított Konoha utcájának képétől és visszasietett a szobájába.

Felkötötte fejpántját, kis táskáját felcsatolta, majd mutatóujján megpörgetve a lakáskulcsot, lábán immár cipőjével kilépett a lakás ajtaján. Bekulcsolta a zárat és lerohant a lépcsőn. Az utcára érve balra fordult és sietősen lépdelni kezdett. Egyetlen egy emberrel sem találkozott, ezt annak tudta be, hogy az idő délre járt. Valami furcsa érzés mocorgott a gyomrában, ami tudatalattiját a gyorsaságra sarkallta. Felugrott egy ház tetejére, majd teljes sebességgel futásnak eredt. Egyre nagyobb sebességgel hagyta maga mögött a fákat és a házakat, majd pár perces ugrálás és futás után felsejlett előtte a rég meg nem látogatott, kihalt utcának a képe. Lefékezett, leugrott a vörös tetőről és tompa puffanással földet ért. Lassan állt fel, gyönyörű, kék íriszeiben megcsillant a Nap fénye, mely a fák szegényes lombjai között tört utat magának.

- Hm? - Lépett közelebb a kapuhoz és észrevette, hogy valaki hatástalanította a védelmet. - Valaki van benn? - kérdezte magától és tenyerét óvatosan az egyik szárnyhoz emelte, majd megérintette. Nem történt semmi. - Rendben, gyerünk! - Belökte azt, majd a keletkezett kis résen át becsusszant és érdeklődve körbenézett. Sose járt még itt azelőtt. Tekintete a palota bejáratára siklott, és amit látott nem nyugtatta meg. Feszültsége egyre jobban nőtt és elindult a nyitott ajtó felé. Most már egészen biztos volt benne, hogy járt itt valaki.

*

- Sakura - Állította meg az indulni készülő lányt Tsunade. - Szeretném, ha jó viszonyt alakítanál ki Sanaméval.

- Ez... - Húzta el a száját. - Lehetetlen. Mikor elkísértem az Uchiha-klán volt lakhelyéhez, szó nélkül hatástalanította a védelmi rendszert egy tűz alapú jutsuval és otthagyott. Nem hiszem, hogy esély lenne a barátkozásra...

- Mindent meg kell tennünk. Nem is csak arról van szó, hogy kizárólag Sasuke megmentése érdekében, de talán többet tudhatnánk meg Itachiról és terveiről, továbbá az se hátrány, ha megismerjük a lányt és kölcsönös bizalom lép fel. Konohának szüksége lenne még ninjára és ez a lány úgy tűnik, nagy erővel rendelkezik.

- De hát ő más ország ninjája, nem? - Ráncolta össze a homlokát Sakura.

- Nincs homlokvédője - felelte a Hokage. - Shizune nyomozásából az derült ki, hogy a Villámok országa nem volt hajlandó teljes mértékben befogadni az oda száműzött Uchihákat. Nem adtak meg nekik különféle jogokat, teszem azt pl. nem járhattak ninja iskolákba, nem válhatott belőlük se shinobi, se genin.

- Azért, hogy ha esetleg visszatérnének Konohába, akkor ne tudják átadni a titkukat? - Tapintott a lényegre.

- Pontosan.

- Hm...

- Tehát Sakura, megkérhetlek, hogy...?

- Megteszek minden tőlem telhetőt Tsunade-mester - Hajolt meg a lány, majd távozott.

*

Csak zuhant és zuhant, körülötte a szoba egy féreglyukhoz hasonlóan elnyúlt és beszívta őt magába. Teste elzsibbadt, s búgócsiga módjára forgott a fekete semmiben, ő pedig tehetetlenül vergődött saját testében. Idegennek érezte a kezeket, a lábakat, melyek hozzá tartoztak, ki akart törni, de nem tudta mozgatni végtagjait. Száját néma sikolyra tárta, még mindig nem kapott levegőt, a tüdejét és a szívét, mint hatalmas kő nyomta a bánat és a magány érzése.

Hideg, éles tőrként hatolt elméjébe annak a tudata, hogy mennyire egyedül van, hogy végképp magára maradt, senki nem segít rajta, senki nem áll mellette. Szemét lassan lehunyta, az émelyítő forgás összehúzta a gyomrát, a feje lüktetett, úgy érezte, teste mindjárt lángba borul, annyira forró volt. Két könnycsepp hasította végig az arcát, ami már-már hideg, éles pengének tűnt számára, s az újabb és újabb gyöngyszemek, melyek követték az elsőket, s ajkaihoz lecsordultak, kesernyés, fémes ízt hordoztak magukban. A vér ízét.

- Kellj fel! - Hallott egy tompa hangot a távolból. Kinyitotta szemeit és hirtelen elborította testét a fény, mely annyira erős volt, hogy újra le kellett hunynia szemhéjait. A forgás megszűnt, érzékei visszatértek és arra eszmélt, hogy valaki a karjai között tartja. - Tarts ki!

- Ki...vagy? - hagyták el ajkait a gyenge szavak.

- Naruto Uzumaki - felelte a kellemes hang és ő megpróbálta felemelni a fejét.

- Meghh...menne...kkültt...em - hörögte.

Nehéznek és tompának érzett minden őt érő ingert. Megpróbálta ismét kinyitni a szemét, s egy égszínkék villanás után feje hátra hanyatlott, hogy ismét elnyelje a semmi, melynek feketeségét egy ecsetvonás nyomán keletkezett világoskék szín tarkította.