38. Rész: Az utolsó roham (UTOLSÓ RÉSZ!!!)

Talán egy év telt el, talán több. A napok eseménytelenül és üresen zajlanak, még is minden a lehető legátlagosabban telik. És ez akármennyire furcsa, örülök neki. 17 éves vagyok és élem a saját életem. Nem kell megjátszanom magam, nem kell állarc mögé burkolóznom.

Eimyvel soha nem volt még ilyen rossz a kapcsolatom. Talán én üldöztem el, talán nem, de elment. Szerintem nagyon rosszul döntött, ő viszont teljesen máshogy látja. Olyanokat vágott a fejemhez (és sajnos én is az övéhez), amit azt hiszem, soha többé nem felejtek el… Már több hete és még mindig van előttük egy hónap. Majd ha hazajön talán lesz lehetőségem bocsánatot kérni. Mivel a fiúk meghódították Németországot, egy hatalmas európai turnéra indultak és több országot is be fognak járni, illetve már bejártak. Oda ment Billel az én ikrem. Mindenhol teltházas koncertjeik vannak, több ezer visítozó lány tombol az ő zenéjükre.

A csapatból csak Bill, Gus és Georg ír néha egy-egy SMS-t, vagy hív fel, Eimy és Tom számára megszűntem létezni. Hatalmas kő nyomja a szívem és ez napról napra csak nő. Mikor Eimyék elmentek rengeteg rohamom volt. Mára már ezeknek a száma szerencsére kevés. Anya teljesen kivolt/van, ugyanis miattam és Eimy miatt is egyaránt kell izgulnia. Eimyt szerintem nem is érdekelte, vagy érdekli, hogy mi van épp velem, meg amúgy sem tudhatja, hisz senkinek nem szóltam a bajaimról. Had éljék ők a víg kis életüket, én inkább a normál életet választom. Rettentő sok mindent feladtam ezért. Elképzelni is nehéz, de én megpróbálom szavakba önteni. A testvérem és a szerelmem. Ezek az áldozatai. Talán még a három legjobb barátom és még egy szegény szerencsétlen, akivel talán csak játszadoztam (Krisz).

Újra eljött a nyár, talán melegebb, mint valaha. Az emberek szellő reményében tárva-nyitva hagyták az ajtókat és ablakokat. Anya a városban volt, valami papírokat intézett Eimynek, én pedig Maszattal játszottam a kertben. A kutya is (és én is) hamar megunta a játékot, így inkább visszahúzódtam a házba. Pont mikor elkészült a jeges teám, valaki csengetett. Kikukkantva az ajtón egy fájdalmas fintort vágtam. Hát persze…

-         Igen? – léptem oda a kapuhoz.

-         Te vagy az a lány, aki kicsi kora óta ismeri a TH-s fiúkat? – kérdezte izgatottan a lány (egy Tokio Hoteles felsőben).

-         Túlzás. Egy iskolába jártam Billel és Tommal, a többieket egyáltalán nem ismerem. És most bemegyek. Keress mást, aki közelebb áll a fiúkhoz és hagyj engem, minket békén – mordultam rá, ő pedig nem adta fel.

-         De egy osztályba jártatok! És a testvéred? – a házhoz vezető út közepén torpantam meg. Mosolyt erőltettem magamra, úgy válaszoltam:

-         A testvérem mamánknál van, aki délen lakik. Kielégítő válasz? – újból megfordultam, de a csaj nagyon akadékos volt.

-         Láttak téged és Tomot csókolózni! Mi igaz ebből? Tényleg a barátnője vagy?

