1.) A Kígyók Asszonya

Haaahhh… - egy elhalt sóhaj. Zzzzz… - a falevelek zizegése. A felkelő Nap kitartóan átvágott a ködön, besütött a fák lombkoronái között, még a füvek közt menetelő hangyák is kaphattak sugarából. Persze meleg azért még nem volt. Hűvös levegő járt és kelt végig a gyönyörű tájon, néhol jégvirágot rajzolt a házak ablakára. A tél hamarosan beköszönt – ígérte a hideg északi szél is, mely játszadozva suhant végig a fák között, megmozgatva minden apró fűszálat. S mint egy virgonc kisgyerek, megállíthatatlanul száguldott és hűvös hangon, furcsa sziszegéssel kacagott.
De nem csak a szél sziszegett. A nyirkos avar közt egy hosszú, vastag test csúszott, néhol meg-megcsillant rajta a hajnali napfény. Szorosan simult a földhöz, nem akart feltűnést kelteni. Érthető, hisz Nagy-Britanniában egy ilyen ritka és óriási kígyó semmiképp sem volt honos. Fejét kecsesen felemelte, beleszagolt a levegőbe és tovább tekergőzött, míg egy folyó vájta kisebb sziklás szakadékhoz nem ért. Lágyan és nesztelenül lesiklott a folyó kavicsos partjára, majd a vízbe pillantva egy villanás kíséretében négykézláb tápászkodott.
A folyó vize aznap viszonylag csendes volt. Lágyan fodrozódott, kék színe pedig tisztaságról árulkodott. Miközben egyenesen utat tört magának lefele, hirtelen két remegő, de puha és finom női kéz nyúlt bele és merített magának egy csillámló adagot. A nő zilált volt, szaporán szedte a levegőt, sápadt, beesett arca, karikás szeme pedig kialvatlanságról árulkodott. Megmosta az arcát, majd feltápászkodott és kézfejével megtörölte a szája sarkát. Még mindig remegett. Nem tudta elhinni, hogy mit tett, s a tudat, hogy szerelméért még ezt is megtenné, cseppet sem könnyített a lelkén. Hirtelen megpördült vele a világ, amint érezte, hogy mozog a testében, ahogy ott lüktet. Olyan volt, mintha ketten lennének a bőrében. Nem, nem terhes, ez egy undorítóbb valami volt annál, rágondolni is rossz volt. Émelygés fogta el, a gyomrához kapott, kétrét görnyedt és visszaadta a természetnek a mai reggelijét. Leroskadt a földre, s bár egy hangot nem adott ki, hullámzó háta árulkodott arról, hogy zokog. Füle mögé tűrte szemébe lógó szőke tincsét és visszamászott a folyóig. Ismét belemerítette a kezét, szájához emelte és ivott. Közben a tükörképét bámulta a vízben. Sárga szeme csak úgy villogott, bőre fehéren világított. Újra átjárta a remegés, majd erejét vesztve elájult.

***

- Nagini, Nagini, várj! – valaki elkapta a csuklóját, maga felé fordította, majd nekitaszította a falnak.
- Engedj el Denem – sziszegte a lány és kezével megpróbálta eltaszítani a fiút, de az csak felnevetett. Hideg, éles kacaja hallatán Nagini szíve összeszorult és ijedten kapta vissza a kezét. – Mit akarsz?
- Amit az előbb láttál…
- Nem tudod kimagyarázni! – vágta rá dühösen Nagini és karbafonta mellkasa előtt a kezét. Fejét tüntetően elfordította Denemtől. – Félreérthetetlen pózban feküdt alattad, egy szál bugyiban.
- És szerinted nekem jelentett valamit az a lány?
- Ha le akartad fektetni, bizonyára igen.
- Te kis butus – váltott át Tom hangja hirtelen lággyá és hízelgővé. Nagini figyelmét sem kerülte el a változás, de csak egy gyűlölködő pillantás erejéig nézett a barna szemekbe. – Te vagy az én kiválasztottam – Tom közelebb lépett a lányhoz és kezével egy kósza, szőke tincset tűrt a füle mögé. Óvatosan megfogta az állát, majd maga felé fordította a fejét.
- Kiválasztott… Chhh… Kiválasztott, hogy szolgád legyek?
- Nem. Kiválasztott, hogy feleségem legyél – suttogta, majd Nagini döbbenetét kihasználva gyengéden megcsókolta őt.

