3. Rész: Berlin

-         Merre vagyunk? – kérdeztem halkan apától, mert Eli mellettem elaludt.

-         Nemsokára beérünk Budapestbe – felelte, én pedig visszadőltem. Hatalmasat ásítottam, hisz már két órája csak kocsikáztunk. Kipillantottam a tájra, mely rettenetesen sötét volt. Apa ásított egy hatalmasat.

-         Ne álljunk meg valahol? – kérdeztem, s arra gondoltam, hogy fáradtan milyen rossz lehet vezetni.

-         Nem vagyok fáradt, aludtam sokat. De legfeljebb egy kávéra… - majd folytattuk tovább egyenesen az utunk az autópályán.

-         Visszafele, hogy jössz? – érdeklődtem.

-         Budapesten megállok visszafele és az egyik rokonunknál maradok aludni – felelte.

-         Nem haragszotok, hogy ilyen sok benzint kell fogyasztani?

-         Majd kifizeted – vigyorgott hátra, s mindketten elhalkultunk. A kocsi órájára pillantottam, ami pontosan éjfélt mutatott. Eli hirtelen felült, körbenézett, majd visszadőlt.

-         Hol vagyunk? – dünnyögte.

-         Nemsokára egy kis benzinkútnál – apa. S tényleg hamarosan le is kanyarodtunk az autópályáról, s leparkoltunk a benzinkút előtt. – Tankolok egy picikét – mi pedig álmosan bemásztunk az üzletbe és előkotortunk némi aprót.

-         Két cappucinot – ásította Eli, miközben én jól megbámultam a pénztár mögött álló fekete fiút. Mélybarna, csillogó szemek, széles váll, kedves mosoly…

-         Még valamit? – kérdezte kedvesen, Eli csak a fejét rázta.

-         De... egy erős kávét – jutott eszembe apa, aki épp most jött be az ajtón.

-         Az annyi, mint… - és Eli fizetett. Én pedig ellátogattam a mosdóba. Mikor végeztem a csaphoz álltam, s alaposan megmostam kezeim. A tükörbe pillantva egy élőhalottat láttam, így a hideg vizet az arcomhoz emeltem és azt is megmostam.

-         Mostmár tényleg nincs sok hátra – szólt hajnali háromkor apa. Mi unalmunkban kártyáztunk, de nem tétre, csak úgy. Fáradtan sóhajtottunk, mert már minden tagunk elgémberedett, de legalább nem unatkoztunk (annyira). Apa benyomta a rádiót, keresett valami tűrhető adót és a kedvenc slágereinket együtt énekelve száguldoztunk tovább az autók sokaságán. Ahogy hajnalodott úgy egyre több kocsi járt az autópályán, s a kamionok száma is megnőtt.

*

-         Azt mondták, hogy a vasútállomáson lesznek – emlékeztettem apát, amikor Hegyeshalomban kocsikáztunk fel- s alá.

-         Jó, jó, de merre van? – türelmetlenkedett. Fél hat volt és ez a kis város ahhoz képest elég nagy. Egy piros lámpánál megálltunk, mellettünk közel volt a járda, így apa letekerte Eli mellett az ablakot, hogy barátnőm ki tudjon kiabálni.

-         Elnézést! – kezdett el integetni egy fiatal nő felé. – Merre van a vasútállomás?

-         Egyenesen, aztán balra, majd a második elágazásnál jobbra! Onnan már egyenest tovább és meg is látják! Régi épület, nem lehet eltéveszteni! – felelte kedvesen a nő, közbe pedig mutogatott hozzá. A lámpa zöldre váltott, így Eli épp, hogy egy „Köszönöm!”-öt ki tudott nyögni és folytattuk utunkat. Pontosan a nő utasításait követtük, amúgy tényleg el sem lehetett volna téveszteni. Apa leparkolt a vasútállomás parkolójában, nehézkesen kikászálódtunk a kocsiból és körbepillantottunk.

-         Nem az az? – kérdezte Eli egy szürke autóra.

-         Nem, az nissan… Nekünk bmw kell – mondtam és forgolódni kezdtem. Majd jobbról hangos dudálás hallatszott, s amikor odakaptam a fejem, Timi és Kitti állt egy fekete kocsi mellett, mindketten vadul integettek.

*

Pár óra múlva újra a punnyadtság lett úrrá rajtunk. De most komolyan… Lassan egy teljes napot kocsikáztunk végig és még mindig van bőven hátra a kilométerekből. Timi vezet, Kitti alszik, Eli meg naplót ír. Asszem semmi jó nem történik. Minden döguncsi. Csak megyünk el a fák mellett, na meg a pusztaságok mellett, néha érintünk egy-egy várost, vagy egy folyón haladunk át, de amúgy semmi… Azt hiszem én is aludni fogok.

*

-         El se hiszem, el se hiszem! – robbant ki a kocsiból Eli és megpaskolta a lába alatti talajt. Én mentem utána és már ketten vertük a járdát.

-         Jól vagytok? – mászott ki Kitti is.

-         Szuperül – ropogtattuk meg végtagjainkat. Szétnéztem és egy hatalmas vigyorral Eli nyakába vetettem magam:

-         Berlinben vagyunk! Berlinben vagyunk! – na igen… és akkor ki is a húszéves? Egy újépítésű négyemeletes ház előtt álltunk, mely egy csendesebb lakópark tagja volt.

-         Szép hely – nézett szét Eli is.

