6. Rész: Szerda

Matheas állapota egyre jobb és jobb, Karin szerint ez csak nekem köszönhető, mivel a német kaják nem hogy javítanának a fiú állapotán, hanem még rosszabbították az egészségét. Érdekes… a magyar kaják pedig fűszeresebbek. A lényeg, hogy jobban van és ízlik neki a főztöm, pedig nem vagyok egy konyhatündér.

-         Kevin, lassíts! – szóltam rá, olyan kis eleven és nyughatatlan. Az óvó nénik ismét kedvesen mosolyogtak rám, én pedig megvártam, míg bemegy a csoporttal és elindultam szokásos bevásárlásomhoz.

*

Fél óra múlva már újra „otthon” voltam, Matheas pedig a Tv előtt ült és mesét nézett.

-         Hogy vagy? – fogtam meg a homlokát, és a tegnapi forróságnak már nyoma sem volt.

-         Jól – felelte le sem véve a szemét a képernyőről.

-         Húsleves lesz – mondtam és kivettem a zöldséget és a húst a kosárból.

-         Jaj, neeeee! – fordult hátra a kanapén, hogy belásson a konyhába.

-         Nyugi, ez ízleni fog – léptem ki egy teával a kezemben és az előtte lévő üvegasztalra raktam. – Tanulni nem kéne? Sok lesz a pótolni való.

-         Matematika van és rajz, meg majd amit ma hoznak.

-         Jönnek osztálytársaid? – kiabáltam ki a konyhából.

-         Ühüm, az a lány, aki ott ült velem kinn, mikor rosszul voltam.

-         És hogy hívják? – kikészítettem a zöldséget és nekiültem puculni a krumplit meg a répát.

-         Gabriella – felelte kissé halkan.

-         Értem – mosolyogtam meg az előttem lévő zöldséghalmot. Már az utolsó krumplinál tartottam, mikor észrevettem, hogy bejött. Mikor látta, hogy felpillantok, hátat fordított és elővett egy poharat, majd töltött magának inni. Ismét szembefordult velem és láttam, hogy el van pirulva. – Na mondd.

-         Honnan veszed, hogy mondani akarok valamit? – kérdezte gyorsan.

-         Csak tudom.

-         Hát… - direkt nem néztem fel a két répáról, ami még puculásra várt. – Gabi… Olyan…

-         Más?

-         Nem. – vágta rá. – Hanem hülye.

-         Höhh? – felpillantottam, amit rögtön meg is bántam. Az ujjamba kaptam bele. – Jajj! . gyorsan a csaphoz rohantam és a hideg víz alá dugtam a vérző végtagom. – Tehát hülye? – Matheas addigra egy sebtapasszal tért vissza, én pedig pár másodperc múlva ismét a répa fölé görnyedtem.

-         Mindig segíteni akar, pedig én folyton piszkálom. Mindig mindenütt ott van, ahol én és ez olyan zavaró…

-         És te miért piszkálod folyton? – előhalásztam a kosárból a levesbe vett tésztát és lábast kerestem.

-         Mert jól esik.

-         Szép? – kérdeztem.

-         Hát… aranyos. És kedves…

-         Ha a barátaid ott vannak, akkor piszkálod? Vagy ha ketten vagytok?

-         Ha ketten vagyunk, akkor jól el tudunk beszélgetni – tűnődött el. Felraktam főni a tésztát és előkészítettem a többi dolgot.

-         Értem – több szó nem esett közöttünk a lányról. Matheas visszament mesét nézni, én meg folytattam a főzést. Fél óra múlva társam is érkezett, Matheas beült rajzolni a konyhaasztalhoz, amiben néha-néha segítettem neki és mire dél lett a leves is és a házi feladat is kész lett. Megterítettem kinn az étkezőben és már a levest is az asztalra raktam, mikor csöngettek.

-         Nyitom! – rohant az ajtóhoz és beengedte a vendéget. Egy fekete hajzuhatag és belépett az előszobába a tegnapi kislány.