-         Húzz el innen a francba, nem fogod föl, hogy szarok arra a nyomorult Tokio Hotelre?! Világ életemben gyűlöltem a srácokat, most se változott semmi! Takarodj! – üvöltöttem, a lány pedig egy gúnyos mosoly kíséretében elhúzta a csíkot. Kis híja volt, hogy utána ne rohanjak és megtépjem. Még is mit képzelnek ezek magukról? Olyannyira feldühítettem magam, hogy a szívverésem a duplájára gyorsult. A tüdőm összeszorult. Emlékek jöttek elő, olyanok, amelyeket féltve őriztem. Villódzott előttem az előszoba képe és csak tompa fájdalomként észleltem, hogy a padlóra esem. Mindenem remegett és nem kaptam levegőt, szememet elöntötték a könnyek. Az évek során összegyűlt rossz emlékek, mint egy mozifilm sorozatban leperegtek előttem, én pedig a földön feküdve még csak védekezni se védekeztem ellenük. Zokogtam és fuldokoltam, s a veríték is kivert. Nem tudom melyik énem, a jó, vagy rossz, felül kerekedett és kinyújtottam remegő kezem. Összeszorítottam a szemem és a szám ordítás helyett hatalmas levegővételre használtam. Az oxigénhiány teljesen eltompította az agyam, úgy éreztem magam, mint egy iszonyatosan álmos ember. Legszívesebben talán hagytam volna az egészet, hogy legyen valami nagyobb baj, de mégis elindultam négykézláb. Minden forgott körülöttem, s én olyan lassan haladtam, hogy óráknak éreztem azt, hogy egyáltalán a konyhába bejutottam. Közben persze kétszer mentem bele tárgyaknak, amiket nem láttam, mert egyre homályosult minden. Sóhajtottam egy hatalmasat és felemeltem a kezem. Kirántottam a fiókot és mindenféle üvegdolgok törtek darabokra a hideg csempén. Az üvegdarabok között, mint vak tapogattam a gyógyszert, s miután több szilánk is végigsértette, vagy beleállt a kezembe megtaláltam. Nehézkesen levettem a kupakot és annyira maradt erőm, hogy megigyam a kesernyés szíverősítőt. Minden elsötétült, s már azt sem éreztem, hogy fejem koppanva landol a csempére.

Amikor felkeltem, úgy éreztem magam, mintha ezer évet öregedtem volna és nem tudok mozogni. Majd a fejem kezdett lüktetni, így megpróbáltam felülni. Kezem megcsúszott az üvegszilánkokon, s felszisszentem. Nagy nehezen felálltam, majd támolyogva beestem a fürdőszobába. Ruhástól beálltam a hideg víz alá, majd a tenyeremet is fertőtlenítettem. A látásom kitisztult, a fejfájás enyhült. A hányingerem viszont nem akart szűnni. Csurom vizesen végigmásztam a lakáson, felöltöztem, megszárítkoztam, majd a rosszullétet legyűrve feltöröltem a vizet és a konyhában összeszedtem a cserepeket, továbbá feltakarítottam a vért. Miután készlettem, beestem az ágyamba, és mint akit fejbehúztak, elaludtam.

*

-         Rohamod volt? – jött be anya este hat körül. – Nem szóltál.

-         Mert nem volt – kaptam fel a fejem, majd visszafordultam a géphez.

-         Már pedig a gyógyszered nagy része hiányzik és ezt találtam a kerti szemetesben – azzal felmutatta az üvegszilánkokat.

-         Véletlenül levertem őket – rántottam meg a vállam.

-         Mutasd a kezed! – mondta és letépte a kötést a bal kezemről.

-         Belenyúltam a szilánkokba – fordultam el tőle, mert könnyek szöktek a szemembe. Nem mondott semmit, csak átölelt. És ez most mindennél többet jelentett.

-         Krisz anyukája mesélte, hogy egy fan volt itt, és hogy te eléggé rendesen kiosztottad. Mit mondott?

-         Az a kis csitri beleszólt az életembe – zokogtam fel és anyához bújtam. Megsimogatta a hátam, majd így szólt:

-         Ugye nem annyit ittál meg?

-         Nem, kiborult a nagyja – kicsit lenyugodtam. Sokáig tartott még, s kicsit ringatott is. – Apa?

-         Tudod, hogy most egy céges utazáson van. Majd csak három nap múlva jön haza.

-         Értem.

-         Kicsim… - simogatta meg a fejem és letörölt pár könnycseppet.

-         Hm? – mosolyogtam rá.

-         Mit szólnál egy kistestvérhez? – kérdezte és a saját hasára pillantott.

