36. Rész: „Egyenlőre csak azt tudom most mi lesz, holnap ráérünk gondolkodni.”

-         Én kezdem! – kapta ki a kezemből Eimy az újságot a kocsiban.

-         Még mit nem! Én vettem – de addigra már eldugta. – Add vissza!

-         Neeem! Ebben a számban van a cikk, arról a helyes síugróról és…

-         Micsoda?! – horkant fel Bill mellette. – Milyen helyes síugró?

-         Semmi, semmi – legyintette le. – Naaa…

-         Kő, papír, olló! – tettem karba a kezem.

-         Úgy is én nyerek.

-         Kő… papír… olló! – mutattuk egyszerre és mindketten papírt formáltunk. Az ikerség átka… kicsi az esélye annak, hogy mást mutassunk. – Kő… papír… olló! – láss csodát! Eimynek megint papír, de nekem kő.

-         Neeeem, hármat!

-         Nem-nem! Nem hármat!

-         Hagyjátok már abba – vette ki a füléből az mp-t Tom.

-         Jó… - morogtam és Eimy boldogan lapozta fel az újságot az áhított cikknél.

-         Ááááááá! – sikított fel. – Még poszter is vaaan! – majd tépte volna, ki, de megköszörültem a torkom.

-         Öhöm…

-         Ja – vigyorgott rám. – Ugye nekem adod? Ugye, ugye? – majd választ sem várva kitépte. Sértődötten elfordultam.

-         Ez a BRAVO? – kérdezte Bill és ő is belepillantott az újságba.

-         Igen, és van rólatok benne egy poszter – vigyorogtam rá.

-         MI?! – hördültek fel a fiúk. Kikapták Eimy kezéből az újságot, majd megnézték a fotót.

-         Úristeeeen! – ez Bill volt, aki azon szörnyülködött, hogy milyen képet vág.

-         Nem rossz – vigyorgott Tom. Nem pillantottam rá, amúgy köszönni se köszöntem neki.

-         Tessék elolvastam – nyújtotta oda Eimy. Még mindig duzzogva elvettem és elolvastam mindent. Interjú a Tokio Hotellel. Gustav kiszáll?

-         Mióta akar Gustav kiszállni? – érdeklődtem.

-         Újabb hülyeség. Nincs hír rólunk és fantáziálnak – legyintett Bill. Elraktam az újságot és kipillantottam a kocsiból. Körülbelül három órája utazhatunk, fogalmam sincs. A táj nem éppen változatos, katonás sorrendben váltakozik: fa, víz, hegy… Fa, víz, hegy…

*

Eimy meg Bill tuti a természetben, Tom nem érdekel, én pedig a szálláson fekszem. Egy fél órája érkeztünk meg, máris haza akarok menni. Az ágyon elterülve hallgatom a madarak dalát, miközben a nap a szemembe világít. Nagyon jó az idő, mégse hat meg. A tanárnő intézi a kaját, meg a programmal bíbelődik, ma késő este megy haza, hogy holnap a többieket idehozza. Nem rezzenek össze, mikor nyílik az ajtó. Már vártam, mikor törik meg ezt a békés idill hangulatot.

-    Azt hittem, alszol – ült le az ágyamra Bill.

-         Mert akkor jobb lett volna?

-         Nem. Csak akkor tudtál volna mit mondani, hogy miért nem jössz ki.

-         Aha.

-         Minden oké? – kérdezte és megigazította a haját.

-         Aha.

-         Változatos a szókincsed – dörmögte. – De most komolyan… minden rendben?

-         Nem, nincs semmi rendben. És nem is lesz.

-         Beszéljünk róla?

-         Minek? Attól nem lesz jobb… Holnap jön Ann és…

-         Ó, vagy úgy – vágott a szavamba. – Ha érdekel, Tom keresett, mert beszélni akart veled.

-         Én meg nem akarok vele.

-         Olyan gyerekesek vagytok. Te itt ülsz, várod a szőke herceget, hogy megmentsen, Tom meg arra vár, hogy a hercegnő az ölébe pottyanjon.

-         Ez nem igaz. Csak…

-         Csak?

-         Ez így mind szép és jó. Meg könnyű elmondani! De ott van Ann, aki szereti Tomot! És Tom is szereti őt! Nem fogom szétdúlni a kettejük kapcsolatát.

-         Tom már nem szereti Trinit – legyintett Bill, majd felállt. – És ez most komoly. Na, gyere! Tök jó az idő.

*

Amikor az ember a sötétben gubbaszt és a tűzbe bámul, valahogy olyan furcsa érzése lesz: egyedül van. Ahogy merengek a mai napon, lepereg előttem ez a néhány óra és rádöbbenek, rettentő gyorsan telik az idő. Szinte csak percekkel ezelőtt volt, hogy feltérképeztük a terepet, csak hogy a tanárnő megállapítsa, itt nem lesz semmilyen sátorozás. Mise maradhattunk hát az erdőben, itt a hotel kertjében lévő szalonnasütőnél gyújtottuk meg a tüzet, hogy elnosztalgiázzunk. Olyan érzésem van, mintha semmit nem csináltunk volna egész nap, pedig ez nem így van. A tanárnőnek kellett segédkeznünk, az erdőben zarándokoltunk, s csakis a fák között fújó, hideg, erős szél vehette el a sátorozás ötletét. Nem baj, úgysem szeretek.

-         Mit csinálsz? – ült le mellém egy sötét árny, csak a körvonalaiból ismertem fel, na meg persze a hangjáról.

-         Gondolkodom – majd megböktem egy bottal a kialudni tűnő tüzet. Bizony már több órája ülök egyedül a hidegben.

-         És min? – közelebb csusszant, én pedig nem foglalkoztam ezzel.