-         Szia! – mosolyogtam rá. – Ilyen hamar vége a sulinak?

-         Igen, mert értekezlet lesz.

-         Sok van még? – közben kihúztam egy széket, jelezve, hogy nyugodtan leülhet közénk.

-         Igen, még három hét – bólogatott. - Ne tessék haragudni, hogy csak így evés közben zavarok, de a házi feladat…

-         Ne tessékezzél itt nekem! És gyere egyél.

-         Nem akarok zavarni…

-         Nem zavarsz – ez Matheas volt. Így szedtem hármunknak, majd mosolyogva figyeltem a két gyereket.

*

- Köszönöm, Bia! – köszönt el Karin és Matheas meg Kevin is bőszen integetett.

- Majd holnap, sziasztok! – és már ki is szaladtam a lépcsőházból. Gyorsan hazavettem az irányt és tíz perc alatt meg is érkeztem, felkaptam egy csinosabb ruhát és már indultam is a délutáni tanfolyamra. Amilyen az én formám öt percet késtem, ráadásul azt sem tudtam, hogy hol tartják. Még öt perces rohanás után megtaláltam a termet és félősen bekopogtam.

- A tanfolyam tíz perce megkezdődött – nézett rám egy nő, akinek haja szoros kontyba volt fogva, orrán szögletes szemüveg ült.

- E… elnézést – hebegtem.

- Eredj a helyedre! – mutatott az öt lány közé, akik még rajtam kívül ott voltak. Gyorsan elővettem egy jegyzetfüzetet, meg tollat, de mind hiába. Ez nem olyan óra, amit könyvből lehet tanulni. - Maga a cikk a címen múlik. Ha a cím rossz, akkor akár milyen jó a szöveg, senkit nem érdekel. De ha a cím jó, a szöveg meg lényegtelen, már megérte, hisz olvasóink akkor is elolvassák – kezdett bele a nő és egy tinimagazint tartott a kezében. Vagyis szerintem folytatta... Ó, mikről maradhattam le... – A szöveg önmagában nem elég, a képek is fontosak. Látnunk kell, miről szól az adott írás, hogy könnyebben elképzeljük azokat – bár mindenki merően figyelt én mégis jegyzeteltem. Csak szavakat.

- Elnézést! – emelte fel egy vörös lány a kezét. – A képekkel is mi foglalkozunk?

- Nem – felelte az oktató. – A képekért nem mi vagyunk a felelősek, sem a ruhákért, az anyagért, stb. A friss sztori, a pletyka, minden, ami érdekes. Ez az, ami nekünk kell.

- Eddig úgy tudtam, hogy a TM**-nek nem volt újságja… - kezdte a mellettem ülő barna, de közbevágott.

- Mivel cégünk még igen csak új, ráfér a hirdetés, a jó név meghozatala. Manapság egyre több modellcég bukkan elő, persze nem sok marad meg. Egy újság egy alapot, bizonyos gyökeret ad, amiből a cég táplálkozhat. Segít, hogy legyen érdeklődés, hogy az áruink elkelljenek. Folytathatjuk? – mindenki bólintott én meg eltűnődtem a hallottakon. Az óra végeztével csak egy lapom telt be, hisz ez még csak bevezetés volt.

- Tierra tanárnő – állt fel az egyik a székéből. Szóval Tierra... Még a bemutatkozásról is lemaradtam...– Nem kell diplomát letennük, hogy bennmaradhassunk? – úgy tűnik, hogy ez másokat is érdekelt, mert rögtön visszafordultak.

- Nos… kell. De majd csak később. Még egy fél évig hallgathatnak engem, majd utána – diploma is kell?!

*

Pár perccel később már az albérletünkhöz közeli újságosnál álltam és valami jót kerestem, amikor…:

TOM KAULITZ ÉS A REJTÉLYES LÁNY – RIPORTERÜNK FÉNYT DERÍT AZ IGAZSÁGRA

- állt a címben. Nocsak, ez érdekesen hangzik.

