2.) A megszeghetetlen eskü

Egy elsősforma lány összekuporodott az egyik roxforti páncél mögött és kezébe temette az arcát. Szőke haja kócosan szanaszét állt, de ő nem törődött vele. Ruhája sáros volt, a roxfortos talárja itt-ott el volt szakadva.

A kastély csendes volt és sötét. Ilyenkor már senki nem kószált kinn a folyosókon, csak a félőrült gondnok, akinek feltett szándéka volt megtalálni a késői mászkálókat. De nem volt szerencséje aznap, pedig két diák is megszegte a szabályt. Az egyik a földön kuporogva zokogott, a másik a sötétben őt figyelte.

Hatalmas dörrenések és cikázó fénycsóvák adtak arról tudomást, hogy még mindig borzalmas az idő. A szél erősen fújt, az eső pedig hangosan verte az ódon kastély falait.

Nagini egy újabb villámlás után felkapta a fejét. Érezte, hogy valaki ott van pár méterre tőle, de nem látta az illetőt a könnyfüggönyön át. Megtörölte szemét, majd megpróbált ráfókuszálni a sötétben álló alakra. Különleges hőérzékelői segítségével bemérte, hogy az illető alig egy fél fejjel magasabb nála.

- Ki vagy? – suttogta és feltápászkodott. Elmotyogott egy Lumos-t és a fény rávetült egy helyes fiúra.

- Tom Denem – felelte kissé tartózkodóan és ellökte magát a faltól. Odasétált a lány mellé és közvetlen vele szemben megállt. Arcán egy pillanatig döbbenet futott keresztül, majd rendezte az arcvonásait és tekintete megállapodott a sárga szemeken.

- Te is bántani jöttél? – suttogta Nagini és megpróbált elhúzódni Tomtól, de a fiú megfogta a kezét.

- Nem én csak… Láttam, mi történt. És…

- Érdekelne, hogy miért? – de Tom nem felelt. – Látod a szemem? Látod?!

- Látom – mondta hűvös nyugalommal és kicsit jobban megszorította a lány kezét. – Gyönyörű – suttogta halkan, majd tett még egy lépést felé.

- Nem tudod, mit beszélsz – sziszegte. – Nem tudod, ki vagyok. Ők viszont tudták és megvertek érte – szemei újra megteltek könnyekkel és leroskadt a földre. Mindig kiutálták őt. Hat éves kora óta egyedül kellett játszania, mert féltek és irtóztak tőle. Most, hogy idekerült a Roxfortba, remélte, hogy barátai is lesznek, de úgy tűnik, itt még rosszabb lesz.

- Tévedsz – kuporodott le Tom a földre, de nem engedte el Nagini kezét. – Te vagy a Kígyók Asszonya. Na és? Ez… csodálatos… - és két vörös foltocska jelent meg arcán. Nagini hitetlenkedve ránézett az előtte ülő, igazán csinos arcú, meleg szemű fiúra, aki még mindig a kezét fogta és elmosolyodott. Ujjait végigfuttatta combján, ahol egy hosszú vágás húzódott, majd mit sem törődve vele felnevetett.

- Leszel a barátom? – kérdezte mosolyogva.

- Leszek. És meg foglak védeni mindentől – felelte Tom és felállt. Felsegítette a lányt és kéz a kézben elindultak a Mardekár ház klubhelyisége felé.

***

Tom Denem, aki most már Voldemort neve mögé rejtőzött, a kígyót ábrázoló gyűrűvel a kezében megpördült és hűvös nyugalommal visszaindult a házukhoz. Megbánta ezt a kirohanását, hogy ellökte egyetlen hűséges társát, úgyhogy most vissza kell mennie és megtennie, amit már évek óta tervez.

Halkan kinyitotta a bejárati ajtót, majd egy kósza tincset elsöpört a szeméből. Hosszan nyújtott léptekkel átvágott az előszobán, majd benyitott a konyhába. Nagini háttal állt, főzött valamit. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a gyűrű még mindig a földön van. Lehajolt érte és megforgatta ujjai között. A gyűrű aranyosan csillogott, miközben rávetült az ablakon beáradó napfény, a kígyó pofájában ülő két zöld smaragd szem pedig olyan érzést kölcsönöztek, mintha igazi kígyókat öntöttek volna aranyba.

