4.) Kérlek… könyörgöm… bocsáss meg

„ -… De mielőtt megpróbálsz végezni velem, azt ajánlom, gondolkodj el a tetteiden… gondolkodj el, Denem, és próbáld megbánni, amit műveltél…

- Mit beszélsz?

Semmit, amit Harry addig mondott, egyetlen kioktató vagy megvető szava sem talált annyira Voldemort elevenébe, mint ez. A sötét varázsló pupillája vékony réssé szűkült, szeme körül elfehéredett a bőr. „*

És Harry csak beszélt és beszélt, de ő nem hallotta. „Ó, te szerencsétlen… ó, te átkozott. Már rég megbántam minden bűnöm! Nagini… Nagin!! Meg fogom bosszulni a halálod! Ha nem sikerülne, hát akkor én magam megyek utánad.”

***

„Karácsony a szeretet, a béke, a család, Jézus születésének ünnepe. A télapó azzal az idétlen piros ruhájában, túlméretezett pónilovai segítségével végigszáguld az égen, hatszáz tonnájával becsusszan a mindössze fél méter átmérőjű kéményeken, lepakol a fa alá, felzabálja a sütit, benyakalja a tejet és repül tovább.

Valahol röhejes ez az egész dolog… Itt állok egy ajándékkal a kezemben, remeg a lábam és nem merek belépni. Nem szerettem eddig még senkit, sose voltam az a békés típus és családom se volt eddig. Hívő meg… Most hogy néznék már ki egy rózsafüzérrel a nyakamban?

Ó, te jó ég, merre rohanjak?”

*

A hó hatalmas pelyhekben hullott alá, lágyan betakarva a házakat, fákat és utcákat. Ahogy lépdelt, hosszú talárjának vállain megtapadtak a fehér vattapamacsok, de nem olvadtak azonnal el. Egyre közeledett a főtéren felállított hatalmas fenyőfához, majd közvetlen előtte megállt és felnézett a hatalmas fenyőre, melynek tűlevelein itt-ott megcsillámlott a hó. A főtér szépen ki volt világítva, a lámpákon télapókat, rénszarvasokat, hópelyheket ábrázoló égősorok világítottak, de mindeközül a fa volt a leggyönyörűbb. A színes szalagok, az égők, a hatalmas üveggömbök csak úgy szikráztak és ő ott állt és csodálta ezt az egészet.

Egész nap a főtéren sétált és nézte a tömeget. Minden ember arcán az izgatottság, boldogság itt-ott idegesség tükröződött és eltűnődött azon, hogy mennyivel másabb lenne az élete, ha tényleg egy igazi családban nőhetett volna fel. Akkor talán most felkészültebb lenne…

Félt. Félt attól a sok mindentől, amit a mai nap estéje tartogat neki számára. Túl sok volt ez neki, túl érzelmes ő pedig nem kért ebből. De még is… egy újfajta szorító érzés, az a csúfondáros savanyúság a torkában hatalmába kerítette. Irigy volt.

Amíg állt a fánál, a főtér lassan elcsendesedett. Mindenki bizonyára hazament, hogy otthon elfogyassza a karácsonyi ételeket, hogy családjával együtt lehessen. Szemébe húzta a csuklyáját és falfehér kezében szorongatott, hosszú, vékony csomagot a zsebébe süllyesztve megpördült a sarkán, majd eltűnt a hóesésben.

*

Fel és le… Fel és le… Nézte, ahogy kedvese alszik, ahogy mellkasa emelkedik fel és le… Arcát megsimította, haját megigazította és ujjaival körberajzolta gyönyörű ajkának ívét. A takaró alatt megkereste a kezét, majd a puha csuklót cirógatta, az ujjakon siklott fel és alá.

Behunyva a szemét maga előtt látta a nap történéseit. Gyors villanásokban a képek filmmé álltak össze és leperegtek gondolatában. A tér, a ház, a fa, a vacsora, ajándék és szeretet.

A mai nap kulcsfontosságú volt az életében. Megtapasztalhatta mindazt, milyen egy igazi karácsony, milyen az, amikor valaki törődik vele.

A küszöbön állt és teljes megrökönyödéssel meredt maga elé. A nappali közepén alig egy méteres karácsonyfa állt, ízlésesen feldíszítve, Nagini pedig mellette. Gyönyörű volt. Gyönyörűbb, mint bármikor máskor. Hófehér bőrén megcsillámlott a szobában elhelyezett gyertyák fénye, ruhája szorosan tapadt testére, kihangsúlyozva csinos derekát, szép dekoltázsát és hosszú lábait. A kezét háta mögé rejtette, vörös rúzstól élénk szája kacér mosolyra húzódott, miközben vörös szeme parancsolt és egyben könyörgött.

