Összeláncolt életek

Csak egy lüktetést lehet hallani, ami már alapzaj, megszokott a sötétség és csönd mellett. Tü-tü, tü-tü, tü-tü… Mintha az őket körülvevő valami lüktetne…

-         Nem férek el – suttogja halkan valaki a sötétben.

-         Én fázom – a másik összehúzza magát. Két test préselődik hirtelen egymásnak, mégis valami elválasztja őket. Egy ideig csöndben tűrik a másik hátának tapintását, s hallgatják a lüktetést. Amióta be vannak zárva erre a különös helyre főképp ez az egy zaj az, amit igazán észlelnek, s bár nem tudják, hol vannak és miért épp itt, ez az egyetlen, ami mindkettejüket megnyugtatja. Néha látni se látják, csak érzik a másik jelenlétét, hallják annak minden apró szívdobbanását. Közeli kapcsolatban állnak, mégis ki nem állhatják egymást. Számukra minden nap egy küzdelem az életben maradásért. Tudják, hogy van egy más világ, ami várja őket, de be vannak zárva ide, s csak annyit tudnak, hogy ketten vannak és úgy gondolják, hogy egymásnak vetélytársai.

-         Menj arrébb – szólal meg ismét az első, kissé rekedt hanggal.

-         Nincs több hely – elhúzódnak egymástól.

-         Nem érdekel, én vagyok a nagyobb, nekem van szükségem helyre! – mocorog mérgesen és kirúg egyet. A válasz csak egy fáradt sóhaj, és végül a kisebb enged a nagyobb erőszakoskodásának: kihúzódik szélre és összekucorodik. Míg egyik összegömbölyödve szendereg, a másik körbetapogatja a helyet. Hosszú idő telt el, míg ismét megszólal a nagyobbik:

-         Éhes vagyok.

-         Én is – egy elhaló halk feleletre futja a másiktól.

***

Nem volt sötét, csak olyan félhomály, körvonalai pedig egyre jobban kirajzolódnak előttem. Mélyen alszik, álmodhat valamiről, mert keze néha meg-megmozdul. Talán valami rosszat, de nem hiszem, mocorgása alapján inkább jót. Lehet, most álmodja meg, milyen lesz, mikor kijutunk innen.

Gyakran szokott így lenni, míg ő alszik, addig én csöndben figyelem. Minden apró mozdulatából tudom, hogy épp mire gondol, mit szeretne, s néha szavak nélkül is megértjük egymást.

Felkel és rám pillant, majd mikor látja, hogy ébren vagyok, hátat fordít és kihúzódik szélre. Én csak csalódottan elhúzom a szám és szintén hátat fordítok.

***

Megint arra kelek, hogy engem néz. Nem tudom, ilyenkor mit, csak annyit, hogy ez idegesítő. Hátat is fordítok neki és próbálom az álmom képeit visszacsalogatni, erősen koncentrálok, de nem emlékszem. Csak annyit tudok, hogy különös és jó volt egyben.

A mai nap lényegesen kevesebbet beszéltünk, mint más napokon. Érzem itt belül, hogy valami baja van, de nem szól, nem mondja. Tulajdonképp kit érdekel? Mindig csak veszekszünk, nagyon elegem van már belőle. Csak jussak ki innen, alig várom már, hogy távolabb lehessek tőle.

Hallom, ahogy mozgolódik, dünnyög és mikor felé fordulok, látom, hogy elaludt. Kicsit közelebb kúszom hozzá, óvatosan, hogy ne keljen fel, és nekidőlök a minket elválasztó falnak, kezünk érinti egymást, de szerencsére nem veszi észre. Így alszom vissza én is, mert bár nem kedvelem, azért talán még is jó, hogy itt van.

***

Elég furcsa a kettejük kapcsolata. Szeretik egymást, de mégis veszekszenek, azt kívánják bárcsak távolabb lennének a másiktól, mégse tudnak egymás nélkül meglenni. Most pedig csendben alszanak, tudatában annak, hogy kezük összeér, és nyugodtak, álmuk is talán ugyanaz. De nem mindig ilyenek, s egyetértés is csak akkor van, ha mélyen alszanak, vagy ha csak csöndben hallgatják a külvilág zaját.

