Billel egész délután kerültük egymást. Vagyis nem… mert én kerültem őt. Ha épp a nappaliban tv-tem és ő bejött, akkor nem feltűnően felálltam és a konyhába sétáltam. Aztán néha bejött utánam, de ekkor megkérdeztem, hogy megy-e valami jó film és visszamentem a nappaliba. De mikor a csillogó szemeibe néztem, egyszerűen nem tudtam őt ott hagyni. Egy ilyen pillanat eredménye volt, mikor együtt néztünk valami vígjátékot. Nem sokat beszéltünk, szinte semmit. Majd váratlanul megszólalt.
-Nem nézünk szét a városban? Hátha összefutunk Tomékkal.
-Hát, jól van, menjünk.
Jó melegen felöltöztünk, majd egy negyed óra múlva elindultunk. Odakint fújt a szél, hideg volt, így totál üres volt minden utca. Benéztünk néhány helyre, ahol együtt szoktunk lógni, de sehol nem találtuk őket. Kis idő múlva egy kisebb erdőhöz értünk.
-Itt van Tom egyik kedvenc helye. Lehet, hogy elhozta ide Larát, nem nézünk beljebb?  -nézett rám
-Be akarsz menni az erdőbe? Mindjárt sötétedni fog. –néztem fel az égre
-Gyorsan megjárjuk, hidd el. –nyújtotta felém a kezét
Sóhajtottam egy nagyot, megforgattam a szemeim, és elindultunk. Ahogy haladtunk, egyre bentebb értünk és egyre sötétebb lett. Az erdő félelmetessé vált és én borzongok az ilyen helyektől (de gondolom ezzel minden ember így van).
-Messze vagyunk még? –kérdeztem halkan
-Nem, már csak pár perc. –nézett rám biztatóan Bill
A fák ágai felénk meredeztek, a szél furcsa, rosszat sejtető hangon fújdogált és néha megreccsent egy-egy ág az út egyik oldala mentén. Az egyik pillanatban a mellettünk lévő fa hirtelen megmozdult és ágait rázta, mire félve bújtam Billhez.
-Ne félj, kiscsillag! –fogta meg a kezem és rám mosolygott
Szorosan mellette haladtam, közben fogta a kezem és azért imádkoztam, hogy végre megleljük azt a bizonyos kedvenc helyet.
-Bill, tudod egyáltalán, hogy merre járunk?
-Igen…persze…
-Hát, ez nem volt valami meggyőző. –mondtam félve
-Figyelj, szerintem induljunk inkább vissza. Az is lehet, hogy már rég otthon vannak, és csak mi parázunk idekint. –fordult szembe velem és nézett a szemembe
-Jól van, de siessünk.
Megfordultunk és elindultunk egy irányba. Fogalmam sem volt, hogy merre tartunk, vagy merről jöttünk, mert mióta elindultunk már kb. 5 irányba is elmentünk. Egyre jobban fáztam és már alig láttunk, mivel elemlámpát, azt nem hoztunk. De hát kinek jutna eszébe egy gyors felderítő sétára lámpát vinni, ráadásul bent a városi résznél? Ugye, hogy senkinek? Na látjátok! Mivel már Bill arcán sem láttam azt a magabiztos pillantást, amit az elindulásunkkor öltött magára, kezdtem aggódni.
-Bill, én nagyon fázom, és fáj a lábam is. –nyűgölődtem és lassabb tempóra váltottam
-Nem állhatunk meg pihenni, minél előbb ki kell jutnunk.
-Ahjj. –sóhajtottam
Ismét perceken keresztül csak gyalogoltunk, már szinte az orrunkig sem láttunk el, amikor lépéseket hallottunk.
-Bill, én félek. –bújtam szorosan hozzá
-Csss, itt vagyok. –suttogta és átölelt –Gyere, kuporodjunk le egy fa tövébe.
Lassan a fához sétáltunk, majd először Bill ült le, aztán szorosan maga mellé húzott.
-Fel fogunk fázni. –mondtam
-Ülj az ölembe.
-De Biill! Hogy gondolhatsz még most is arra? –nevettem
-Ahj, Sami, lehetetlen vagy. –nevetett ő is –Na, gyere.
-Biztos?
-Tuti. –majd megfogta a kezem, az ölébe húzott és átölelt
Ismét éreztem azt az elmondhatatlan illatot és ez megszédített. Még mindig féltem, de már kevésbé sem annyira, mint pár perccel ezelőtt. Fejemet Bill vállára hajtottam, majd lassan elnyomott az álom. Nem tudom mennyit aludhattam, de arra ébredtem, hogy valaki óvatosan rázogat.
-Sami, kelj fel! –suttogta Bill
-Hm? Mi történt? –kérdeztem álmosan
-Valaki erre járkál, hallottam a lépteit.
-Úristen! –ugrottam egy kisebbet, de Bill megfogott
-Csss, ne félj! –majd megfogta a kezem, és felálltunk
Szorosan mellém állt és átölelt. Most már én is hallottam a lépteket és láttam a lámpafényeket. A hangok, az ágak recsegései egyre közelebbről hallatszódtak, a fények olykor megcsillantak az arcunkon és én egyre jobban remegtem. Mikor már pár méterre járt tőlünk ez a valaki, elfordítottam a fejem, hogy véletlenül se lássam meg. A fény erősödött és a hangokból kivehető volt, hogy többen vannak.
-Bill! –hallottam egy ismerős hangot
-Sami! –kiáltották egyszerre a nevem
Feléjük néztem és ekkor pillantottam meg a kis csapatot. Tom, Lara és Mark arcára kiült az aggodalom, de szemükben csillogott a ránk találás öröme.
-Kicsim, jól vagy? –sietett oda Mark
Bill elengedett és pár lépéssel hátrébb állt, így Mark át tudott ölelni. Nem mondom, hogy nem esett jól, de végig Billt néztem, ahogy a csalódás végigsöpört arcán.
-Igen, jól. Hála Billnek. –mosolyogtam az említettre
Még pár percig Lara is jól megvizsgált, hogy tényleg nem-e esett valami bajom, majd útnak indultunk. Szinte egész úton meg sem szólaltunk, csak mentünk Tom után, aki kézen fogva haladt Larával. Mikor a házhoz értünk Markkal kint maradtunk és leültünk a padra.