- Éhes vagy? – kérdezte kissé rekedten Nagini. – Nem sokára kész vagyok.

- Hagyd most azt kicsit – Tom meglepően lágynak érezte a hangját. – Szeretnék beszélni veled – Nagini szembefordult Tommal és nekitámaszkodott a konyhaasztalnak.

Tom lassan közelebb sétált a nőhöz, majd megállt közvetlenül előtte. A vékonyabb ujjra szabott gyűrűt Nagini felé nyújtotta, majd keményen a sárga szempárba nézett. – Azt akarom… - majd elhallgatott. Túl keményen fogalmazott, de sose volt az a lágy és érzelgős típus. – Azt szeretném, hogy hozzám gyere – Nagini nem válaszolt, de furcsán megcsillant a szeme. – Tudom, hogy mekkora terhet rakok rád, és hogy sokat kellene bujdosnod, de már régóta tervezem ezt. Biztos emlékszel, hogy Roxfortban is…

- Igen, emlékszem – felelte Nagini, majd elvette az elényújtott gyűrűt. – Örökké veled szeretnék maradni. Nem érdekel, milyen megpróbáltatásokon megyünk keresztül, hogy mennyi emberen kell végiggázolnunk. Én… szeretlek – Tom megcsókolta Naginit és pálcája kellemetlenül felforrósodott zsebében. Érezte, hogy akaratlanul is varázsol és kettejük között arany-smaragd szikraeső hullott.

*

A vártnál hamarabb kellett Nagininek bizonyítania arról, hogy hűséges és kitartó. Két héttel a csendes és rövid esküvő után, egy igen esős napon történt…

- Megérted? Megérted, miért kell tennem, és nem fogsz elborzadni?

- Meg. Végig melletted leszek.

- Nagini… nem kérnék ilyet tőled, de te vagy az egyetlen, akiben megbízom…

- Nem kell mondanod. Tudom, hogy én leszek az egyik horcrux…

Az eső hangosan kopogott a konyha ablakán, a villámcsapásokat egy-egy mennydörgés kísérte.

- Előbb elhozom a gyűrűt, aztán réveszem, hogy megölje. Gyorsan csinálunk majd mindent. Sietnünk kell – Nagini bólintott.

Keze megremegett az asztal alatt, kicsit talán sápadtabb is volt a szokottnál.

- Én… - Tom azonban csendre intette.

Letérdelt a nő elé, hosszú ujjaival végigszántott a kedvese karján, majd két kezébe fogta annak fejét. A szőke tincsek bársonyosan simogatták őt, amibe beleborzongott. Soha nem gondolta volna, hogy idáig el fog jutni. Hogy saját szerelmébe kell majd lelkét raknia, de nem tartott ettől. Ha Nagini tényleg szereti, nem lesz egy undorító kis valami a számára. És ő szereti… Szereti Naginit, amióta csak megpillantotta. Nem a legnagyszerűbb ajándék, ha neki adhatja lelkének egyik darabját? Ráadásul a majdani hétből rögtön az elsőt… De most nincs idő gondolkoznia. Cselekedni kell, hisz hosszú még a nap, két horcruxot is el kell készítenie.

- Nagini… megígéred, hogy örökké velem leszel? Még ha kígyó képében kell is életed végéig mutatkoznod, még ha életveszélybe is kerülhetsz… ha… ha valószínűleg már nem az leszek, aki most vagyok… - kérte Tom és furcsán megcsillant a szeme. Hangja fáradtságot és mély bánatot tükrözött.

- Megígérem. Érted akár a megszeghetetlen esküt is letenném – suttogta Nagini.

- Akkor tedd le – parancsolta. – Tedd le! Bizonyíts! – Tom lerántotta magához a szőke szépséget, ujjait a szerelmébe fonta és szemével könyörgött.

Nagini behunyta sárga íriszeit és szinte hangtalanul ezt lehelte:

- Kezdjük hát…

A szobát zöld fények töltötték be, kezük összefonódott, s az eskü elhangzott.

