2. Rész: Tehát megyünk

Este volt, mellettem Eli szuszogott, én viszont nem tudtam aludni. Nem az zavart, hogy Eli pólója van rajtam, vagy hogy nem a saját ágyamban alszom… A veszekedés képei villantak fel és fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok hazakeveredni.

-         Nem tudsz aludni? – fordult felém.

-         Nem éppen – gyorsan a szememhez kaptam és letöröltem egy kósza könnycseppet. A falra pillantottam és elmosolyodtam. – Ennyi idő után sem vetted le őket?

-         Nem – fordult arra ő is és éreztem, hogy elvigyorodik. – De még szereted őket nem?

-         Igen – dünnyögtem. – Anya viszont nem díjazza… Szerinte gyerekes és hogy mániákus fan vagyok. Költözéskor ugye lekerültek a poszterek és az új lakás valahogy más volt. Egy új élet. Nem tudtam visszarakni őket…

-         De hát miért?

-         Egyrészt, mert anya nem engedte – emlékeztem vissza a beköltözés napjára. – Másrészt meg… le kellett zárnom azt a korszakot.

-         Anyukád szerint, vagy te szerinted? – kérdezte halkan. Nem válaszoltam. És nem azért, mert nem tudtam volna válaszolni, de nem akartam a családi gondjaimról beszélni. – A holnap hogy lesz? – terelte el a témát.

-         Nem tudom. Felhívom Balázst, hogy vegyen fel valaki mást… - ott a sötétben döntöttem el mindent.              

-         De ez azt jelenti…

-         Igen – bólintottam, bár a sötétben nem hiszem, hogy látta. – Kimegyek veled. Az lesz a legjobb…

*

-         Tehát akkor kimész? – kérdezte a telefon túlsó végén.

-         Igen.

-         Ez végleges?

-         Igen.

-         Pedig tehetséges vagy. Ha a fizetéssel van a gond… Akár megduplázom… - reménykedett. Pedig a döntésemet már elhatároztam.

-         Nem erről van szó. Új életet akarok kezdeni, önállósítani magam.

-         De Budapesten is tudnád!

-         Balázs, ne haragudj, de nekem ez nem menne. Keress valaki mást! - egy hatalmasat sóhajtott.

-         Ha valaha visszajössz, tudd, hogy mi mindig várunk. Ha meggondolod magad… Bármikor… Jelentkezz – lerakta. Fancsali képpel összecsuktam a mobilt és kimentem a teraszra.

-         Na, mi volt? – kérdezte Eli, miközben a kávéját iszogatta.

-         Semmi. Csalódott.

-         És most…? – pillantott rám.

-         Hazamegyek és megbeszélem a családdal. Utána pedig összeírom a szükséges dolgokat.

-         Minek rohansz ennyire előre? – állt fel és bementünk a szobájába.

-         Figyeld meg, hogy anya ki fog akadni. Nem akarok több családi vitát – a pénztárcámért nyúltam és a zsebembe süllyesztettem.

-         És akkor mikor indulunk? – csillant fel a szeme.

-         Úgy készülj, hogy csütörtökön megyünk.

-         De ma már hétfő van!

-         Igen, tudom. Telefonálj Timiéknek, a repülőt meg nem tudom, hogy…

-         Ez így nem fog összejönni – csóválta meg a fejét.

-         Hát – húztam el a szám -, szerinted értünk jönnének?

*

Óvatosan kinyitottam az ajtót és beléptem a csöndes házba. Először úgy tűnt, hogy senki nincs otthon, de mikor a konyhába léptem megtorpantam. Anya a tűzhelynél állt és levest főzött.

-         Az ebéd nemsokára kész – mondta, de nem pillantott fel. Bólintva a szobámba sétáltam és kinyitottam az ablakot. Majd a topomat egy otthoni pólóra cseréltem. – Tudom, hogy Angelikáéknál voltál – lépett be az ajtón. Nem válaszoltam, mert hát erre mit mondjon az ember? – Beszéltél Balázzsal?

-         Igen. Ma felhívtam – furcsán kutató pillantással rámnézett, majd folytattam. – Nem vállaltam el az állást.

-         Tehát ki akarsz menni – bólintott. Keze megindult felém, majd lehanyatlott. Mosolyogva megrázta a fejét és kiment a szobámból. Zavarodottan pillantottam utána, arra számítottam, hogy majd megint kiabálni kezd. Amikor újra a konyhába mentem, már a levest merte. Gyorsan megterítettem és (mivel a konyha és az étkező egybe van) leültünk az asztalhoz. Elsuttogtam egy „Jó étvágyat”-ot, majd csöndben nekikezdtünk a levesnek. Túl csöndes volt a ház, ráadásul a feszültség is érezhető volt. Hamar megettük mindketten, majd leszedtem az asztalt és elmosogattam. Anya úgy tűnik nem akart több időt pazarolni erre a témára, én viszont a kanapé elé léptem, amin ült és eltakartam a TV-t.

-         Kiengedsz? – kérdeztem és a szemébe néztem. Hülye kérdés, hisz húsz éves vagyok, de akkor is.

