Ez a szerda reggel is úgy kezdődött, mint a többi. A lány álmosan nyitotta ki szemeit, nyújtózott egy hatalmasat, majd felkelt a jó meleg ágyból. Szép szoba volt, a falak barackvirág színűek voltak, jobb oldalon egy ágy állt, amely azt mutatja, hogy gazdája nem rég kelt fel. A kis szobának kisebb ablaka volt, rajta egy világoskék függönnyel. Alatta egy íróasztal állt, amin rendezettség figyelhető meg. Csak pár füzet és lap volt elővéve, néhány ceruzával körítve, melyek hetek óta egy bizonyos nevet rajzoltak. Baloldalon egy világosbarna szekrénysor volt, polcain néhány fotó a barátnőkről, családról. A falak üresek voltak, egyetlen együttes posztere sem mosolygott vissza ránk, de a szoba így volt tökéletes. A lány visszatért a szobába, felvette az aznapra elővett ruhát, vállára kapta táskáját és lement a konyhába.
-Jó reggelt! –köszöntötte az anyukája
Korához képest fiatalos hölgy volt. Június első reggelén, ami meleg napnak ígérkezett, egy világoskék térdnadrág volt rajta, fehér blúzzal. Haja hátul fel volt kötve és épp lánya reggelijét készítette.
-Neked is, anya! –ült le az asztalhoz, s a reggeli kávéját iszogatta, ami már előre ki volt készítve
-Ma hány órád lesz? –kérdezte az anyukája kedvesen és cseppet sem kérdőrevonóan
-6. –válaszolt a lány tömören
-Barbi, mi a baj? Napok óta olyan csendes vagy és alig beszélsz. Ami valljuk be, rád nem igazán jellemző. –ült le lánya mellé egy kis huncut nevetés kíséretében –Még mindig Ádámon emészted magad?
-Szerinted? Mindjárt itt a suli vége és még nem is beszéltem vele.
-Biztos nem fog úgy elmenni szünetre, hogy ne beszéljen egy ilyen csinos lánnyal. –simogatta meg Barbi hátát az anyukája
-Ugyan már… -sóhajtott lemondóan
Majd felállt, eltette a tízóraiát, vállára kapta táskáját és az anyukájához lépett.
-Szia anya, majd jövök! –nyomott egy puszit az arcára
-Jó légy!
Még csak negyed 8 körül járt az idő, de máris meleg volt. A lány nem öltözött túl, egy nyári papucs volt rajta, farmer miniszoknya és egy fehér csőtopp, de mégis kezdett melege lenni. Mikor a sulihoz ért a barátnői már vártak rá.
-Sziasztok!
-Hello! –köszöntek kórusban, majd következett a szokásos 3 puszi
Leült melléjük a padra, majd együtt elemezték az aulában elhaladó pasikat.
-Nézd, szerintem a szőke. –mondta Noémi, mikor elment előttük 3 srác
-Részemről Rómeó. –mosolygott
Noémi csak egy szemforgatással jelezte véleményét, majd az ajtóra mutatott.
-Nézd, ki jön ott! –nézett a lányra
Épp Ádám lépett be, majd az osztályához indult. Ledobta táskáját és leült a paddal szembe, a földre. (mondanom sem kell, hogy Ádám rocker, hosszú hajú és irtó helyes!! na, hát most mit csináljak, ha az ilyen pasikra bukom? :D)
-Megyünk fel? –kérdezte Noémi, mikor már az egész osztály felvonult a terembe és csak ők hiányoztak
-Persze. –állt fel, majd kezébe vette táskáját
Az első óra német volt, ezért amíg várták a tanárt gyorsan átnézték a szavakat. A lány egész órán csak álmodozott, ezért amikor felszólították fogalma sem volt, hogy hol járnak és egyáltalán mi a kérdés. A tanár csak rosszallóan rázta fejét, s felszólított mást. Majd tesi után jött a földrajz.
-Nem ülünk ki? –kérdezte
-Minek? –nézett rá Noémi értetlenül
-Mert asszem most a mellettünk lévő teremben lesznek. –mondta, s kérlelően barátnőjére nézett
-Jól van, menjünk.
