37. Rész: „Ha megkérdeznék, hogy mit érzek… Csalódtam…” (UTOLSÓ ELŐTTI RÉSZ!!!)

Azt hiszem én ébredtem elsőnek. Az üres szoba ébresztett rá a hiányra, ezek szerint már csak második lehetek. Félve nyitottam be a fürdő helyiségbe, de megnyugodhattam, üres volt. Gyorsan lezuhanyoztam, s amikor emlékezetem kezdett visszatérni és az álmosság is eltűnt szememből (fogmosás közben), akkor döbbentem rá a tegnapi napra. Hirtelen nem tudtam, örüljek-e vagy sírjak? Miután megsikáltam a fogam és felöltöztem egy kényelmes, túrázásra való csípőbemelegítőbe, pólóba és a bemelegítőhöz tartozó pulcsiba, visszasétáltam a szobába. Ikrem a szekrényben kotorászott, egy törölköző volt a kezében és fogkeféje.

-         Mit keresel? – kérdeztem és beágyaztam.

-         A bemelegítő szerkóm.

-         Aha – bólintottam.

-         Tudtad, hogy itt van Andi? – pillantott fel a táskájából.

-         Nem – pillantottam rá döbbenten.

-         Állítólag az anyja valami turisztikai cégnél dolgozik és övé a Fekete erdő, na meg Nyugat-Németország tájai. Szóval az anyja segített az osztályfőnek a szervezésben, így ő is meg lett hívva.

-         Értem – feleltem elbambulva, majd folytattam a rendrakást.

-         Milyen volt az estéd? – vigyorgott rám sunyin.

-         Nem volt jobb, mint neked – kacsintottam.

-         Csak nem…?! – kapta a szája elé a kezét.

-         Jajj, de hogy! Attól még, hogy ti igen, mi nem – válaszul egy párnát kaptam az arcomba. – Most raktam rendbe az ágyat!

-         Akkor csókolóztatok? – kérdezte és egy sötét fintor futott át az arcán.

-         Igen. Valami baj van? – nem válaszolt, inkább elfordult. Ne… ne…. – Itt vannak már a többiek? – kérdeztem elfulló hangon.

-         Igen – bólintott komoran, majd a kezében a ruháival kiment a szobából. Egy percig álltam még ott földbe gyökerezett lábbal. Nem tehette ezt meg! NEM! Szinte kirohantam a szobából és le a lépcsőkön, majd be az ebédlőbe. A társaság nagy része reggelizett, én pedig a szememmel kerestem. Nem találtam sehol, pár embert meg is kérdeztem, akik azt mondták, hogy a ház előtt elhelyezett asztal körül kártyáznak, egyesek pedig a hintaágyban lustulnak. Nem rohantam. Tudtam mi fog fogadni, inkább próbáltam felkészülni rá. Hatalmas levegőt vettem és kisétáltam a szálló ajtaján, majd megpillantottam őket. Andreas és néhány fiú osztálytársam kártyáztak. Ő is ott ült a kártyázók között, de nem velük foglalkozott, hanem az ölében ülő szőke lánnyal. Hatalmas nyálcserét folytattak, olyan hangok hallatszottak, amiktől felfordult a gyomrom.

-         Kesszy? – Andreas felpillantott a kártyázók közül, de addigra én már benn voltam.

*

Az este eléggé érdekes volt. Szakadt az eső és villámlott, tombolt a vihar, így esti kirándulás fújva. A tanárnő mindenképp azt akarta, hogy az osztály együttöltse az utolsó órákat, így az emeleten berendezték azt a hatalmas helyiséget, ami állítólag egy vetítőterem, de akkora, mint egy tornaterem. A „terem” eléggé furán volt berendezve. Bal oldalt asztalok voltak, gondolom majd ott vacsorázunk (lesz mit takarítani…), jobb oldalt pedig matracok és a mi hálózsákjaink. Középen kimaradt egy nagyobb hely, fogalmam sincs, hogy ott mi lesz, vagy úgy marad-e, de megmondom őszintén, nem is érdekelt. Este hét van és mi itt ebben a helyiségben gyülekezünk, várjuk a tanárnő utasításait. Hamarosan meg is érkezett, s belefogott egy hosszas elbeszélésbe, s mi döbbenten hallgattuk. Ez a mi tanárnőnk?! Komolyan?! A tanárnő így szervezte meg az esténk:            * 20.30 – 1.00 buli, de…

