1. Rész: „Vissza se gyere egy ideig!”

Felnőtt leszek… Jó, elhiszem, ez most hülyén hangzott. De akkor is… Az leszek, döntéseket kell hoznom, meg kell élnem valamiből és nem lesz ott anyu és apu, aki majd töm pénzzel. Bár eddig se tömtek, szóval mindegy. De visszatérve a felnőtté váláshoz… bevallom őszintén, nem akarom. Ha visszagondolok, hogy milyen jó volt a tini kor (mert hát az ember 20 évesen már felnőttnek számít), hogy mennyire nem kellett nyomás alatt élnem… Nos ez hiányzik. Bár akkor még úgy gondoltam, hogy na, majd ha feljövök, viszlát mindenki. Minden meglesz, minden jó, gazdag, híres leszek és lesz egy gyönyörű Mercédeszem. És most… itt álok két döntés között és azon agyalok, hogy melyiket válasszam. Rettentő érzés, nem ajánlom senkinek. Itt Magyarországon meg lenne a munkám, tudom, mert már kerestek rengetegen. Továbbá itt lenne a családom, végül is közel hozzám, a barátaim és talán anyagi gondjaim sem lennének (vagy csak kevesebb). Vagy… vagy kimegyek egy vadidegen országba (amelyre már 13 éves korom óta vágyom) és ott próbálkozok valamivel. Nem tudom… Fogalmam sincs, hogy mi legyen, de itt lenne már az ideje, hogy eldöntsem, mert hát rám se várhatnak örökké az újságírók…

Egy szőke hajú lány nyúlt el  TV előtt az ágyon, almos, kék szemeit a képernyőre függesztette, majd fáradt kezével benyomta az ötös csatornát. Ahogy nyújtózkodott, pólója felszaladt karcsú derekán, s megállapíthatjuk, ez a kemény stressz levett a kilóiból. Igen, mondhatni, Bianka nem egy topmodell alkat volt. Nem nádszálvékony, nem szabályos homokóra testalkatú, de karcsú, vékony derekú és nem kövér. Minden a helyén van, úgy ahogy annak lennie kell és minden pont jó helyen domborodik. Talán kicsit sápadt bőrszíne van, szemüveges és a természetéről ne is beszéljünk...

-         Bianka, igen? – vettem fel a mobilt, miközben valami nagyon rossz sorozatot néztem a tv-ben.

-         Ssziaaaa – kiáltott fel barátnőm a vonal túlsó végén, Angelika.

-         Szia Eli – mosolyodtam el. – Hogy vagy?

-          Nem éppen a legjobban – hallottam a hangján, hogy fintorog. – Nem vettek fel. Az állásinterjú valami borzalmas volt.

-         Hmm – hümmögtem, mert értelmesebb nem jött ki.

-         Figyelj, nem akarlak sürgetni, de gondolkoztál már?...

-         Hát… Egész nap. De nem tudom. Itt meg lenne a munkám, tudod, hogy Balázs arra vár, hogy igent mondjak.

-         Értem – majd kis szünet múlva megszólalt. – Miért nem beszéled vele ezt meg?   

-         Mert mit mondjak? – álltam fel és kisétáltam a konyhába.

-         Amit akarsz. Anyukádékkal beszéltél már?

-         Ne is mond… Valami borzalmas volt… Anya nem akar engedni… Azt mondja, hogy gondoljak a családra. Meg, hogy itt mindenem meglenne, még állás is.

-         Akkor most eléggé nagy a nyomás, nem? – kérdezte. – Nekem anya egyből belement. Azt mondta, ez az én életem, én döntök.

-         Jó neked… De borzalmas… Ha most kimegyek… Nem akarok rosszban lenni a családdal. És szeretnék jól keresni. Ott meg csak babysitter, utána meg nem tudom…

-         Figyelj, a szállás el lenne intézve, tudod. Timi és Kitti kinn vannak, hozzájuk bármikor mehetnénk.

-         Tudom, de pénz akkor is kell. Tanulni is akarok, ez természetes, de ott nem biztos, hogy pont újságíró tudnék lenni – magyaráztam és közben csináltam magamnak egy cappucinot.

-         Én sem tudom, hogy mi akarok lenni, de ráérünk megtudni, nem? – kérdezte.

-         Neked könnyű – feleltem, talán egy pici gúnnyal a hangomban. - Téged engednének, engem nem. Te nem kaptál állást, én igen.

-         Jó, akkor légy szíves a hét végén hívj fel, hogy hogyan döntesz, mert én max. három hét és megyek ki külföldre, ha jössz, ha nem – Eli talán kicsit megsértődött rám és még elköszönni sem tudtam, lerakta. Fáradtan sóhajtottam egyet és elnyúltam a kanapén, miközben a sorozatot bambultam és kiittam a maradék cappucinot.