*

- Megteszed értem? – a Szükség Szobájában voltak, s bár rajtuk kívül nem tartózkodott ott más, Tom halkan suttogott. Az utolsó évük, mi több, az utolsó napjukat töltötték Roxfortban.
A lány fölé emelkedett, majd ajkaival óvatosan végigszántott a kecses nyakon. Imádta Naginit, bár ezt semmi pénzért nem árulta volna el neki. Milyen lenne az már?! Tom Denem, aki hatalomra akar törni, nem lehet bárgyún a szerelem rabja. Nem…
Nagini nem felelt. Bár egyenesen rajongott a fiúért, tudta, hogy mivel járna mindez. Bujkálnia kellene, mi több… örökre be lenne zárva. Tom valószínűleg megérezte a lány félelmét, mert lemászott róla és mellé feküdt. Szorosan a vállgödréhez szorította arcát és mélyen belélegezte a lány különleges, fahéj illatát, ami valahogy az őszre emlékeztette őt.
- Vigyáznék rád. Nem esne bántódásod…
- Nem tudom… Tom én szeretlek, de…
- Cssss – megcsókolta Naginit, de csak hogy időt nyerjen.
Félt. Félt, hogy elveszti a lányt, hogy nemet mondd és örökre egyedül marad. Csókjuk egyre szenvedélyesebb lett, mindegyik szinte a másikért kiáltott. De Denem nem akart semmit elhamarkodni.
- Szeretsz? – kérdezte, Nagini pedig elmosolyodott.
Sose kérdezte még ezt tőle a fiú, de nem is kellett. Nagini mindig elmondta, ha vele volt. Bár egyszer sem viszonozta neki azt a szót, még is tudta, hogy nem akarja elveszíteni őt. Ez a kérdés azonban más volt. Fenyegető, még is félelemmel teli. Kicsit talán gyerekes. Az a Tom, aki a „barátai” előtt villogtatja tehetségét, nem kérdezne olyat, hogy szeretik-e vagy sem. Neki az a természetes, ha szeretik. De ez a segélykiáltás egész aranyos volt, Nagini úgy érezte, hogy ezek után akár a világ végére is elmenne a fiúval.
- Szeretlek – suttogta olyan szenvedélyesen és halkan, ahogy csak tudta és sziszegve, búgva Tom füléhez hajolt. – Szeretlek – mondta még egyszer és megcsókolta a puha és nagy, de mégis formás ajkakat. – Szeretlek – keze már a póló alatt járt, körmeit párszor végigszántotta a fiú hátán. – Szeretlek…
A Szükség Szobája több okból kifolyólag is kitűnő randi hely. Először is bármit kívánsz, nagy valószínűséggel megkapod. Tökéletes és meghitt kis zugot lehet belőle fabrikálni és egyáltalán nem feltérképezhető. Sőt… teljesen hangszigetelt. Ami most kitűnően jött Tomnak és Nagininek.
- Ahhh – sóhajtozott a lány Tom kezei között.
- Szólj, ha fáj – Tom hangja lágy volt. Egyik kezét a lány kezébe kulcsolta, a másikkal pedig támaszkodott. A lány egy nyögés kíséretében megrázta a fejét.
Elöntötte a vágy, a feje csak úgy zúgott és minden egyes porcikája Naginiért remegett. Ez volt az első együttlétük és azt akarta, hogy minden tökéletesen mennyen. Lehajolt a lányhoz, puha csókot nyomott a vörös ajkakra, majd egyre lentebb haladt, miközben csípője ritmusosan mozgott. Nagini is hamar felvette a tempót, csípőjét meg-megemelte. Tom eközben elérte a lány puha és bársonyos melleit, s ott kényeztette őket, ahol csak érte.
- Nagini… - suttogta a fiú. – Én… Azt szeretném, hogy örökre velem legyél – a lány teste megremegett.
Lehajtotta a fejét, átölelte a karcsú derekat és ismét megérezte a kellemes fahéj illatot. Nagini sárga szemei kinyíltak, pihegve megigazította kócos haját és megsimogatta Tom hátát.
- Tom, örökké a tiéd leszek – dünnyögte, de addigra a fiú elaludt. Beletúrt a fekete tincsekbe, megpuszilta a homlokát és pár perc múlva ő is elaludt.