                                                                                              * 21.00 hidegtálas vacsora

                                                                                              * 1.30 lámpaoltás

Jól hangzik, már akinek kedve van a bulihoz. Mert hogy nekem nincs, az tuti.

-         Kesszy! – ragadott karon Ann. Na, már csak ő hiányzott…

-         Hm? – bambultam rá, mikor észre vettem, hogy ez a teremféleség totál üres.

-         Nem jössz készülődni? Már mindenki öltözködik a bulira.

-         Nem, azt hiszem, hogy kimaradok a buliból – mosolyogtam rá kedvesen.

-         Azt már nem! Szó sem lehet róla! – akadékoskodott.

-         Figyelj Ann… nem érzem jól magam…

-         Ne nézz hülyének – olyan hirtelen váltott hangnemet, hogy hirtelen felfogni se tudtam. Mi van?

-         Nem értelek…

-         Az a bajod, hogy Tommal vagyok. Amikor megláttál minket reggel, rögtön visszafordultál és egész nap kerültél. Tom is fura, te meg túlzottan is.

-         Szerintem tévedsz – próbáltam leplezni döbbenetem.

-         Nem, nem így van. Mi történt tegnap? Figyelj, ha megcsalt… Tudnom kell róla… Már csak azért is, mert te a barátnőm vagy és…

-         Hidd el Ann, nem történt semmi – ajjajjj… Ann nem az a buta lány.

-         Figyelj Kesszy…

-         Nem, te figyelj, Ann! Ha a barátnőm vagy, tudod, hogy amióta csak ismerem Tomot, tetszik nekem. Azt vetted észre rajtam, hogy féltékeny vagyok. Azért viselkedtem olyan furán, Tommal meg nem tudom mi van, tegnap se beszéltem vele. De már teljesen mindegy, mert nem érdekel Tom és te is tudod, hogy soha nem állnék közétek – csak úgy dőlt belőlem a szóáradat. Ann csendben hallgatott. – Most megyek és légy szíves ne kínozz… - ott hagytam és visszavánszorogtam a szobámba. Kiválasztottam egy egyszerű kék csőtopot, hozzá egy sötétebb passzos farmert, felvettem a fekete magassarkúm és kész. Nem nagyon festettem ki magam, csak rúzs és szempillaspirál, amúgy se volt kedvem ehhez az egészhez. Egy negyed óra múlva már a helység előtt álltam.

-         Bejössz? – fogta meg a vállam Eimy.

-         Nem tudom – már meg sem ijedtem.

-         Ne csináld már… Gyere, bulizzunk egyet! – kezdett húzni.

-         Nincs most valahogy ehhez kedvem.

-         És akkor itt fogsz állni?

-         Lehet – bambultam el néhány lány osztálytársamon, akik a folyosón a fésűért veszekedtek.

-         Andi beszélni akar veled – mondta egy idő után.

-         Nincs kedvem – vontam meg a vállam.

-         Jó, tudod mit?! Nem érdekelsz! Duzzogj csak magadnak, megértem, hogy rossz a kedved és teljes mértékben melletted állok, de velem ne beszélj így! Most pedig megyek és Bulizok egy jót Billel – azzal bement az ajtón, nyomában a fésűért veszekedő lányok is. Én pedig ott álltam kinn és nagyokat lélegeztem. Bemenjek?

*

Fordultam egyet a hálózsákomban és valami megnyomta a fejem.