A most huszonegy éves Tom Kaulitzot egy buszmegállóban láttak veszekedni egy igen csinos lánnyal. Ha figyelmesen követjük Kaulitz úr útját (szórakozóhelyek, díjkiosztók) akkor, aki eléggé szemfüles, egy csapásra észreveszi, az a ki s fekete bizony nem a Tokio Hotel gitárosának sminkese.

- Eléggé összevesztek, a lány kiakadt, gondolom újból megcsalta – meséli el röviden és tömören az egyik szemtanú. Több levél is érkezett a szerkesztőségünknek, hisz ti rajongók teljesen felháborodtatok Bill barátnőjén, Gustav csalódásán. Tom szívesen állt kameránk elé, nem is tagadott semmit.

TOM: Igen, barátnőm volt – vallja be. – Lassan egy éve voltunk együtt, de megcsaltam, amit mára már rettenetesen megbántam. Ráadásul a feszültség, ami közöttünk kialakult (a sok koncert és a bujkálások miatt) szétrombolta a kapcsolatot. Elhidegültünk egymástól.

BRAVO: Úgy érted, hogy ez a fanok hibája?

TOM: Nem, cseppet sem. Nagyon sajnálom, hogy így eltitkoltam a dolgot, pedig még Billék is bevallották. Meg kell értenetek. Rengeteg fenyegető levelet kapunk tőletek, amit igazából nem értek, hisz mindenkinek megvan a kis maga élete. Nem tudunk ezerfelé osztódni, hogy mindenki megkapja, amire vágyik.

BRAVO: Többiek hogy állnak nőügyileg?

TOM: Georg szinglin, Bill barátnővel, Gus pedig szintén szinglin. De ezt már ti is tudjátok.

BRAVO: Mi lesz most?

TOM: Úgy érted a lánnyal? Fogalmam sincs. Hiányzik nagyon, de tiszteletben tartom a döntését, hisz én is dühös lennék a helyében. Reménykedem, hogy újra összejövünk majd. Az a baj, hogy mindenki ilyen kicsapongó életűnek tart, aki nem tudom hány éjszakán volt már keresztül és csak falja a nőket.

BRAVO: Miért, nem ilyen vagy?

TOM: Bevallom, szeretek csajozni, de hát melyik srác nem? Na jó, a melegek.. De most komolyan... Normális srác ezt teszi. Nem értem, mit kell ezen felfújni. Tipikus hódítónak állítanak be, pedig azt se tudják, ki vagyok.

BRAVO: Nocsak, még kiderül, hogy romantikus típus vagy…

TOM: Áhh, nem… Bár tudok olyan lenni, de ez nem az én legfőbb tulajdonságom.  Egyszerűen Tom vagyok, a TH gitárosa és ennyi. Tudom, hogy mindenki alkot magáról egy képet, hogy milyen lehetek. De nem feltétlenül kell bízni abban, mert utána végül nagyot is koppanhattok.

Mikor a végére értem eltűnődtem azon, hogy mennyire elegük lehet már az ilyesmikből. „Fényt derít…” igaza van Tomnak, van egy saját magánszférájuk, egy magánéletük, amihez nekünk valljuk be, semmi közünk. Vagy csak nagyon kicsi. Gyorsan kifizettem az újságot, majd előhalásztam a kulcsot és egy perc múlva már fenn is voltam. Ami várt engem… hát azt hittem, hogy visszaszaladok az árushoz. Úgy tűnik, megint én fogok takarítani…

*Amúgy tudtátok, hogy a németeknél tovább tart az iskola, mint itt? Így rövidebb a nyári szünetük, de pótolja őket a több, év közbeni szünet.

** TM, mint tinimgazain xD. Micsoda ész vok. De am nem ezért lett TM, mert ugye, újságja még csak most lesz a cégnek. Na m1 :D. Nem t'om mért épp TM.