-         Ugye, hogy ugye? – vigyorgott Kitti. – Na gyertek, cuccoljunk fel – fú hát amíg azt sok bőröndöt felvonszoltuk a harmadikra… Rendesen megizzadtunk. Lepakoltunk a nappaliban és komolyan mondom az állam majd’ leesett. Nem a leghatalmasabb volt a ház, de egy albérlethez képest igen is szép és otthonos. Amint belépünk a házba egy kicsi előtérbe jutunk, itt van a cipős szekrény, a fogas, meg egy vállfás szekrény. Utána egyből a hatalmas nappali, aminek van egy erkélye (ahol egy asztal és pár szék foglal helyet a diffenbachia mellett). A nappaliból még egy folyosó és egy ajtó nyílik. Előbbi vezet a fürdőszobához és három további szobához, utóbbi pedig a konyhába. Modern… El kell ismernem, hogy a csajoknak van ízlésük.

-         Nos az a nagy helyzet – huppant le a nappali kanapéjára Timi. -, hogy csak három szoba van. És mivel ti vagytok a vendégek…

-         De kedves – affektált Eli. – De el leszünk mi ketten egy szobába.

-         Amúgy nem ezt akartam mondani. Hanem azt, hogy keresünk másik albérletet – döbbent csönd.

-         Csak miattunk? – kérdeztem.

-         Hát… igen – mosolyogtak. – Apa már keres is valami nagyobbat, de szerinte az lenne az igazi, ha egy emeletes házban laknánk külön-külön. És az már a sajátunk lenne.

-         Én kertesben akarok – tiltakozott Kitti.

-         Én meg kastélyban – Eli.

-         Lányok… Ideiglenes megoldás lenne.

-         És ki fizeti ki? – kérdeztem. – Nekem ilyesmire nincs pénzem.

-         Nem most rögtön gondoltam… - visszakozott Timi.

-         Jó, Timi, neked könnyű. Apád a főnököd, kapsz tőle pénzt, amennyit csak akarsz, hisz jól keres, de én nem fogok anyuéktól kérni.

-         Nem vagyok gazdag – morogta sötéten.

-         Mondtam én ilyet? – forgattam meg a szemeim. – Elhiheted, ha már saját lakást akarok, akkor nem egy kis kétszobást fogok venni.

-         De csak ideiglenesen – próbálkozott tovább.

-         Napoljuk el a kérdést – ásított Eli.

-         Jó, akkor irány a város – vigyorgott Kitti.

-         Nektek holnap nem munka?

-         Hétvégén csak délután kell bemenni – felelte Timi még kicsit sértődött hanggal.

-         Tehát? – kérdezte újból Kitti.

-         Én előtte zuhanyozok – álltam fel. – De ki kéne pakolni.

*

Fények, kocsik, nyüzsgő élet, emberek hatalmas mennyiségben. Ennyi lenne pár szóval jellemezve a nagy német város. Le volt húzva minden ablakunk, a zene bömbölt, mi pedig énekeltünk.

-         Valami jó diszkót keress – üvöltöttem túl a zenét.

-         Oké – vigyorgott hátra Timi.

-         Hé Bia! – fordult felém Kitti. – Te TH fan voltál, nem?

-         De, az voltam – mosolyogtam. – És még most is szívesen hallgatom őket – Timi kikapcsolta a rádiót és felhúzta az ablakokat.

-         Hát akkor nem sokáig fogod.

-         Hogy-hogy? – kapta fel Eli is a fejét.

-         Készül az utolsó lemez. Ráadásul mennek még egy nagy német turnét, meg néhány európai országot is meglátogatnak, de befejezik.

-         Újra vége a TH-nak? Kicsit uncsi már ezt hallgatni – Eli.

-         Írták az újságok. Sőt, még a SAT 1-en is leadták, na meg természetesen a VIVA-n is – döbbent csönd. – De még készül az új lemez, amit Berlinben csinálnak – itt kacsintott – És egy utolsó „ruha kollekciót” akarnak a piacra dobni.

-         De miért lesz vége? – estem kétségbe. Amúgy nem is lehetne rám azt mondani, hogy húsz éves vagyok… De most komolyan…. Néha olyan gyerekesen tudok viselkedni, nem?...

-         Ajj Bia! Huszonegyévesek az ikrek, Georgék meg persze több. Nekik is kijár a pihi. A fanok kevesebben vannak Davidka szerint, de az a kevés is bedurvult.

-         Megérkeztünk – szólt közbe Timi. Leparkoltunk egy színes épület előtt.

-         A „StarDiz” – vigyorgott Kitti. – Ez az egyik legjobb hely - ebben igaza volt. Fergeteges vad tömeg, jó pasik és jó zene. Tizennyolc volt a korhatár, de feltűntek fiatalabb arcok is. Nem baj, rám se lehetne azt mondani, hogy húszéves. El is kérték a személyit…

-         Kértek valamit? – kérdezte Eli, miközben beültünk egy kis boxba.

-         Koktélt, kérlek – ez én voltam.

-         Nekem valami rövidet – így Kitti. Timi csak bólogatott, jelezve, hogy ő is ugyan azt kért. Odaadtuk a pénzt és Eli el is tűnt a tömegben. Szememet a táncoló népen járattam. Néha meg-megállapodott a tekintetem egy-egy fiún, de semmi komoly. A lábam keresztbe raktam és lábfejem mozgott a dal ritmusára. Aztán megláttam egy arcot… De nem… Ez kizárt… Pont előrehajoltam, hogy jobban megvizsgáljam, mikor Eli elém lépett és kezembe nyomta a koktélt. Vigyorogva mondott valamit, de nem figyeltem rá. A srác, akit felfedeztem eltűnt a tömegben… Talán csak képzelődtem?