Az özvegyasszony

A Nap első sugara végigsimított a harmatos fűszálakon, itt-ott gyémántként megcsillant rajtuk. A szél halk kacagással körbetáncolta a gyermekláncfüveket, pihés magjukat a magasba emelve. A közeli erdő fáinak lombkoronája sóhajtozva zizegett, s ahogy a Nap fénye elérte tetejüket, hirtelen elhallgattak.

Feszült csönd borította be az erdőt. Vastag takarójával elnémította az énekesmadarak finom trillázását, a meg-megroppanó ágak zaját; egy pisszenést sem lehetett hallani. A fülsértő csöndet egy madár vészrikoltása törte meg, kettéhasítva a feszítő nyugalmat, s egy csapat seregély szállt fel riadtan, és nyugodtabb helyet keresve elmenekültek.

A bokrok árnyékából egy fekete ruhába bújtatott nő lépett elő. Hosszú, bokáig érő ruhájának hátán egy hatalmas vörös folt éktelenkedett, borzongató hatást keltve. Járása óvatos volt, lábaival nagy és nyújtott lépéseket tett előre, ennek ellenére mégis kecsesnek és finomnak tűnt. Gyönyörű fejét elfordította, szemével lassan körbepillantott. Mintha várt volna valakit.

A sötét angyal lassan kerülgette a hatalmas fákat, neszezése teljesen elveszett az erdőben. A fák takarásában egy vágyakozó szempár követte minden mozdulatát és minden porcikája a gyönyörű teremtést kívánta. A nő megtorpant és kecsesen felemelte a fejét. Még nem látta, de érezte, hogy van valaki a közelében és ettől izgatott lett. Tett még két óvatos lépést előre, és úgy tűnt végleg megállt.

A férfi megbabonázva nézte a jelenést, szinte várta, mikor tűnik el és foszlik semmivé, de nem így történt. Habozott még pár másodpercig, majd teljes nyugalommal kilépett a fák közül, és néhány lépés távolságra megállt tőle. Valahogy mégsem mert közelebb menni. Olyan tisztának, rejtélyesnek és természetfelettinek találta a sötét ruhába burkolózó nőt, hogy úgy érezte, túl jelentéktelen ő ahhoz, hogy megszólítsa, vagy akár csak a közelében lehessen. Mégsem tudta elszakítani tekintetét a csinos alakról, szeme mohón járta be minden porcikáját. Végül megállapodott a szemeken. Nem tudott mit kivenni azokból a ragyogó gyémántokból, melyek egyenesen az ő tekintetébe fúródtak, de úgy érezte, megremeg alatta a föld, és maga lenne a világ vége, ha most megszakítaná ezt a pillantást. Izgatottsága tovább fokozódott, amint a nő próbálta magához csalogatni őt.

Nem tudott ellenkezni és nem is akart. Szíve vad dübörgését próbálta lecsillapítani hatalmas sóhajával, majd már csak karnyújtásnyira volt tőle a csodás teremtés. Egyszerre volt benne félelem és nyugalom, csodálat és borzongás. Óvatosan vett levegőt és agya kábultan telt meg a finom illattól, ami a nőből áradt.

A fák levelei között a szél izgatott susogást keltett, majd kíváncsi játékossággal szállt alább a fák törzseihez, a földön nyugvó avart is felbolygatva. Már messziről meglátta a két rejtélyes alakot, akik az erdő mélyén, egymással szemben álltak; feléjük vette hát az irányt. Ahogy a fák között, mint kígyó tekergőzött, felgyorsult és átszaladt rajtuk. Tetszett neki az a vibrálás, amit kettejük között érzett, újra és újra elsuhant mellettük, végül már csak ott körözött, így a leveleket is felkapva, kisebb tölcsért alkotott.

És ekkor tette meg a férfi az első lépést. Pontosan nem tudta, hogy vajon a szél által felkavart illatok erőssége, vagy egyszerűen a mágneses vonzalom késztette őt erre, de úgy érezte, ha most ezt nem teszi meg, az előtte álló gyönyörű nő eltűnik. Keze a másik keze után nyúlt, tekintete továbbra sem szakadt el a hívogató pillantásoktól és óvatosan, remegve ajkait a puha ajkaknak nyomta. Kicsit megszédült, teste, mintha áramot vezettek volna rajta végig, megremegett. Heves érzelmei, mint fűben meglapuló, éhes kígyó törtek felszínre és keze önállóvá vált. Bejárta a nő kecses nyakát, hátának ívét, majd miután látta, hogy az érintéseket ugyanolyan hevességgel viszonozzák, lefektette avarba kedvesét és átadta magát az ismeretlen, még is valahonnan ismerős, kissé ösztönös érzéseknek.

A szél, mely ott körözött körülöttük, most felhagyott a száguldással, helyette simogatóan körbeölelte őket. Még egyszer körbejárta a párt, majd maga mögött hagyta őket és feltört a magasba. A Nap éppen delelt, melege betakarta a réti virágokat, melyek boldogan nyíltak ki, miközben szívták magukba az éltető fényt. A sugarak itt-ott áttörtek a lombkoronán, foltokban megvilágítva a talajszintet, s az erdő, mely elhagyottnak és csöndesnek tűnt, élettel telivé vált. Madarak sokasága próbálta meg túlharsogni egymást, rovarok és bogarak röppentek a virágok közé, a kisebb erdei állatkák is szívesen merészkedtek elő a meleg hívogató csábítása miatt.

A napfénytől kissé zártan, egy árnyékosabb foltban feküdtek egymás mellett. A férfi és a nő egyszerre vett kapkodva levegőt, közöttük a vibrálás még tovább fokozódott. Majd egy-egy sóhaj, és elcsendesedtek. A férfi elégedettséggel nyúlt el, várakozóan a mellette ülő szépségre emelte tekintetét, de az egy egészen furcsa pillantással válaszolt. Szeme tüzes volt, szája az éhségtől elnyílt és vágyakozóan közelebb csusszant a másikhoz. Kezei félelmetes lassúsággal nyúltak a rémülettől egyre hátrébb- és hátrébbkúszó férfi után, teste megfeszült. Szomjúsága csillapíthatatlan volt, most már nem tudta lekötni a férfi szépsége. Szeme vadul villogott, nyála kicsordult szája szélén, és hirtelen kezei közé zárta a férfit.

Ő pedig belenézett a villogó szemekbe, és tudta, hogy halálra van ítélve. Felhagyott hát a küzdéssel, hisz láthatóan jóval erősebb volt nála a nő. Még egyszer, utoljára a gyémántszemek sokaságába tekintett, beszívta a kellemes illatot és hagyta, hogy szerelme belemélyessze tűhegyes fogait és beléfecskendezze mérgét.

Azonnal hatott. Sokat szenvedett, de végig arra gondolt, hogy egy gyönyörű, démoni szépségű lény oltja ki az életét és így sokkal könnyebb volt belenyugodni sorsába. Teste görcsbe rándult, lábai égnek meredtek.

Mind a nyolc szeme üvegesen meredt a semmibe, s a fekete özvegy körbeszőtte a már megbénított testét…