A Sötét Nagyúr elfordította a tekintetét, keze remegett, de félelmét álcázni próbálta. Maró gúnnyal a szemében végül felpillantott és így szólt:

- Mit képzelsz magadról? – úgy tűnt, Nagini mindenre számított, csak erre nem. Arcáról egy szempillantás alatt eltűnt a mosoly, ajka megremegett. – Te tényleg úgy gondoltad, hogy én most ünnepelni fogok veled? Nem veszed észre, hogy ez abszurd? Te tényleg azt hitted, hogy…

- Hallgass – még ha csak suttogta is, Voldemort torka összeszorult, majd végül egy fanyar mosolyt erőltetett az arcára. – Megtennéd, hogy most az egyszer befogod a szád és megpróbálsz emberként viselkedni?

- Az emberek szánalmasak és törékenyek, tehát…

- Tehát te is az vagy, ó félelmetes Sötét Nagyúr – nevetett fel Nagini. – Tegyél meg egy szívességet és most tényleg hallgass el – Voldemort értetlenül állt, de nem szólt. – Jó, most pedig csukd be a szemed.

- Kérlek, Nagini, ne viselkedj úgy, mint egy gyerek. Szerinted nekem tényleg jelent ez az egész ünnep bármit is? Engem nem érdekel a feldíszített fa, az ajándék, a vacsora, a szeretet ünnepe szöveg, meg az egész. Most fejezd ezt be kérlek és hagyj békén – előrébb lépett kettőt és unott arccal a kedvese szemébe nézett.

- Szóval nem érdekel? – de nem kapott választ. – Érdekel, Tom. Tudom, mit érzel és ha egy kicsit hagynád, hogy szeresselek és úgy éljek veled, mint más emberek a férjükkel… Nem bánnád meg. Félsz és fáj neked, de… Mondd, ha nem érdekel, miért vettél nekem ajándékot? – Voldemort szeme összeszűkült, majd elmosolyodott.

- Ez csak egy formális… - Nagini szeme villámokat szórt, három lépéssel áthidalta a köztük lévő távolságot, végül megcsókolta Voldemortot. A kezei, amik eddig hátul voltak, most a férfi kezei közé simultak, s mikor a kezébe nyomott egy hideg tárgyat elfordult tőle és belépett a konyhába.

- A vacsora nemsokára kész van. Örülnék, ha átöltöznél és velem ennél.

Voldemort a konyha irányába tekintett, majd végül le a kezei közé. Egy kígyó csúcsdísz volt ott, aminek egész teste csak úgy szikrázott, kinyújtott villás nyelvéből pedig apró fénypontok törtek elő, ahogy élethűen sziszegett.

Gyerekes izgatottsággal a fához lépett, majd óvatosan felrakta az utolsó díszt és üres tekintettel meredt előre. Torka kiszáradt, keze még mindig remegett, gyomrában pedig egy görcs keletkezett. Ahogy elsétált a nappaliban elhelyezett hatalmas, ember nagyságú tükör előtt, belepillantva a gyermeki éne nézett vissza rá. Megtörölte a szemét és besétált a hálószobába...

Csendes vacsora volt. Nagini vörös ruhája illett Voldemort vörös nyakkendőjéhez, s bár láthatóan mindkettejüknek tetszett a másik látványa, nem szóltak egy szót sem. Mikor az elő- és a főétel is eltűnt az asztalról, Nagini felállt és kezét nyújtva Voldemortra mosolygott. A férfi óvatosan helyezte kezét a gyönyörű és puha tenyérbe, s kedvese a fa mellett álló kandalló elé húzta. Nagini leültette férjét, majd kisétált a desszertért és egy hatalmas tálcával tért vissza. Leült a puha szőnyegre és Voldemort felé nyújtotta a süteményt.

- Nem nagy desszert – suttogta, miközben leült és tekintetét a férfiéba fúrta. Ő, látva, hogy mi az, eltolta a tálcát és szőke tündért közelebb húzta magához.

- Köszönöm – suttogta Nagini szájára és gyöngéden lefektette őt a puha szőnyegre.

Miközben Naginit nézte, látta, ahogy a nő bőre kilibabőrösödik. Felállt hát és selyemhuzatú takarójukkal tért vissza, majd óvatosan betakarta a meztelen nő testét. Felegyenesedve észrevette a földön maradt süteményes tálcát, felemelte és miközben a konyhába sétált, bekapott egy szeletet a kedvenc, diós bejgliéből.