Másnap az óra csörgésére keltem fel. Kinyomtam, majd lezuhanyoztam, felvettem valami nyári ruhát (mert hát Június tizenhatodika, azaz vasárnap van), közben próbáltam nem felverni a házat. Tegnap anyáék nem voltak itthon, de mára már hazaértek.

-         Látom, felkeltél – cigizett anyu a konyhában.

-         Jó reggelt! – léptem a hűtőhöz és kivettem belőle a tejet.

-         Balázs tegnap hívott minket, az állás miatt – szívott mélyen a cigarettájába.

-         Igen? – pillantottam hátra a szekrényből, miközben a müzlit kerestem.

-         Igen és szeretné, ha holnap be tudnál menni – bólintott.

-         Már holnap? – sápítoztam. – Akkor fel kell utaznom Pestre – anya nem válaszolt csak lustán kifújta a füstöt. Haragudott még rám…

-         Döntöttél már? – kérdezte egy öt perc múlva, mikor neki állt a főzésnek.

-         Nem engedsz el – válaszoltam, miközben a mosogatóhoz léptem.

-         Te életed.

-         Tegnap előtt még nem ezt mondtad – nem válaszolt. – Nem tudom, hogy mi legyen.

-         Te döntésed.

-         Örülök, hogy ennyire érdekel! – csattantam fel. – „Én döntésem”! Tudod, mennyire nehéz?! Itt játszod a vérig sértettet, miközben tudod, hogy mennyire fáj és a lelkiismeretemre alapozol, hogy maradjak! És előre tudod, hogy neked lesz igazad, hogy te fogsz nyerni és hogy nem megyek sehova! – az összes fájdalom felgyülemlett bennem és könnyek szöktek a szemembe. Kiszáguldoztam a konyhából, a bejárati ajtó mellett álló fogasról leakasztottam a kulcsom, felhúztam a cipőm, majd bevágtam magam után a bejárati ajtót. Már a lépcsőn száguldoztam lefelé (bérházban lakunk), mikor utánam kiáltott.

-         Bianka! Bianka! – csak zengett a ház. – Mit képzelsz magadról? – megálltam, miközben próbáltam nem felzokogni. Még csak egy emelettel voltam alattunk. Anya a lépcsőfordulóig kisétált, majd így szólt: - Hogy merészelsz te ilyennel vádolni engem? - elharapta a mondani valóját, de könnyeimen át is láttam a dühös szemét, onnan olvastam ki mindent. – Vissza se gyere egy ideig! – majd felsétált és nálam is hangosabban bevágta az ajtót, majd hallottam, ahogy kulcsra zárja. Többen kidugták a fejüket a veszekedésre, én pedig szememet eltakarva kirohantam a lépcsőházból.

Mentem, amerre lábam vitt, az utcán az emberek jól megbámultak. A zebránál megálltam… Most merre tovább? Rokonokhoz nem mehetek, akkor csak egy lehetőségem van… Csak rám ne vágja az ajtót… Pont az jutott az eszembe, hogy anya ugyan azokat mondta, mint Eli anyukája. „Te életed! Te döntésed!” ezek a szavak dübörögtek bennem, miközben felültem az első buszra, ami a buszvégállomás fele vitt. Még szerencse, hogy reggel a farzsebembe tettem a pénztárcám, így volt nálam egy ötezres és a bérletem is. Mikor a busz megállt a végállomáson egyenesen a távolsági buszok oldalához sétáltam, majd bementem egy épületbe (ami váróteremnek is szolgált) és egyenesen az információs pulthoz sétáltam. Előttem egy család állt, akik Egerbe szándékoztak menni, én pedig türelmesen vártam, mert hát van időm. Miközben a kislányt néztem, aki boldogan szorította anyja kezét, arra gondoltam, hogy mi lesz ezek után. Épp mikor én következtem volna megcsörrent a telefonom.

-         Egy pillanat – szóltam kissé rekedtesen, majd kiléptem a sorból. A mögöttem állók megköszönték és előre léptek a pulthoz. Kihúztam a zsebemből a mobilomat és a kijelzőre pillantottam. Ismeretlen szám… Kinyitottam és a fülemhez emeltem.

-         Hol vagy? – ez apa volt. Elszorult a torkom, de nem volt szívem kinyomni.

-         Egy ideig nem megyek haza – suttogtam és kinyomta, majd a biztonság kedvéért kikapcsoltam a telefont. Az információnál épp senki nem állt, így odaléptem.

