|
A barátság látszata
Fruttis 2009.10.11. 20:09
Rettenetesen régen írtam verset és ez meglátszik. Talán túl megszerkesztettnek és erőltetettnek hat, előre is elnézést kérek érte, de tényleg ezer éve írtam verset és "kiestem a gyakorlatból".
A témájához annyit fűznék hozzá, hogy majd mint látjátok, egy párbeszéd zajlik a versen belül. Az egyik személy kézzel fogható (én), a másik is az lenne, ha elárulnám, hogy ki az, de gonosz leszek és nem teszem. Hogy miért?... Nos ennek lelki okai vannak :). Ez az egyik, a másik amit még szerettem volna világossá tenni, hogy: nagyon sajnálom, hogy megszületett ez a vers. De most komolyan. Én örülnék a legjobban annak, ha az érzések, a dolgok nem valósak lennének.
És tudjátok nevetni tudtam volna. Nem, nem kínomban, hanem a helyzet sötét iróniáján: le se szarták ^^. Ez az ;)! A barátság látszata
Létezik az igaz barátság? – kérded.
Nem tudom – felelem és szomorúan rádnézek.
Elfordítom a fejem, elmerengek,
Megjelennek, s leperegnek a régi emlékek.
Szívemet a maró fájdalom összehúzza,
Mintha kedvesen átölelne, pedig összezúzza.
Szemem gyorsan lesütöm, pillám becsukom,
Hogy ne lásd a lelkem könnyeit lefolyni arcomon.
Keserű zokogást nyomok el magamban,
Mosolyt öltök arcomra, mind hasztalan.
Sóhajom remegve hagyja el ajkam,
Lassan, csendesen meghalok, összeomlom.
Mondanám, hogy létezik; Ó, bárcsak!
De ne higgy a mosolynak, az csak látszat.
Két csalódás után nem tudok bízni,
De te csak remélj, hogy el fog jönni.
Egyet kérek, s ezt ígérd meg nekem,
Hogy te nem fogsz elhagyni soha engem!
Hogy velem maradsz, mellettem, követsz, mint egy árnyék,
Hitesd el velem akár, mégha az csak csalfa játék!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