      - Áú! – fogtam meg a fülem és kihúztam a fejem alól a mobilom. A kijelző hajnali négyet mutatott. Próbáltam visszaaludni, de próbáltatok már kb. 40 fős társaságban aludni? Ide hallom, hogy a terem végében még megy valami játék (vagy kártya, vagy üvegezés), a fele társaság horkol, mindenki szuszog, vagy motyorékol álmában. Összeszorítottam a szemem, de végképp kiment a szememből minden álmosság. Azt hiszem beszállok kártyázni. Hirtelen összehúztam magam, ami csak egyet jelent. Pisilnem kell. Ez olyan őrjítő! Egy rossz nap után természetesen az alvás se jó és a különböző hangok mellett talán még el is tudnék aludni, de ez az érzés tett róla, hogy nem. Kizp-zároztam a hálózsákom, majd felültem. A terem végéből mobilok fénye világított, kb. 4-5 gyerek játszhatott, a többiek, mint akit leütöttek. A sarokban nagy halomban szemét (ennyit a takarításról), nekem pedig egyre jobban ki kellett mennem… Sötét volt, még pedig nagyon-nagyon…

      - Eimy! – rázogattam meg finoman a mellettem alvó ikremet. Nem felelt csak összébbhúzta magát. – Eimy! – ráztam meg jobban és szólítgattam hangosabban.

      - Mi van már? – nyitotta ki az egyik szemét, majd mikor meglátott becsukta. – Hagyj!

      - Pisilni kell…

      - Menjél ki egyedül. Alszom! – és ezután hiába rázogattam nem felelt, csak megfenyegetett, ha most nem hagyom, holnap hideg vízzel ébreszt. Nyöszörögtem még egy sort, mire valaki mellém tévedt.

      - Kesszy mi a baj? – Andreas hangját ismertem fel.

      - Pisilni kell – mondtam nyávogva, amin ő felnevetett. Többen mocorogni kezdtek, Tom pedig odaszólt, hogy csendesebben. – Ne szólj bele! – mondtam félhangosan, mert nem láttam, hogy ő hol van. – Foglalkozzál a csajoddal és fogd be a szád! Szóval kikísérsz? – ezt már Andi felé fordulva mondtam.

      - Ki… - sóhajtott és elindultunk a sötét termen át, a sötét folyosóra. Majd mikor elértük a WC-t a megígértettem vele, hogy nem fog rossz tréfát űzni, és hogy az ajtó előtt marad, ne hogy esteleg valami borzalom betaláljon jönni az ajtón.

      - Na kész! – jöttem ki és visszaindultunk. – Köszönöm! – feleltem és még szerencse, hogy sötét volt, mert teljesen elpirultam.

      - Semmiség – legyintett. Adott egy puszit a homlokomra és bement, azt hiszem a terem vége felé, ahonnan az utolsó beszélgetések zajlottak. Én visszafeküdtem a hálózsákba és csak reménykedtem, hogy az álmom hamar rámtalál.

*

-         Kesszy! – nyitott be másnap, mikor a cókmókom pakoltam össze. Nem szóltam hozzá. Nem vagyok vele beszélő viszonyban és kész. – Kesszy, figyelj már! – szólítgatott, én pedig a vállamra kaptam a sporttáskám és elindultam az ajtó felé, amin belépett. Ő viszont bezárta az ajtót és elém állt.

-         Ha kell, rajtad keresztül, de kimegyek azon az ajtón – a szavaimba annyi megvetést sűrítettem, amennyit csak lehetett.

-         Jó, de előbb meghallgatsz! – gyorsan kivette a zárból a tegnap benne felejtett kulcsot és elfordította a zárban.

-         Ez nem jó játék… Engedj ki! – emeltem fel a hangom. Próbáltam nyugodt maradni, de a tudat, hogy bezártak egy szobába… Nem volt túl kecsegtető.