Egy nap többször is eljön kettejük „harcának” ideje, mint most is. Küzdenek a helyért, az ételért, és a veszekedések sorával kapcsolatuk egyre csak romlik. És mint a többszöri csatákból nap mint nap, most is a nagybbik és erősebb kerül ki győztesen.

***

Kevesebbet kapok, mint amennyire szükségem lenne. De inkább szótlanul tűrök, mint sem hogy visszavágjak. Nem érzem magam ehhez erősnek. Így hagyom, hogy a nagyobb adagot ő kapja, míg én beérem azzal a kevéssel, ami nekem marad. Nem panaszkodom, pedig lenne okom. Én vagyok a kisebb, tehát nekem kell arrébb húzódni, jobban összegömbölyödni, hogy elférjen és én eszem kevesebbet, mert neki többre van szüksége. És én csak hagyom, hadd legyen boldog.

Napok óta nem érzem jól magam, gyenge vagyok és már a „harc” sem olyan, mint az elsők voltak. Kapok egy rúgást, és én sóhajtva feladom, mint most is. Befordulok, hátamat mutatva ezzel neki, és próbálok elaludni. Régóta ilyen szótlan és nyugodt vagyok…

***

Értetlenül figyelem, ahogy napról napra csak szomorúbb, csöndesebb és gyengébb. És ettől nekem sincs kedvem a rúgkapáláshoz, amit egyébként imádok csinálni, kedvem rossz, és én is csöndesen összegömbölyödve alszom egész nap.

Bár eléggé furcsa bevallani ezt magamnak, aggódom miatta, félek, hogy valami baj fog történni vele, így felé fordulok és nézem a hátát. Látom rajta azt is, hogy eléggé sovány, míg én nem és eszembe jut a mindennapi veszekedésünk, az étel elosztása és a helyé. Kihúzódom szélre, így neki is több helye lesz, és mikor érzem, hogy ismét eljött az evés ideje, csak annyit veszek magamhoz, amennyi kell. Nem mozdul, nem fordul felém, talán mélyen alszik. Mindenesetre én neki hagyok többet, és mostantól figyelek minden egyes mozdulatomra, nehogy megüssem őt.

***

Ez a nap nyugodtabban és csendesebben telt. Baj volt a kisebbikkel, ezt a nagy is tudta és próbált neki kényelmesebb és jobb viszonyokat teremteni. S bár nem fordultak egymás felé és nem beszéltek, mégis már egy nap eltelte után érezte az egyik a másikon a javulást.

-         Most már minden rendben lesz – mosolyogta a doktor az ultrahang közben és készített egy képet. Odaadta az anyukának, aki végre megnyugodhatott.

***

Köszönöm. És azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Kicsit még nem érzem jól magam, de örülök törődésednek és aggodalmadnak. Tehát mégsem utálsz.

*

Nem, nem utállak. Soha nem is utáltalak. Ne haragudj, már az elején össze kellett volna fognunk és igazságosan elosztanunk, amink van.

*

Az egyik közelebb evickélt a másikhoz, óvatosan megsimogatta annak hátát és hozzá dörgölőzött. Viszonzásul a másik felé fordult és megcirógatta az arcát. Egymáshoz bújtak és szavak nélkül, gesztusokból megértették a másik akaratát, s gondolataik útján beszélgettek.

***

-         Kinn foglak várni – mondta nekem és utoljára megsimogatta a kezem.

-         Rendben, de tényleg várj meg! – azzal végignéztem, ahogy lassan eltűnik mellettem, aggódva hallgattam, hogy vajon kinn mi történhet. A hangok alapján semmi jó…

***

- Asszonyom! Asszonyom, most már vége van… Mindketten egészségesek. Két gyönyörű, fiúgyermek – azzal az orvos a csecsemőket az anya kezébe adta, akik a sírás közepette is megtalálták egymás kezét és gyengéden megfogták azt.