1. Rémálmok:

Mellkasa egyenletesen emelkedett fel és le, arcát eltakaró sötét, hosszú tincsei pedig meg-megmozdultak, ahogy kifújta a levegőt. Keze lassan ökölbeszorult a takaró alatt, majd halkan sóhajtott egyet és az oldalára fordult, arcát mutatva a falnak. A telihold fénye megvilágította asztalát, mely pontosan az ablaka előtt állt. Ahogy a hűvös szél továbbkergette a gyönyörű, csillagos égen lustán haladó felhőket, egy pillanatra elsötétült a szoba. A lány ismét hátára fordult, keze előbújt a paplan alól, s ahogy oldalra fordulva háttal a falnak feküdt, kézfeje ernyedten lehanyatlott a matrac széléről. A szél hirtelen felerősödött, és ahogy a felhők továbbúsztak, a lágy fényben megcsillant egy tárgy az asztalon…

*

Csipp… csepp. Csipp… csepp. A kemény fapadló vöröslött, s ő pedig négykézláb mászott erőtlenül az előtte álló alak felé.

- Miért? – nyögte és keze megremegett.

Nehezen vette a levegőt, majd hirtelen szája elé tette a kezét és köhögött. Sápadt, fehér ujjain vér szivárgott, majd a padlóra folyt, csatlakozva a vörös tócsához.

A szobában már csak egy gyertya égett. Lángja lassú táncot járt, halvány fénye pedig épp hogy csak néha felderengett a sötét helyiségben. A tárgyak sötét sziluettje lassan kirajzolódni látszott. A földön összetört lámpák és más egyéb eszközök sokasága heves csatáról árulkodott, a sok szemét alatt pedig egy-egy shuriken is megcsillant.

- Hogy megtudjam, mire vagyok képes – felelte halkan, szinte már-már kedvesen. Közelebb lépett a lányhoz és kemény, rezzenéstelen arccal nézte, ahogy lassan felemelkedik a földről és tántorogva két lábra áll.

- Ha…zudsz – lassan émelygés fogta el, így gyomrára szorította kezét, a másikkal pedig a bal combjába fúródott kunait húzta ki.

- Mit mondtál? – talán a döbbenet árnyéka suhant át arcán, talán a gyűlölet izzott fel benne, mégis egy pillanat múlva szemei vérvörössé változtak és elméjében kínozni kezdte őt. Chakráját hatalmas mennyiségben már így is felemésztette az előző támadás, mégis meglepődve vette tudomásul, hogy a mostani semmit nem ért.

- He… he – mosolygott erőtlenül. – Na, mi van? Nem megy a bevált hetvenkét napos kínzási módszered? – köhögve felnevetett, miközben némi vér is lecsorgott ajkain. Lassan felemelte a fejét és egyenesen bátya szemébe nézett. Itachi elkerekedett szemekkel meredt a sötéthajú, erőtlen ellenfelére és keze ökölbe szorult.

- Te kis korcs… - remegett a dühtől. Elkapta pillantását az arcáról, az érzékeire hagyatkozott. Még így is előnyben volt, úgy tűnt, hogy húga menten összeesik. Addig még valószínűleg egyszer támadni fog, de neki ezt meg kell akadályoznia. Kézjeleket formált és tudta, hogy ez az ő utolsó támadása is, mivel érezte, hogy a chakrája vészesen alacsony. A jelek nyomán villámok pattogtak ki a kezéből.

- Ezzel nem érsz el semmit és ezt te is tudod Itachi – az, hogy testvére nevén szólította őt, egy pillanatra megállította, végül a chidoriját teljes erőből a lány felé hajította. Ő kitért a támadás elől, viszont érzékei olyan szinten lelassultak, fájdalmai megerősödtek, hogy azt már nem is vette észre, hogy Itachi mögé került.

- Hiába van Mangekyou Sharinganod – susogta a fülébe. – Saname, ne hidd, hogy ilyen szánalmas erővel le tudsz győzni – halkan felnevetett, majd a lány torkához szorított egy kunait. – Hidd el, egy nap köszönetet fogsz nekem mondani, azért, amit most teszek…

- Ölj meg hát! Úgy végezz velem is, ahogy a szüleinkkel… Pedig tudom, hogy szeretted őket…

- Milyen szánalmas, hogy azok után is védelmezed édes szüleinket, miután már két napos korodban elváltak tőled és ide, a Villámok országába száműztek téged! – ismét felkacagott, de éles és erőteljes hangja most körbezengte a szobát, s tőrként fúródott Saname szívébe. Egy könnycsepp csordult le szeméből, végigfutott a lány gömbölyded arcán, majd a vérrel összekeveredve folytatta útját, és az őt szorongató bátya karján cseppent le. – Látod?! Csak egy nyamvadt, hibás vérörökség miatt dobtak el téged! S mégis mily csodás, hogy te, akinek csak a bal szemében van Sharingan, még is minden formáját elő tudod hozni. Bár megjegyzem… Nem hiszem el, hogy nem ölted meg egyetlen barátodat se… - Saname megremegett, torka összeszorult és a képek elöntötték. Szíve kihagyott egy ütést és már csak arra emlékezett, hogy valaki elkapja őt zuhanás közben és a kemény fapadlóra fekteti.

*

- NEEE! – ült fel sikoltva és ledobta magáról a takarót. – Ne! – suttogta, háta megremegett, majd szakadozva zokogni kezdett. – Ne… - kérte és lehajtotta fejét, kezei ökölbe szorultak, ujjai teljesen elfehéredtek, ahogy elvértelenedtek.

Felhúzta térdeit, körbefonta körülöttük karját és térdeire helyezte fejét. Hosszú, sötét haja arcába omlott, eltakarva a gyönyörű éjfekete szemeit. Végül, mikor lenyugodott óvatosan füle mögé tűrt egy tincset, s a felkelő Nap hajnali pírja megcsillant az asztalon, egy tárgyra lett figyelmes.

Lassan kelt fel ágyáról és közelebb lépet hozzá, majd óvatosan felé nyúlt. Kezei közé vette. Először fel sem fogta mit lát, aztán lassan elmúlt a sokk hatása, emlékei, érzései, fájdalmai visszatértek, és ahogy a képre nézett halványan elmosolyodott.

- Ez a nap más lesz – suttogta miközben az ablakához sétált, kitárta a hatalmas szárnyakat és kinézett a sötétségbe. – Végre visszatérek… - ismét elmosolyodott és lenézett a még mindig féltve szorongatott képre. – Visszatérek Konohába – öccse komor tekintete nézett vissza az üveg mögül, s a visszatükröződő felületen egy pillanatra még a kis furcsa villámot is látta kirajzolódni. Lassan lehunyta pilláit, majd ösztönösen a bal szeméhez nyúlt és gyöngéden végigsimított rajta. Talán bebeszélte magának, de mintha a kis cikk-cakk barázdákat is érezte volna a vékony bőrréteg alatt…

//sasuke.gportal.hu/gindex.php?pg=30085285 < itt meg tudjátok nézni a sharingan fajtáit. Saname Madara legfejlettebb Sharinganját használta.