4. Rész: Kétségbe esve

Bevetettük magunkat a tömegbe, vad idegen testek préselődtek az enyémhez, a fejem már dübörgött, de nem érdekelt. Teljesen extázisba jöttem, mintha valaki egy adag drogot adott volna be nekem és ráztam. Forgattam a csípőm, mozgattam a kezem és élveztem a testem átjáró bizsergést. Csak akkor ébredtem fel, mikor Timi megrázta a karom és ezt tátogta: „WC”. Bólintva követtem, míg elértünk a mosdóig. Itt kevésbé dübörgött az zene, így nem kellett kiabálni ahhoz, hogy haljuk egymás hangját. Timi magára csukta az ajtót, én addig felfrissítettem magam, megigazítottam a sminkem és a hajam. Épp parfümöt fújtam, mikor kijött Timi. Bementem én is, előtte azért a retikült Timinek adtam.

-         Bocsi! – hallottam kintről.

-         Nem, semmi, ne haragudj – persze mind németül. Kiléptem a fülkéből, megmostam a kezem és Timi felé fordultam.

-         Nekimentem egy lánynak – mosolyogta és a karjára kapta a retikült. Visszamentünk a tömegbe és szinte azonnal magával ragadott a zene és a ritmus. Bár most, hogy kijózanodtam, jobban odafigyeltem, hogy kik állnak körülöttem és mikor épp a tömeg kicsit megnyílt és megpillantottam a boxokat szinte felsikítottam. Többen rámpillantottak, de csak folytattam a sikítást, mintha annyira tetszene a zene, így ők is bólogattak, sőt néhány lány velem sikított. Újra odapillantotta, de addigra… Mi történik velem? Káprázik a szemem? Elindultam a tömegben, csak mentem, amerre hely volt. Megpillantottam azt a feketehajú lányt a WC-ből, aki… Nem… Nem… És itt fordult a világ. Mintha a poszterekről mosolyogna... De… ez túl valós ahhoz. Kizárt… Ekkora véletlent. Tényleg ilyen kicsi a világ? A lány derekára két hatalmas kéz csusszant, egyik lejjebb is merészkedett, majd szinte magába szívta a kis fekete hajút. Ott álltam, földbegyökerezett lábakkal és néztem, ahogy Tom megcsókolja a lányt. Nem is az, hogy barátnője van. Ó, az kit zavarna? De ez… hogy itt áll majd egy méterrel előttem és teljes valójában… Elmosolyodtam és felé sétáltam, majd mikor ő felemelte a fejét, mélyen a csokibarna szemeibe néztem. Elmosolyodott, én meg mentem tovább. Éreztem a tekintetét a hátamon…

*

-         Nem hiszed el, hogy kit láttam benn! – vágódott be mellém a taxiba Eli.

-         Én Tomot – vágtam közbe, mielőtt megszólalhatott volna.

-         Én meg Billt – az arca csak úgy sugárzott. – De volt vele valaki.

-         Igen, Billnek van barátnője. A napokban hozták le az újságok – fordult az anyósülésről hátra Kitti.

-         Gustav meg most szakított valakivel – szólt a témához Timi. Na és Tom? Újabb egyéjszakás kaland?...

*

Reggel persze engem küldtek el bevásárolni, egy jó hosszú listát adtak, kezembe nyomtak egy kosarat és kitoszigáltak az ajtón. Kora reggel volt, már ha a kilenc az az, de az este után… Na mindegy, nekik még fel kell ébredni. Tehát most itt vagyok és sétálok és azt se tudom, hogy merre van a nagy piac. Az emberek eléggé megnéztek az utcán, pedig nem vettem fel semmi különöset, csak egy ruhát zöld, fekete, fehér hatalmas virágokkal, elől, hátul V kivágással. A szoknya kb. a combom közepéig ér, ehhez pedig egy zöld kis cipőt húztam a lábamra, aminek az eleje kivan vágva (magyarán a lábujjad kilátszik, rem értitek > szerk.). A fejemen meg napszemüveg. Ennyi… mégis nagyon megnéznek. Vagy csak én érzem úgy? A boltot elmagyarázták, hogy merre van, de hát vagy én vagyok ennyire szőke, vagy pedig a bolt mászott el. És mivel a második kevésbé valós… Körülnéztem és egy fiatal srácot láttam a szemközti buszmegállóban cigizni. Átsétáltam hozzá és elővettem a német nyelvtudásom.

-         Szia, a nagy piacot keresem. Nem tudsz segíteni, hogy merre van? – ő csak mélyen beleszívott a cigijébe és kifújta a füstöt.

-         Egyenesen végig. Az első elágazásnál jobbra. Aztán mész és a nagy keresztforgalomnál átsétálsz a könyvtárhoz, majd a mögött megtalálod.