-         Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen egy fiatal lány.

-         Szia, meg tudnád mondani, hogy Sámsonba mikor megy busz?

-         Persze, várj – majd egy lapot kezdett el böngészni. – Az egyes megállóhelyből 5 perc múlva jön a busz, vagy még annyi se, aztán a másodikból pedig egy óra múlva, de…

-         Ennyi elég lesz – vágtam a szavába. – Köszönöm szépen.

-         Nincs mit – egy kicsit le volt döbbenve, de nem zavartattam magam. Kisétáltam az egyes megállóhelyhez, ahol már sokan várakoztak. Tulajdonképpen azért imádkoztam, hogy anyáék nehogy keresni kezdjenek, és nehogy megtaláljanak. Újból könnyek szöktek a szemembe és arra gondoltam, hogy ha ma barátnőmnél leszek, akkor hogyan fogok kijutni Budapestre… Közben megérkezett a busz és a sor lomhán megindult.

-         Hajdú-Sámsonba kérnék egy jegyet – szóltam a sofőrnek és aprót kotortam elő.

-         Diákot?

-         Nem – feleltem, mert hát most épp nem jártam suliba, mivel az érettségim megvolt, bár hogy újságíró legyek kellett volna suliba járnom, de lekéstem a felvételiről. (Balázs ennek ellenére felvett volna.)

-         250 FT lesz – mondta és a kezébe nyomtam az aprót ő meg az enyémbe a papírt. Amúgy arra sem emlékeztem igazán, hogy hol kell leszállnom, de majd megoldom valahogy. Bepréselődtem a buszba, egy ajtó közelébe, hogy kilássak rendesen, közben még mindig szálltak fel. Parfüm illat csapott meg és mellém állt egy helyes srác. Felpillantottam rá (mert egy fejjel magasabb volt) ő pedig rámmosolygott. Itt az alkalom…

-         Ne haragudj – szólítottam le – nem tudnád megmondani, hogy hol kell leszállni, ha Hajdú-Sámsonba akarok menni?

-         Én eggyel előtte fogok leszállni, szóval majd utánam kell – felelte én pedig megköszöntem. Egész úton meg sem szólaltam, csak néztem a puszta tájat és a néha-néha elsuhanó fákat. Húsz perc múlva a fiú köszönt nekem és leszállt és mikor a busz kiállt a megállóból megnyomtam a leszállásjelzőt.  Olyan öt perc telt el, mikor lefékezett a busz a megállóban, én pedig leszálltam és körbepillantottam. Igen, jó helyen vagyok. Ismerős volt a környék, most már csak azt kellett eldöntenem, hogy merre tovább. Valahogy úgy volt, hogy egyenesen jó sokáig, majd balra. Délután kettő volt, az utcák néptelenek voltak, mindenki a házban hűsölt és ebédelt. A nap tűzött, mert hát csak egy térdgatyában és egy topban voltam meg egy tornacsukában. Mikor a házakat kezdtem fürkészni, egyre jobban megijedtem, mert nem emlékeztem rájuk. Sokszor voltam már itt, és még se tudtam, merre kell pontosan mennem. Mikor befordultam balra hatalmasat sóhajtottam. Meg van, jó helyen járok. Futásnak eredtem és meg sem álltam addig, amíg egy kék házhoz értem. A kapura ki volt rakva, hogy „Családi ABC, nyitva tartás:...”. Kinyitottam a kaput és a bolti részhez vettem az irányt. Óvatosan benyitottam…

-         Sziasztok! – köszöntem, mikor megpillantottam Eli szüleit.

-         Szia Biankaaaa! – ölelt meg az anyukája. – Hogy-hogy itt? Angelika nem is mesélte, hogy jössz.

-         Én sem tudtam róla… - suttogtam.

-         Mi történt? – kérdezte aggódva.

-         Picit később szeretném elmondani – megértően bólintott. – Ha anya keresne…

-         Nem akarok a szüleidnek hazudni – szögezte le. Könyörgően rápillantottam, majd így szólt: - Majd meglátom.

-         Köszönöm. Eli...?

-         Benn van, mosogat.

-         Rendben… És… Nem zavarok?

-         Nem, dehogy – mosolyodott el és megsimogatta a fejem. Kiléptem az üzletből, majd megkerültem a házat és bekopogtam a bejárati ajtón.

-         Szabaaad! – kiabált ki Eli.  Nem mertem benyitni, bekopogtam még egyszer. Léptek hallatszódtak, majd az előszobából zsörtölődött. – Mondtam, hogy szab… - kezdte, mikor kinyitotta és megpillantott engem.