-         Ha meghallgattál – bólintott és ellépett az ajtótól. Nem rohantam oda gyerekesen, hogy majd lecibálom a kilincset a helyéről és nem is estem neki visítva, hogy adja ide a kulcsot. Belefáradtam. Belefáradtam a kis játékaiba és megmondom őszintén kurvára igazságtalan volt velem szemben. Őszintén kérdem… Ann Kathrin miben más, mint én? Mitől jobb? Miért ő? De ez már lerágott csont… Magamban ezerszer végigjátszottam a lehetőségeket. Nem fog érdekelni. Egy futó kaland volt, semmi több. Tudhattam volna előre, hisz ismerem Tomot… Na ja… „ismerem”. Ahogy azt a kicsi, szőke lányok gondolják. Most pedig itt áll előttem, tekintete az arcomon cikázik és vár. Hát várhatsz, óóó nagy Kaulitz! Én ugyan meg sem fogok szólalni! Ledobtam a táskám és kinyitottam az ablakot, majd beágyaztam. Átvizsgáltam mindent, ne hogy itt maradjon akár egy fél pár zokni is, Eimy ugyanis Billel van összeragadva valahol... Nem volt már mit átvizsgálni, mit elpakolni. Muszáj volt rá koncentrálnom, talán ő is tudta ezt, ezért várt ennyit. – Fontos vagy nekem – kezdett bele és mivel én a szoba közepén álltam, szembe lépett velem. Már rosszul kezdi. „Fontos vagy nekem.” Hát beszarok… „De nem eléggé” - ezt el felejtetted hozzá tenni. Mit akarsz még? Mit akarsz még ezek után? A gondolataim cikáztak, már a nyelvem hegyén volt tengernyi válasz erre az egy mondatra, de próbáltam nem koncentrálni rá. Egy légy repült be az ablakon, zümmögése betöltötte a szinte üres szobát. Ügyetlenül bukdácsolt fejjel lefelé a plafonon, azt bámultam. – Fontosabb, mint Ann – folytatta. Hazudsz! A szemébe pillantottam szúrósan, de nyelvemre haraptam, hogy még csak egy nyikkanás se hagyja el a számat. A szemembe nézett, le se vette rólam a tekintetét. Annyira zavaró volt, hogy muszáj volt visszapillantanom a légyre. – Most gondolom Ann miatt haragszol… Nem akartam így összekavarni mindent, de ez nagyon nehéz… - na itt sokallottam be.

-         Ó, Istenem, Tom Kaulitz! Mekkora nagy sorscsapás vagy te! – na ennyit arról, hogy meg sem szólalok… - Te mondd, ennyire hülyének nézel, hogy játszadozz velem? Még hogy neked nehéz…

-         Értsd meg Kesszy! Ann az első komoly kapcsolatom!

-         Neked áll feljebb?! Neked?! Jól szórakoztál? – kérdeztem szinte visítva és egy hatalmas gombóccal a torkomban.

-         Kesszy, figyelj… - kezdte csitító hanggal.

-         Jól szórakoztál, Kaulitz?!! Mert én nem! – visítottam még mindig. – Tudatában vagy te annak, hogy mit érzek én?! Vagy, hogy mit érez Ann?! Szerettelek és te ezt semmibe vetted! Játszadoztál, csak arra kellettem, hogy a szabad napjaidon legyen valami izgalom! Annal mi van?! Ő is szeret! Ráadásul megcsaltad, vagy mit tudom én már, mi volt tegnap előtt, mert hogy nekem sokat jelentett, az százas! De úgy tűnik, neked nem! Nem tudom, hogy lehetsz ekkora önző, szemét, aljas… - soroltam volna fel, de a görcsösen feltörő zokogás elnyomta szavaim. – Utállak! Ráadásul tudod az a szar az egészben, hogy Ann a barátnőm! És én meg pont veled… - letöröltem egy könnycseppet és elfordultam. – Hagyjuk. Gyűlöllek és kész! Nem érdekel, mit érzel ki iránt, elkéstél vele Kaulitz. Túl sokat vártam, túl sokat hazudtál magadnak vagy nekem, vagy bárki másnak. Nem nyelem le többet.