*

Doh, vastag por és tömény bűz fogatta, mikor a Gomoldok házához ért. Benyitott az ajtón, körbenézett és olyan mérhetetlen csalódás fogta el, hogy legszívesebben a házat is felrobbantotta volna. Persze erre is sor kerül majd… De mindent az idejében…

Ott ült. Egy szakadt karosszékből bámult egyenesen rá. Megtudta hát, amit kellett, ki volt az apja; hogy az anyja meghalt, sem hogy küzdött volna érte… Elfutotta a méreg és elsuttogott egy „Exmemoriam!”-ot.

Kilépve a házból újra kígyó alakot öltött és Naginivel kettesben végigsiklottak a falun. Majd megpillantották a házat. Tom felegyenesedett, immár emberi alakban, pálcával a kezében megbűvölte a zárat és belépett a házba.

Csinos kis épület volt, már kívülről sugárzott, hogy gazdagok lakják, belülről pedig egyenesen egy királyi lakhelyet megszégyenítő giccsesség fogadta. Még is valahogy minden a helyén volt, még a száraz virágok is, amik a folyosón egy nagy és díszes antik vázában álltak egy igen puha és kézzel szőtt szőnyegen. A szőnyeg alatt fényesre súrolt hajópadló volt, a falakat pedig gyönyörű festmények és portrék lepték el. Jobb kéz felől rögtön a hal nyílt, ami most üresen ásított, pedig bizonyára nagy ünnepségek megrendezésekor a vendégek társalgó és mulató helyét szolgálta.

Nagini érdeklődve nézett körül, miközben kígyó alakjában kúszott végig a szőnyegen. Nehéz testének furcsa, zizegő-súroló hangját szerencsére az elnyomta. Tom azonban nem állt meg bámészkodni. Undorral töltötte el a tudat, hogy kinek a házában lépdel, gyorsan átvágott hát a szűk folyosón és halkan felment a lépcsőn. Nagini követte őt, mint az árnyék.

Mikor benyitott a szobába, alvó nagyapjával és nagyanyjával találta szemben magát. Jelentőségteljesen kedvesére pillantott, aki már szintén emberi alakban állt mellette és megfogta a kezét. Tom látni akarta nagyszüleit, amint ébren az életükért könyörögnek, amint látja kihunyni a fényt a szemükből. Ahogy ajkuk utolsó néma sikolyra húzódik… nos az, valami fenséges látvány.

Óvatosan fölé hajolt hát a már ősz nagyanyjának és szinte kedves mosolyra húzta a száját. Nagini borzadva meredt Tomra, majd szorosan lehunyta a szemét. Sose bírta, ha valaki szenvedését látja.

- Ne csukd be a szemed, kedvesem – búgta negédesen Tom és közelebb húzta a nőt is az ágyhoz. – Nézd, hogy könyörögnek majd ezek a korcsok.

- Tom… nem lehetne…

- Nem! – suttogta keményen a férfi és normál hangnemben, fölényesen megszólalt: - Szép jó estét, Denem asszony! – az öregasszony szemei tágra nyíltak, találkozott a tekintete a parázsló szemű, felé tornyosuló férfival, a mellette álló, botránkozó tekintetű nővel és felsikított.

Villant az első zöld fény, rögtön utána a másik és Voldemort lelkét olyan vad vágy öntötte el, hogy teljesen extázisba jött. – Nagini, most! – elnyúlt és fájdalmas sikoly tört ki belőle. Úgy érezte, mintha két oldalról húznák és ő ketté repedne. Égett a tüdeje, nem kapott levegőt, még is a bódító mámorban újabb sikítás helyett felnevetett. Nevetett, pedig tüdeje szinte lángolt, elméje megzavarodott, csak annyit érzett, hogy valaki mellette a padlóra roskad, az ajtó kirobban, ő pedig ismét elsuttogja a gyilkos átkot és pálcáját immár a lopott gyűrű felé irányította. A nevetése ordításba csapott át, teste megmerevedett, szeme kitágult és vérben forgott, úgy tűnt, immár örökké vörös marad. Arca megnyúlt, bőre kifehéredett és megpördült körülötte a világ.

- Tom – suttogta valaki mellette.

A padlón feküdt, nem látott semmit, minden mintha képlékeny anyagként úszna körülötte. Borzalmas hányinger jött rá, még is többet akart. Fenséges érzésnek tartotta, elöntötte a vágy és arca torz, viccsorszerű mosolyba húzódott. – Tom…

Ő pedig elájult.