-         Ööö aha – bólintottam és elraktároztam az információt. – Köszi – majd elindultam egyenesen. Egy jó negyedórás gyaloglás megtette a hatását, csorgott rólam a víz és iszonyat melegem volt. Itt, hogy bentebb vagyok a belvárosban, nagyobb a forgalom és a zaj is. De nem baj, az ilyesmi engem nem zavar. Befordultam a könyvtár mögé és láss csodát: a piac ott volt! Elővettem a kis listámat és elindultam megkeresni a legszebb zöldségeket kínáló bódét, majd mikor odaértem alaposan megnézegettem a paradicsomot. Miután egy nagy zacskónyi a kosárba került, elindultam a piac végénél található nagy élelmiszer bolt felé (Lidl). Itt szerencsére volt légkondi, szóval kisit bambulva haladtam végig a tésztás sorok között, élvezve a jóleső hideget. A kosárba raktam két csomag spagetti tésztát, egy fűszerkeveréket, sajtot, darált húst és még valami paradicsom sűrítményt is. A pénztárnál nagyobbacska sor állt, de végül is hamar sorra kerültem. Majd miután kifizettem mindent (a paradicsomot természetesen a zöldségesnél), fancsali képpel léptem ki újra a melegbe.

-         Te főzöl! – ezzel vártak. Na… maradnom kellett volna kinn.

-         Én vásároltam – mondtam, de ők csak döglöttek az ágyon és maguk elé húzták a ventillátort. – Szemetek – dörmögtem, majd nekiláttam a kajához. Megmondom őszintén, nem vagyok egy konyhatündér, de azért csak össze tudtam dobni. Eli kinn ült a konyhában és Kitti laptopján netezett. – Mit csinálsz? – pillantottam felé, és lefedtem a tésztát.

-         Álláskeresés – mutatta meg. – Neked találtam valami jót – és leültetett maga mellé. Az első pár sor után felpattantam és visszarohantam a szószhoz, ne hogy odaégjen. – Na? Írjak nekik, hogy elvállalod? 80€ hetente. Az nem rossz, nem?

-         20.000Ft – végeztem el egy gyors átváltást fejben. – Nem kevés?

-         Hetente? – kérdezett vissza. – Talán egy picit, de az van ide írva, hogy többről is lehet szó, ha meg vannak elégedve veled. Csak ideiglenesen – bátorított.

-         Hát… nem tudom. Oké – egyeztem bele végül. Babysister? Belőlem? Előre sajnálom magam és a gyereket… Tíz perc múlva, épp mikor a tésztán kavartam volna Eli felkiáltott, én meg összerezzentem:

-         Találtam magamnak is valamiiit! – ujjongott. Kitti betévedt a konyhába és leült Eli mellé.

-         Na, mit? – lépett a hűtőhöz Timi és kivette a tejet.

-         Pincérkedés – vigyorgott büszkén. – Ráadásul havi 100.000Ft, vagyis 400€ havonta – és azzal írt is egy levelet a kis pizzázó tulajdonosának. Miközben a szószt kavargattam, Timi a tészta alatt lejjebb vette a lángot és felém fordult.

-         Apa üzeni, hogy hétfőn állásinterjú lesz – mondta és Elire is rápillantott. – Nagyon komolyan vegyétek, mert nem fog felvenni csak azért, mert barátnők vagyunk – mindketten bólintottuk.

*

Hétfőn egy fehér, rövid ujjú szaténblúzban és egy combközépig érő feszülős fekete szoknyában álltam a divatcég bejárata előtt, Elivel az oldalamon. Mindketten idegesek voltunk, mivel neki ez után a pizzériába kell menni állásinterjúra, nekem meg azt a családot kell meglátogatnom. Mikor a kis titkárnő leültetett minket kinn a váróban tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgunk. De akkor még nem sejtettem, hogy mennyire nem… Timi apja sose csípett. Magyarországon se, nem hiszem, hogy az ország váltásával más színben tűnnék fel neki.

-         Jöhettek – nyitotta ki az irodája ajtaját és mi szorongva beléptünk a nem túl nagy és zsúfolt irodába. – Üljetek le! – mutatott két keményebb székre, ő pedig egy kényelmes forgószékbe süppedt bele. – Nem fogok kertelni, tehát azonnal belevágok – az asztalra tette a könyökét és két mutatóujját összeérintette, ezzel egy „sátrat” alakítva. – A cégnek egy újságíró és egy tervező segéd kell. Hogy miből is áll ez valójában: nos a nagyobb hírnév érdekében magazinokat fogunk nyomtatni, a mi divatjainkkal, színeinkkel, és a többi, és a többi. Gondolom ez világos – bólintottunk. – Na mármost… A divattervező segéd modelleket keres, segít anyagot választani, megfelelő színben, jó kiegészítőkkel, majd fotókat készít. Minden világos? – kérdezte, s ismét bólintottunk. Elővette az önéletrajzunkat (csak hogy hitelesnek tűnjön), majd belelapozott, először az enyémbe. – Timitől tudom, hogy jól írsz Bianka.