*

- Csodaszép gyűrű – suttogta a nő megkövülten, mikor Tom egy kígyót ábrázoló gyémántgyűrűvel tért haza.
- Ez lesz a hűségünk jelképe. Nekem is van egy ugyanilyen – a felnőtt Tom, vagyis Voldemort kissé idegesnek tűnt.
- Minden rendben? – kérdezte Nagini.
- Ne érdekeljen – sziszegte a férfi és dühösen magához rántotta a szőke szépséget.
- Megrémisztesz – suttogta és mélyen szerelme szemébe nézett. Félelem, düh és vágy a pusztításra. Tom belül tombolt, de próbált nyugodt maradni.
- Soká fogok hazatérni és… lehet, hogy megváltozom – felelte elfordulva Naginitől.
- Miért félsz attól, hogy egyszer meghalsz? – kérdezte Nagini és óvatosan megérintette Tomot.
- Honnan veszed… - hirtelen szembefordult és szeme dühösen lángolt.
- Tudom… előttem nincs titkolnivalód.
- Hogy merészeled…
- Elfelejted, hogy én mindig melletted állok és hogy bármi történjék, követlek. Nem tudom, miért akarsz halhatatlan maradni, de tudok a kis hóbortjaidról. Most el akarsz menni, megölni nagyszüleid és apád. Horcruxot akarsz készíteni.
- Hmmm – Tom gúnyosan elmosolyodott. – Tehát rájöttél.
- Mondd miért…?
- Úgy se értenéd meg – végigsimított a nő nyakán és a derekánál fogva közelebb húzta magához.
Nagini nem értené meg… Ő nem akar meghalni. Ő nem akar csak egy nagyhírű varázsló lenni, ő maga akar lenni az egyetlen nagy varázsló a földkerekségen. De most, hogy annak a szemébe néz, aki tényleg mindig mellette volt és segítette, hirtelen gyerekes vágynak érezte ezt az egész öldöklősdit. De hát épp miatta! Miatta kell örökké élnie. Szinte rettegett a vágytól, hogy ő meghal, Nagini pedig tovább él.
- Tom, miért félsz… - kezdte Nagini, de Tom türelme elfogyott.
- Fejezd be! Elég volt! – ellökte magától, a nő pedig a padlóra zuhant.
Döbbenten meredt a felé magasodó, dühtől remegő férfira. Tom megfordult és miközben gyorsan átvágott a szobán, talárja sötéten úszott utána. Olyan hangtalanul hagyta el a házat, hogy a csukódó ajtó hangját sem lehetett meghallani.
Nagini felállt és kisétált a konyhába. Remegve leroskadt a székre és bár próbálta magát türtőztetni, nem tudta elfojtani a könnyeket. Leborult az asztalra, kezéből kigurult a gyűrű és hangos koppanással a padlóra zuhant. A szőke, kígyószemű nő pedig hangtalanul szenvedett, arcán újabb és újabb könny hagyott maga után sós nyomot.
Voldemort nagyúr kilépett az utcára és sziklaszilárd nyugalommal elindult. Bár nyár volt, mégis hosszú talárt viselt, ezért néha meg is bámulták az arra tévedt muglik. Nem érdekelte. Ez a pórnép mindennek az alja, megtisztelve kéne érezniük magukat, hogy egy ilyen férfi, mint ő köztük sétál. Fölényes arccal nézett szét, de még ez is jól állt csinos és fiatalos arcán. Pár perc után eszmélt rá, hogy valamit szorongat a kezében. Kinyitva az ujjait megpillantotta a gyűrűt és hirtelen átfutott arcán a csalódottság. A düh és a szomorúság mérgező szirupja elöntötte lelkét és kiterjedt minden porcikájára, megbénítva azokat. Hm. Lélek. Mit aggodalmaskodik ő, mikor nemsokára megcsonkítja azt. „A szeretet mindent legyőz.” Micsoda ostobaság – gondolta. Pont ez az! A szerelem nem tudja legyőzni az emberi test elöregedését, a lét megszikkadását, magát a halált. Még fájdalmasabbá teszi, nyomorúságosabbá és egy életre nyomot hagy. Ezért kell neki tovább élnie. Örökké, Naginivel a világ felett. Nagini nem érti meg őt – észre sem vette, hogy egyre gyorsabban száguld az utcán és hogy már a második járókelőt lökte fel. Nem tudja megérteni érzéseit! Neki könnyű, ő örökké él. Hisz ő a Kígyók Asszonya*.




*Kígyók Asszonya és Kígyók Ura: Sok millió évvel ezelőtt kígyók és hüllők uralták a bolygót. Mikor az ember is megjelent, számuk lecsökkent, s hogy túléljék a szörnyű környezeti változásokat, emberalakot öltöttek és csatlakoztak az emberi fajhoz. Párosodtak, utódjuk pedig egy félig kígyó, félig ember teremtmény lett. Mardekár Malazár is a Kígyók Urához tartozott, s bár kevesen tudják, de családjából negyedik kishúga, aki a legfiatalabb volt testvérei között, szintén ezekhez a „félemberekhez” tartozott. Sophia Malazár sokadik leszármazottja pedig Nagini volt. Ezekre az emberekre a különös kígyószem, hűvös bőr jellemző. Ami még közös bennük: kicsi koruktól kezdve át tudnak változni kígyóvá, párszaszóul beszélnek és rendkívül jól értenek az elbűvöléshez. Legyen az szerelem, elkábítás, álomba ringatás. Legjobb fegyverük, ami még az „Avada Kedavra”-nál is jobb: örök álomba is tudják ringatni ellenfelük.