***

A két kéz rátalált egymásra és az ujjak összefonódtak. A két szem összekapcsolódott egy végtelen pillanatig, majd Nagini szakadozva felsóhajtott. Tudták, hogy eljön egyszer ez a nap is, még is remélték, hogy több idejük lesz még.

- Maradj mellettem – kérte Voldemort és szeme megtelt fájdalommal. – Maradj mellettem és megígérem, hogy nem esik bántódásod.

- Tom… ha ez az utolsó napunk…

- Nem ez lesz az! De mielőtt mennénk, szeretnék elmenni veled egy helyre.

Mindketten kígyó képében haladtak egyre mélyebbre és mélyebbre az erdőben. Testük alatt néha meg-megroppant egy gally, de nem lehetett mást hallani, csak a szél játékos susogását és a két test kúszását az avarban. Egy jó fél órával később, a távolban valami fény pislákolt feléjük. Voldemort megállt és visszaváltozott, s miután Nagini is így tett, kéz a kézben indultak el a fény felé.

- Még mindig nem felejtetted el? – Nagini hangja megbicsaklott és szemébe könnyek gyűltek.

- Sosem fogom – felelte halkan és megálltak a Sötét Rengeteg mélyén megbúvó forrás partján. A tiszta víz hatalmas sziklák kövei közül tört elő a felszínre, ragyogása a medre alján található kövekből fakadt. Nagini letelepedett a patak mellé és lehúzva lábáról a cipőt a hűs vízbe mártotta lábfejét. Voldemort leült mellé és elbűvölten nézte szerelmét. Ujjait óvatosan a szőke tincsekbe fúrta, majd közelebb hajolt a nőhöz és beleszagolt finom vállgödrébe.

- Ez csikiz – nevetett fel Nagini, majd Voldemort szemébe nézett. Kezét a férfi kígyóarcához emelte, ujja begyével végigszánkázott a fehér, már-már viaszosnak tetsző bőrön, majd megállt az ajkaknál. A test reagált, az ajkak szétnyíltak és a Nagini lassan közelebb hajolt. Nem akarta most elsietni. Úgy érezte, ez az utolsó, mikor együtt lehetnek, ki akarta hát élvezni a vele eltöltött idő minden pillanatát. Az egyik kezét Voldemortéra rakta, a másikkal tovább cirógatta az arcát, s már érezték egymás leheletét, de még mindig nem ért össze ajkuk. Tekintetük találkozott és nem engedték el egymást. Nagini szíve hevesen vert és egyre csak a gyönyörű íriszekbe meredt, melyek mintha most megnyíltak volna előtte. Belepillanthatott Voldemort lelkébe, ahova eddig még nem kapott bebocsátást és miközben arcán egy könnycsepp szántott végig, ajkuk lassan összeért.

***

A levegőben egy élettelen, immár fejét vesztet kígyó teste pörgött és benne összeomlott a gondos kezek által felépített világ. Szíve összeszorult, szeme kitágult, kezében a pálca szikrákat hányt.

„Maradj mellettem és megígérem, hogy nem esik bántódásod.” – hazudtam. Hazudtam akkor és már oly sokszor. Nem törődtem veled, jobban el voltam foglalva a saját érzéseimmel… És most… farkasszemet nézek egy taknyossal, aki a megbánásról papol nekem. Hát tudod mit?! Megbántam! Megbántam, te nyomorult! És most ölj meg! Ölj meg, te átkozott fattyú, ÖLJ MEG! HAD SZENVEDJEK ÉN IS, AHOGY Ő SZENVEDETT! Hagyom, hogy megölj… ne hidd, hogy erősebb vagy!

Én, Voldemort Nagyúr, minden idők leghatalmasabb varázslója, felhatalmazlak, hogy megölhess... Nem fogok harcolni, sem védekezni. Csak egyszer támadok.

Nagini!

Kérlek… könyörgök… bocsáss meg

//

Nagini óvatosan kibontotta az ajándékát és a hosszú csomagból egy arany nyakláncot húzott elő. Maga a lánc vékony volt, rajta egy gyönyörű medállal, aminek közepén gyémánt ragyogott. A láncot ki lehetett nyitni, s ő óvatosan szétpattintotta a két picike kapcsot, majd mikor meglátta a medál belsejét kezében megremegett a nyaklánc, majdnem kiesett a kezéből.

Az aranyba vésve Tom cikornyás betűivel ez állt:

SZERETLEK!

//

*Részlet az utolsó könyvből.