-         Kesszy… - kezdte, de nem érdekelt már semmilyen magyarázat, vallomás, érzés és miegyéb. Remegtem az indulattól és az eddigi elfojtott sírás is eluralkodott rajtam.

-         Engedj ki! – néztem a szemébe, ő pedig csalódottan rámpillantott.

-         Várj…

-         Engedj ki! – ismételtem meg és felvettem a táskám.

-         Nem! – mondta és közelebb lépett. – Nem kérem, hogy bocsáss meg, mert úgy se fogsz ezek után. Szemét voltam és hazudtam. De nem neked. Hanem magamnak és Annak. Annal jó volt a kapcsolatom, de…

-         De mi?! – estem neki. – Tudod mit? Nem érdekel! Engedj ki!

-         Végig fogsz hallgatni! – felelte hűvösen.

-         Tévedsz.

-         Már pedig végig fogsz és ha kell, itt maradok estig – még közelebb lépett. Az indulatok elfojtották bennem a sírást, csak éreztem, ahogy az utolsó cseppek végiggördülnek arcomon.

-         Te lehet, én nem. Nem érdekel, mit akarsz mondani – és hátráltam. Ő pedig ismét közel lépett hozzám.

-         Miért félsz, Kesszy? – kérdezte és miközben én hátráltam, ő pedig közeledett, nekisimultam az ajtónak.

-         Engedj ki – a legnyugodtabb hangommal mondtam, még magam is meglepődtem rajta.

-         Miért félsz?

-         Undorodom – vágtam egy fintort és próbáltam oldalt eltávolodni tőle, de tenyerével a fejem mellé támaszkodott.

-         Hazudsz… Én nem akarok semmit Anntól. Te fontosabb vagy – mondta lassan és halkan.

-         És ezt ő is tudja? – bevallom, megenyhültem picit. Lassan közeledett, szemei élénken csillogtak, s tekintetét az enyémbe fúrta.

-         Még nem beszéltem vele… - kezdett bele, de ezzel a pár szóval kiestem a varázsából.

-         Szánalmas vagy és gyerekes. Újra ugyanazt a hibát véted el – nevettem fel gúnyosan. – De már nem érdekelsz, úgyhogy akár vissza is szaladhatsz Annhoz.

-         Mondd a szemembe, hogy nem szeretsz – a hangjában olyan komolyságot hallottam, mint még soha. – Mondd ki és békén hagylak – a szemébe néztem. Csak egy szó… egy szó és vége a rémálomnak… Mondd ki… kérlek… Kérdő tekintettel várt, közben pedig közelített. Vészesen fogyott az a kevéske távolság is. Szívem úgy vert, mint még soha, azt hittem, kiugrik a helyéről. A leheletét éreztem a számon, ajkaink súrolták egymást, s gyengéden megpuszilta a felső ajkam.

-         Ezt ne – toltam el hirtelen, ő pedig csak értetlenül nézett rám. – Ha érdekel, akkor már nem érzek irántad semmit és leszállhatsz rólam – azt hiszem, most adtam meg a kegyelemdöfést. Vágott egy fancsali mosolyt, majd rendbe szedte az arcát és rámvigyorgott.

-         Ahogy gondolod – GYŰLÖLÖM!!!!!!! – Fura egy lány vagy… Sose tudok kiigazodni rajtad. Talán ezért vonz valami fura feléd. De mint mondtam, békénhagylak. Holnap folytatjuk a turnét. Neked pedig jó hazautazást.

Kilépett az ajtón én meg azt hiszem, egy világ omlott össze bennem. Miért nekem fáj? Miért? Miért?.... Zokogva borultam a padlóra és legszívesebben csapkodtam volna. Az ágyra vetettem magam és teljes hangerővel belevisítottam a párnámba… De nem mondtam ki, hogy nem szeretem…

U.i.: Mielőtt megkérdeznétek, hogy hogyan csinálták azt, hogy buli után aludtak, akk megsúgom, hogy előtte el kellett menni tusolni és pizsibe átöltözni. Köv rész valszeg holnap!