Palackba zárva

Egy csöpp kislány állt a közeli, rozoga hídon. Erőteljesen fújt a szél, rövid, szakadt szoknyáját fel-fellibbentette. Kezében egy üveget szorongatott, fehér, sáros ingéhez pedig egy macit szorított. Hosszú, szőke haja az arcába lógott, eltakarva ezzel a Világ szeme elől a lecsorduló könnyeit. A kis híd környéke néptelen volt, viszont a távolabbi utcákon katonák százai meneteltek. Egyenletes, nehéz léptüktől dübörgött a föld, s útjuk mentén gyakran felgyújtottak egy-egy házat. A híd eközben megnyikordult (miközben a lány letérdelt a kemény fapadlóra). A maciját az üveghez kötötte, nyomott a puha arcára egy gyönge puszit, majd odakúszott a híd széléhez.  Pici kezeit kinyújtotta, s ekkor egy ágyúdörrenés hallatszott, mely a vízbe esett palack hangját elnyomta. Nehézkesen feltápászkodott, haját füle mögé tűrte, s egy darabig még nézte a kis csomag hánykódását a patakban. Újabb ágyúdörrenés vágott át a csendes utcákon, s pár perc múlva menekülő emberek tömege lepte el a kis parkot.

S a se lát, se hall csapat magával sodorta a kislányt…

A palack eközben folytatta útját a patak sodrásában, társával, a macival. Útjuk során meg-megakadtak a kiálló kövekben, de szerencsére épségben eljutottak a város végéig, ahol a patak szélesebb (de még kicsi) folyóvá duzzadt. Innentől már nyugodtabb volt az útjuk, köd lepte el a tájat, s a szürke lepel beborította a csata nyomait. Itt-ott füstgomolyag szállt fel, néha hallatszott egy-egy puskalövés, de ezen kívül minden csendes volt. A folyó mentén sebesült emberek jajgattak, csecsemők sírtak, s a víz szennyezett volt a sebesültek vérétől. S a kis híd lábánál, a sárban arccal lefele egy kislány feküdt. Kis, kerek arcára döbbenet ült ki (talán ez volt az utolsó „pillanata” az életben).  Szőke haja teljesen bemocskolódott, s bár úgy tűnt, hogy csak fekszik, de már nem lélegzett…

Három évvel később, a háború után már nyoma sem volt ezeknek, csak az emberek lelkébe vésődött be a múlt minden egyes mozzanata. Több ezer kilométerrel távolabb, az Ír szigeten, Dublin városában egy testvérpár sétált a part mentén. Nem volt bennük semmi különös, az idősebb olyan 15-16 év körüli lány, s a másik egy 4-5 éves kislány lehetett. Szorosan fogták egymás kezét, mikor a szőke, fürtös lányka a partra mutatott.

-         Nézd Lina! Egy játékmaci! – majd elengedte nővérét és a vízbe szaladt.

-         Ne! Kamilla várj! – szaladt húga után és gyorsan ölbekapta.

-         Engedj el! – hisztizett a kislány. – Ott egy maci! – mutatta pici ujjával, s végre az idősebb nővére is megpillantotta azt, amit húga már régebben észrevett. Lassan letette Kamillát és felvette a kövek között hánykódó palackot.

-         Mi aaz? Én is!! – ugrált, fürtjei csak úgy „repkedtek” pirospozsgás arca mellett.

-         Várj – mondta Lina és egy padhoz sétált, húga követte őt. Vékony ujjaival belenyúl az üvegbe, és (mivel szélesebb volt a szája) kihúzott egy gyűrött, sárgás és nedves papírt. Testvére közben a macit csinosítgatta, bár az szakadt olt néhány helyen.

-         Mi az? Pillantott a papírra a kis fürtös.

-         Nem tudom. Valami rajz…

-         Na, add csak ide! – azzal kikapta nővére kezei közül a kis cetlifélét. – Ez egy levél – mondta magabiztosan. – És még egy rajzocska is van! – bökött egy maszatos részre. – Ott van egy házikó, mellette pedig egy kisgyerek. És… és az anyukája kezét fogja – csillant meg türkizkék szeme.

-         Én nem látom…

-         Pedig ott van! – bizonygatta bólogatva. – És írt oda valamit – rángatta meg nővére karját, mert az már nem rá figyelt.

-         Mutasd csak! – hajolt közelebb, de ő csak egy foltot látott. Bár a házikó ajtaját és tetőjét felfedezte, de ő már nem látta azt, amit a húga.

-         Ide az van írva, hogy…

-         Nem is tudsz olvasni! – vágott közbe Lina.

-         Ezt nem olvasni kell tudni! – felelte komolyan a kicsi. – Érezni kell – majd a mutatóujját egy hosszú csíkra rakta. – Ide az van írva, hogy… „Kérem szépen vissza a mamámat!”.

Lina hitetlenkedve pillantott testvérére, majd összehajtogatta a papírt és az üvegbe dobta.

-         Ha így van, akkor visszadobjuk a tengerbe.

-         De a maci… - nyújtotta ki kezeit Kamilla a koszos medve felé.

-         Nem a miénk. Ő vigyáz az üzenetre, hogy eljusson az anyukájához. Ezért írta a…

-         A kislány – bólintott hatalmasat Kamilla.

-         Honnan veszed? – kérdezte Lina és megfogta húga kezét.

-         Nem tudom – rántotta meg a vállát.

-         Mindegy, gyere! Dobjuk vissza – majd mezitláb besétáltak a hullámzó kékségbe.

-         Visszadobhatom? – kérdezte Kamilla.

-         Persze.

Kamilla megfogta a kis csomagot, majd a fejéhez kapott, s virágos csatja máris a macin csillogott, befedve a kis szakadást. Meglendítette karját és visszadobta a tengerbe a csomagot.

-         Mostmár az anyukája biztos megkapja a levelet, és akkor együtt lehetnek – Lina csak bólintott húga kijelentésére, de magában mást gondolt:

„Talán már rég együtt vannak valahol, egy másik világban.”

Vége