*

Másnap este tíz óra és én kint lézengek a parkban. Anyu mondta, hogy jöjjek ki, mert itt ad egy meglepetést. Püf… otthon nem lett volna jobb? Ez a park túl sok emléket ébreszt fel bennem.  Folyton ide jártunk Tommal kutyát sétáltatni... Az ég felettem tiszta, a csillagok is gyönyörűen ragyognak. Újhold van.

„Két hetes – mondta anya és megölelt.” – emlékeztem vissza a tegnapi napra. Megdörzsöltem a bal tenyerem, mely még mindig be volt kötve, s ugyanúgy szúrt és húzódott. Leültem egy padra, majd a lágy szellő zenéjét hallgattam, ami sok ezer fűszál között végigjárt és a leveleket is megmozgatta. Halkan dúdolgattam egy számot, amely Eimy és az én nagy kedvencem (volt vagy még van) és csak bámultam a hatalmas Göncölt. Majd valami hirtelen megváltozott a parkban. Éreztem, de nem pillantottam hátra. Valaki halkan lépdelt a száraz fűszálak között, majd megállt mögöttem. Ismerős illat csapott meg és egy ismerős szuszogás törte meg a feszült csendet. Álom. Álom és én inkább nem ébredek fel. Behunytam a szemem, miközben megszólalt a hátam mögött.

-         Tudtam, hogy itt vagy, bár anyukád is mondta – lehetetlen! De akkor is álom! Még mindig nem pillantottam hátra. A park lámpája nem működött, Ő pedig leült mellém, kapucnia takarta az arcát. – Visszajöttem, tudom, későn. Megbántam – mondta az összekulcsolt kezének. Várt. Leemeltem a tekintetem az égről és Tomra pillantottam. Hát még sem álom!

-         Én…

-         Még ne mondj semmit! Beszélni szeretnék. Amikor otthagytál… igazad volt. Nem tudod min mentem keresztül ebben az egy évben, de mire mindenre rájöttem és a hiányra is, már késő volt. Vagy talán még nem – tette hozzá és ő is az égre pillantott. – Most még is visszajöttem és mindenért bocsánatot kérek. Az összes hibámért.

-         A miatt a sok lány miatt is? – kérdeztem gúnnyal a hangomban. Tomot néztem meredten, mintha csak azt várnám, hogy eltűnjön, mint egy csalóka látomás. Ő pedig még mindig az eget bámulta.

-         Nem tudod, min mentem keresztül! Én… - kétségbeesetten rámpillantott, majd elkapta a tekintetét. – Igazad van – sóhajtotta. – Mindenért bocsánatot kérek.

-         És most mit vársz tőlem? Én min mentem keresztül?! Azt hiszed, hogy csak nagyképűségből mondtam nemet? Eimyvel mi történik?! Anya mesélte, hogy miket él át.

-         De Billel van!

-         Én szeretnék normális életet élni – suttogtam.

-         Tudok a rohamaidról, ezekkel pedig nem olyan normális – mondta keserűen. Felemeltem a fejem és a szemébe néztem. A nagy, hatalmas barna szemeibe. Bármit mondok, elképesztő ez a srác. – Nem fogok még egyszer hibázni – majd közeledett. Fellélegeztem. Tulajdonképpen magamban érte remegtem. Reméltem, hogy megteszi, mert ha nem, akkor nagyon hamar feladta volna. De megtanulta a leckét. Ő már áttört az engem körülölelő falon. Ajkai gyengéden tapadtak az enyémre. Kezével átkarolta a derekam, én pedig a hajpántja alatt becsúsztattam a kezem és a tarkóját simogattam. Nagyon hamar abba hagyta, talán attól félt (mint én), hogy álom ez az egész.

-         Ígérd meg, hogy nem hagysz el – suttogta, mint egy kisgyerek.

-         Te hagytál el – na semmit sem változott.

-         Megígérem én is, ha te is – szemei élénken csillogtak és valahogy egy négyévesre emlékeztetett, aki nem akarja elveszteni a maciját.

-         Megígérem – vesztem el a pulóverében és még hallottam, ahogy ő is a fülembe suttogja:

-         Én is, örökre! Szeretlek.

VÉGE