Kisétáltak a folyosóra és helyet foglaltak. Pár perccel később megjelent a folyosón Ádám is. Amikor elsétált előttük lenézett a lányra, mosolygott. majd eltátogott egy „Hello”-t, ugyanis fülében bömbölt a zene. A lány visszaköszönt, majd vágyakozva nézett a srác után.
-Mondtad a szüleidnek a töri tz-t? –kérdezte Noémi
-Igen…de nem mondtak rá semmit. Neked?
-Nekem sem. Nézd. –majd egy srác felé nézett
-Helyes. –mosolygott a lány
Pár perc múlva megjelent Ádám és ő is kiült a termük elé. Elmélyülten nézett maga elé, miközben zenét hallgatott. Hirtelen a lányra nézett és ajkai mosolyra húzódtak. A lány csillogó szemekkel visszamosolygott, majd elmélyült a srác gesztenyebarna szemeiben.
-Hallod? –kérdezte mérgesen Noémi
-Tessék? Mit mondtál? –nézett gyorsan barátnőjére
-Semmit… -azzal felállt és bement a terembe
A lány értetlenül nézett barátnője után, majd tenyerébe temette arcát. Percek múlva nézett csak fel, s lassan Ádám felé fordította a fejét, aki elmélyülten nézte őt, és tekintetük találkozásakor állta pillantását. Majd a folyosón váratlanul feltűnt a tanár és Barbinak kénytelen volt a terembe mennie, hogy újra átessen egy unalmas és álmodozással teli földrajz órán.
-Odaültél mellé? –kérdezte Noémi, miközben elővették a füzetet
-Nem. –jött a tömör válasz
-Mert?
-Talán, mert nem én vagyok a pasi, hanem ő. –mondta, miközben felírta a címet
-2 hónapja várod, hogy történjen valami és mikor kiül a folyosóra, hogy tudjatok beszélni, akkor meg nem mész oda. Barbi, mindjárt itt az évvége és nyáron nem fogtok majd találkozni. –suttogta barátnője
-Azt hiszed, hogy nem tudom? Tisztában vagyok vele, hogy csak pár hetem van. –azzal lezártnak tekintette a témát
Az óra további részében nem is esett szó Ádámról. Barbi nem mondta ki, de iszonyúan félt. Félt, hogy eljön az évzáró, aztán a nyár, Ádám összejön egy csajjal, és szeptemberben már semmi esélye nem lesz nála. Rettegett ettől, de mégsem mert mellé ülni. Hogy miért? Azt még ő maga sem tudta.
Az utolsó előtti óra ének volt. Noémi elment egy lánnyal körülnézni a suliban, de Barbinak ehhez most semmi kedve nem volt, ezért pár lánnyal maradt beszélgetni. Váratlanul erős késztetést érzett arra, hogy végre a sok eltelt hónap után odamenjen Ádámhoz, aki most is kint ült a folyosón. Minden bátorságát összeszedte, s végig az járt a gondolataiban hogy nem engedheti, hogy egy másik lányt öleljen magához és érintse meg ajkait. Mikor pár lépéssel a fiú előtt járt, a teremből váratlanul kilépett az egyik osztálytársa és leült mellé. A lány csalódottan nézett a srácra, aki mélyen a lány szemeibe nézett és le sem vette róla tekintetét. De ez a pillantás más volt, mint a többi. Talán Ádám érezte, hogy a lány most hozzá indult, és ha nem jön ki Peti, akkor végre eljön az, amire már mindketten oly régóta várnak. De ez a tekintet….Mintha mondani akart volna vele valamit. Olyan volt, mint mikor árva kiskutyák néznek a gyerekekre és arra vágynak, hogy haza vigyék, törődjenek vele és szeressék őt. Barbi szomorúan fordította el a fejét és lassan sétált a folyosó végi terembe, ahonnan már messziről kihallatszott az osztály nyüzsgése. Mikor Noémi visszatért Barbi próbálta neki elmesélni a történteket, de egyszerűen nem tudta szavakba foglalni azt a tekintetet, így barátnője nem igaz értette.