-         Felnőtt vagy. Nem tudlak megállítani. De szállás, ilyesmi? Munka?

-         Timiék tudod, hogy egy cégnél dolgoznak, az apja a főnök, biztos ad állást.

-         Mégis milyen cég?

-         Egy divatcég. Ruhákat terveznek, meg minden.

-         És te mi lennél ott? – vonta fel a szemöldökét.

-         Vagy egy divatlapjuk is… És lehet, kapnék állást ennek a szerkesztésében.

-         Jó. És szállás?

-         Timiéknek van albérletük is…

-         És elfértek mind a négyen? – megcsóválta a fejét és felállt, majd leült a gép elé és bekapcsolta azt.

-         Állítólag nagy albérlet… Tudod milyen az apja.

-         És nem fogsz tanulni?

-         Ha kell ehhez a munkához, akkor fogok – megdörzsöltem a karom és hoztam egy széket.

-         Mi lesz, ha nem kapsz állást? – beírta a jelszót és mikor a gép betöltött megnyitotta az internetet.

-         Baby sister?

-         És abból akarsz megélni?

-         Addig amíg nem találok jobbat.

-         Oké, te tudod, mehetsz.

*

-         Timi figyelj…

-         Nem! Normális vagy? Kocsikázzak oda, meg vissza?

-         Csak a határig… Kérlek… - tartottam el kicsit a telefont, mert Timi nagyon kiabált.

-         Nem hagyhatom itt a munkát! – ez most Kitti volt.

-         Csak amíg értünk jöttök… Nagyon szépen kérünk…

-         Minek akartok ilyen hamar kijönni? – kérdezte újra Timi.

-         Minél előbb annál jobb – Eli kikapta a kezemből a telefont és kiment vele az erkélyre, majd nagyban magyarázni kezdett, a kezével pedig csalimpált. Sóhajtva kimentem a szobámból és megcéloztam a nappalit, ahol anyu dolgozott.

-         Nem jönnek? – fel sem pillantott, csak folytatta a gépelést.

-         Hát… Ha Eli meg tudja győzni őket…

-         Miért ilyen sürgős?

-         Egyrészt mert minél előbb, annál jobb – idéztem Elit. – Másrészt nyáron több a munkalehetőség és akkor van munkafelvétel.

-         Aha.

-         JÖNNEEEEEEK! – rohant ki Eli mint egy ötéves és elkezdte lóbálni a telefont.

-         Hé-hé-hé! A teló marad! – kikaptam a kezéből. – Tényleg?

-         Igen, apu most mondta, hogy nyáron van munkafelvétel. De üzeni, hogy ha nem dolgoztok jól, akkor nem vesz fel titeket.

-         Oksa, akkor mikor jöttök?

-         Csütörtök reggel ötre legyetek Hegyeshalomban. A vasútállomáson leszünk. Fekete BMW. Nem elkésni! – majd elköszönt és lerakta a telefont.

-         Anyuuuu mehetünk! – átöleltem, majd a még ugrándozó Elit kivonszoltam a szobából, hogy anyu tudjon kicsit dolgozni…

*

Három bőrönd, plusz egy kis kézben fogható „sminkestatyó” és azt hiszem minden fontosat elpakoltam. Este tíz van és nemsoká indulunk Eliért, hogy utána az ország másik végében lévő Hegyeshalomhoz utazzunk. Kivonszoltam a szobámból a csomagokat, majd apa a kezem benyomta a vezetékest.

-         Igen? – szóltam bele.

-         Vigyázzál magadra nagylány! – szólt bele bátyám, majd a háttérből Niki hangját is hallottam, ahogy kiabálja, hogy sok-sok puszi.

-         Rendben – mosolyogtam, bár ezt ő úgy se látja. Az elkövetkező tíz percben az egész rokonságtól elbúcsúztam, mindenki elmondta ugyanazt, mint bátyám. Nővérem is ezzel búcsúzott. Mikor végeztem a húgom szobájába léptem, aki az asztalánál ült és alkotott. – Szia hugi – öleltem át, s amikor felémfordult láttam, hogy könnyes a szeme. – Na…. Ne sírj… - a nyakamba ugrott és a kezembe csúsztatott egy kis dobozt.

-         Ezt majd ott Berlinben bontsd fel – suttogta és két hatalmas puszit nyomott az arcomra.

-         Jó legyél, oké?

-         Rendben, de te is! – majd kikísért az ajtóhoz, ahol csak anya állt, hisz apa a csomagokat vitte le.

-         Vigyázzál magadra! Nem hülyeséget csinálni! És ha nem jó ott, nem kell kinnmaradni és éhezni – megölelt, majd két puszit adott.

-         Jajj anya… Sziasztok! – integettem egyet és kiléptem az ajtón. Mikor hátul a parkolóba értem, visszafordultam és szememmel megkerestem a második emeletet. Az ablakomra néztem, majd a nappali ablakára, ahol anyuék álltak és integettek. Még ott se vagyok, de már haza akarok menni…