-         Igen.

-         De persze csak magyarul… Viszont, ha jól látom, a felsőfokúd meg van. Ha komolyan gondolod ezt az állást, akkor tanulnod kell. Még pedig heti egy alkalommal a cég tart egy órát, amin az állásra jelentkezőket oktatják. Továbbá látom, hogy az újságírói szakmához nincs meg minden, ami nekünk kéne. Jó lenne egy főiskolát is elvégezni.

-         Értem – feleltem és szorongani kezdtem. Hogy fogok én így babysisterkedni? Ráadásul a tanulás sem olcsó mulatság…

-         Angelika – fordult barátnőmhöz, aki a fodros szoknyája szélét gyürkélte. – Neked nem kell főiskola, hanem heti három alkalommal részt veszel az óráinkon. Legyen az varrás, vagy hasonló.

-         Rendben – hebegte.

-         És mikor lennének ezek az órák? – kérdeztem és magamban gyorsan elhadartam egy imát.

-         Szerda délután neked – ez nekem szólt-, és hétfőn, szerdán, pénteken neked – ez meg értelemszerűen Elinek. – Előre szólok lányok, ha nem olyan a teljesítményetek, akkor semmiféle állás nincs.

-         Persze – mondta Eli. – Ezek az órák mennyibe…

-         Semennyi – vágott közbe és nekem volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Timi mégis csak beszélt az apjával az érdekünkben…

*

Schuemacher Straße 15. Itt állok a kis kertesház előtt és remegő kézzel becsengettem. Egy vékony alkatú, rövid, fekete hajú nő tipegett végig a kis köves úton, amely a házhoz vezet és mosolyogva kinyitotta az ajtót.

-         Jó napot! – köszöntem.

-         Szia, tegezzél nyugodtan – majd bezárta a kaput mögöttem és elindult vissza, én, mint kiskutya követtem. A ház belülről kellemesen lágy hatást mutatott, a világos színek, a kissé régi típusú bútorok egy nyugodt hangulatot árasztottak. Levettem a magassarkúm és beléptem a nappaliba. – Ülj le, hozok valami frissítőt és persze előkerítem a fiam – fiam?!!!!! Visszhangzott a fejemben. Egy fiút kell pesztrálnom?! Te jó ég… Meghozta az üdítőt, majd kiment a hátsó bejáraton és nemsokára egy tízévesnek tűnő, enyhén sáros gyerekkel tért vissza. – Matheas, kérlek, mosakodj meg – a fiú csak vágott egy fancsali pofát, ebből levontam, a nő se mindig ilyen finom. – Ó, de illetlen vagyok, elfelejtettem bemutatkozni – majd hófehér kezét felém nyújtotta. – Karin Weber – megráztam a kezét.

-         Bianka Kovács.

-         Ő itt az egyik fiam, Matheas – a fiú közben visszatért és alaposabban megnézhettem. A fiú morcos képpel köszönt:

-         Csá! – az anya arca kicsit eltorzult, majd gyorsan folytatta:

-         A kisebb most a mamájuknál van.

-         Tehát ha jól értem ketten vannak…

-         Igen és fiúk – bólintott Karin. – Ő itt a nagyobb, tíz éves, a másik még csak öt. A férjemmel elváltunk, egyedül nevelem őket, ráadásul késő délutánig dolgozom.

-         Értem. És mi lenne a dolgom?

-         Nos az első héten szinte semmi. A lényeg, hogy megszokjanak és te is őket. Gondolom az világos, hogy ha ez a kapcsolat nincs meg, akkor sajnos keresek mást.

-         Persze – bólintottam.

-         A kicsit reggel óvodába kell vinni, ez a délelőtti teendőd. A délután húzósabb. Kevinért fél négykor kell menni, Matheas pedig háromra-fél négyre szokott hazaérni. Ebéd az nem kell, csak vacsora és takarítani se lényeges, de örülnék, ha nem disznóólra érnék haza.

-         Rendben.

-         Még az elején felírom, hogy mit szeretnek és mit nem, pénzt is hagyok itthon és reggelenként mindent el fogok mondani. A bevásárló listát, vagy az ilyen „ne felejtsd el” dolgokat mindig majd a konyhában találod meg. Én reggel tízre megyek munkába és este hétkor érek haza, de kilenckor elindulok, mert a munkahely messze van. A szerda az kivétel, olyankor ötkor is itthon vagyok – hatalmas sóhaj tört ki belőlem és Karin kérdő tekintetére ezt válaszoltam:

-         Szerdánként hattól hétig órám van – bólintott. Azt viszont nem tudom, hogy a fősuli órái hogy lesznek… Matheas úgy tűnik megunta ezt, elvett a tálcáról egy pohár limonádét és felállt:

-         Na én léptem anya, majd jövök. Cső! – ú de nagymenő valaki… Bár a gyomrom görcsben van… Két fiú? Teljesen kétségbe vagyok esve Valaki segítsen…