Egész úton Ádám járt a fejében és milliószor látta ismét maga előtt barna szemeit.
-Sziasztok! –kiáltotta, mikor haza ért
-Szia! –köszöntek kórusban a szülei
-Hello! –hallatszódott testvére hangja a szobája felől
-Mi volt ma? –kérdezte az apukája
-Semmi különös. Tiszta unalmas volt az egész nap. –mondta, s besétált a szobájába
Igaz, hogy ezek már az utolsó hetek, de neki és Noéminek muszáj volt egy témazárót újra írniuk. Kezébe vette a könyvet és a füzetet is maga mellé helyezte az ágyra. Szemei szántották a sorokat, de gondolatban egészen máshol járt. Már ezerszer olvasta el ugyanazt a bekezdést, de sohasem sikerült neki megértenie. Az agya egyszerűen nem fogott, ezért eldobta kezéből a könyvet és egy lapot vett elő. Tollából ömlöttek a sorok és a rímek. Percek alatt megírta a verset, melyben soha ki nem mondott érzelmei kaptak főszerepet. Mivel már elég késő lett, fáradt volt a tanuláshoz, na meg persze úgysem sikerült volna megjegyeznie azt a rengeteg évszámot. Ezért letette az ágya mellé a tankönyvet és füzetet, a fal fele fordult és álomba merült, ahol olyan világba repült, ami csak az övé és szerelme karjaiban boldog perceket élhet át.
Reggel álmosan, ám de izgatottan ébredt. Ugyanis ma oda fogja adni az éjjel készült verset, hogy Ádám előtt végre kirajzolódjanak, hogy mit is érez iránta valójában. A kedvenc ruháját vette fel, haját hosszasan fésülte, s közben ezerszer átgondolta, hogy mit mondjon, amikor odaadja.
-Ádám, ezt a verset tegnap írtam, mert nem tudom tovább elviselni, hogy nem veszed észre, hogy szeretlek. Nem, ez nem jó. Öhm….Ádám…régóta szerettem volna elmondani neked…. nem, ez sem az igazi… egyszerűen csak „Szeretlek”. Nem…nem jó… -ezer gondolat cikázott fejében, de fogalma sem volt, hogy mit mondjon.
-’Reggelt! –köszöntötte a konyhában reggeliző családot
-Jó reggelt! –hangzott kórusban –Te nem reggelizel?
-Nem, sietek a suliba, mert még tanulnom kell a törit. Sziasztok! –azzal nyomott mindenki arcára egy puszit, majd kilépett az ajtón
Az úton újra és újra átolvasta a verset, hogy tökéletes legyen. Fülében bömbölt a zene, és ő boldogan dúdolta azt. Mikor a suli elé ért egyből megpillantotta barátnőit és a tőlük nem messze lévő Ádámot. Mosolyogva és dúdolva lépett le a járdaszegélyről, amikor egy hatalmas fékcsikorgás, puffanás, majd ijedt sikoly hallatszódott. Az iskola előtt tanyázó fiatalok egy emberként rohantak az úttesten heverő lányhoz. Az első, aki odaért Ádám volt. Gesztenyebarna szemeibe könnyek szöktek, majd karjába vette a törékeny lányt és magához szorította. Ez volt az első pillanat, hogy érezhette a lány testének melegét, illatát és most először érinthette meg. De ez az érintés egyben az utolsó is volt. A lány kezéből lassan kicsúszott a papír és Ádám lábai előtt hevert. Óvatosan visszafektette, majd kezébe vette a verset és olvasni kezdte. Szemei falták a sorokat, szavakat és betűket. Az apró könnycseppeket több is követte, majd mikor elolvasta, a lány fülébe súgta : Én is szeretlek!

Szemeid csillogása boldogságom egyik kulcsa,
Elalélok, ha ajkaid mosolya megtalál újra.
Rózsaszirmok puhaságával vetélkedik érintésed,
Engedd, hogy érezzem bőrödet végre.
Tiltott a szó, amit mondani szeretnék,
Legbensőbb kívánságom is Te lennél.
Eresszetek ördögök az én angyalom karjaiba,
Kérlek, érezd te is és suttogd szavaiddal.