-         A mai napon. Semmi nem történt.

-         Majd fog – eleresztettem a fülem mellett a megjegyzését és újra a parázsba bámultam. A szúnyogok a semmiből tűntek fel, gonoszul megszurkáltak, lakmároztak belőlem. Idegesen hessegettem el őket, majd a karomra pillantva dühösen vettem észre, hogy több pici piros pötty is található rajta. Még közelebb jött hozzám és nekemdőlt.

-         Holnap is ezt fogod csinálni, vagy csak most, a sötétben vagy hajlandó?

-         Nyugi – de ezt mintha magának mondta volna. – Leb die Sekunde!

-         Milyen szellemes…

-         Egész nap kerültél. Most nem menekülsz – átkarolt és a szemembe nézett.

-         Nem szándékozom elmenekülni. Húgocskám?

-         Öcsikémmel a szobájukban – felelte, de le sem vette rólam a szemét. Kezdett kicsit feszülté tenni ez az egész, így elfordítottam a fejem és újra a parázsba bámultam.

-         Azt hiszem, lefekszem – mondtam és felálltam.

-         Megint menekülsz.

-         De nem tőled. A szúnyogok élve felfalnak – így felsétáltam a szobámba és miután alaposan lezuhanyoztam, bebújtam a pizsamámba és ledőltem az ágyra. Kényelmetlen volt és olyan fura szaga, a takaró meg vastag volt és hideg. Csak forgolódtam, miközben Tomon gondolkoztam, végül pedig Trini képe kúszott elém. Az álom hirtelen ért el, egyik pillanatban még nyitva volt a szemem, a másikba pedig már csukva.

Az erdő sötét és halk, csak a szél játszadozik a fák leveleivel, s megzizegteti az avart a lábam alatt. Valamit keresek, valami itt van és vár rám, utam közben meg-megroppan egy-egy letört faág. Valami villan a bokrok ágai között, de csak a Hold fényei játszanak a leveleken. Nem vagyok egyedül, érzem, van itt még valaki, gyorsítok a tempón és próbálok fülelni. Mögöttem reccsen egy ág, én pedig futásnak eredek. Úgy futok, mint még soha. A félelem és a rémület hajt, az erdő pedig, mintha kicsúszna a lábam alól. A fák megnyúlnak, eltorzul előttem minden, és egy alattomosan tekergőző gyökérben elesek. Az arcom a nedves avarba fúródik, a korhadó szagot a számban érzem, vele együtt vér bűzét. Valaki megragadja a vállam, erősen belemarkol, én pedig, mintha áram járta volna testem: felpattanok. Fák ágai helyett a takaró gabalyodott belém, bűnöző, vagy bármi sötét pedofil helyett Tom ül velem szemben és a vállam fogja.

-         Nyöszörögtél, gondoltam felkeltelek – suttogta, én pedig hatalmasat sóhajtva visszadőltem. – Rohamod volt?

-         Csak egy álom – legyintettem, majd a mellkasomra tettem a kezem. Még mindig zihálok és kapkodom a levegőt. Még egy ilyen, és tényleg rohamom lesz.

-         Mennyünk ki a levegőre – mondta és kinyitotta a teraszom, ahol egy hatalmas karosszék várt. Nem ültem le, mert csak egy volt, inkább összecsavartam magamon a takarót és kibámultam az éjszakába. Eközben ő leült és az ölébe húzott. – Minden oké?

-         Aha… Pont akkor keltettél fel, mikor az üldözőm elkapott.

-         Én voltam az üldöző? – mosolygott rám.

-         Te bizony, mert az a csúnya arcod csak rémálmaimban jön elő – bólogattam és befészkeltem magam az ölébe. Innen kitűnő rálátás nyílt a csillagos égboltra, melyet még a felhők se takartak el, igazi romantikus pillanat. Átkarolt én pedig a mellkasára hajtottam a fejem és minden egyes lélegzetvételét figyeltem, szívdobogását számoltam.

-         Akkor miért épp egy csúnya ölében fekszel? – szólalt meg egy idő után.

-         Mert mondjuk csak te vagy kéznél.

-         Ó, vagy úgy – hangjából kihallottam a sértődöttséget, de amikor az arcára pillantottam láttam, hogy csak színlel. Becsuktam a szemem és próbáltam nem észrevenni a zsibbadó érzést a karomnál. Végül csak mozgolódtam egy picit, próbáltam őt sem összenyomni. Mikor újra a mellkasára hajtottam a fejem ő csak kisimította a hajam az arcomból és szemével fürkészni kezdett. Nem volt rajta sapka, se pánt, rasztái össze voltak fogva, belőle pedig finom tusfürdő szaga áradt.

-         Most fürödtél?

-         Mikor jöttem ki, akkor hallottam, hogy nyöszörögsz.

-         Ennyire hangos voltam? A ti zuhanyzótok messzebb van.

-         Ezért mentem a tiétekbe – bólogatott. Ugyanis volt külön női, meg férfi zuhanyzó ezen a folyosón, ahol az én szobám is van. Tulajdonképp minden szoba egy folyosón van, csak az övéké a folyosó legvégén.

-         És ha lett volna benn valaki? – szörnyülködtem.

-         Akkor lett volna egy jó estélye – rángatta meg a vállát, aminek következtében a fejem is eléggé meginogott. – Amúgy meg ittalszom – jelentette be.

-         Tényleg? És hol?

-         Majd Eimy ágyán. Ugyanis az enyémet meg a Billét összetolták és most békésen alszanak. Biztos volt egy izgalmas menetük.

-         Lehet – vonogattam meg a vállam. Felpillantottam a csillagokra, majd ismét az arcára, végül a szemén állapodtam meg. – Mi lesz holnap?

-         Mi lenne? – kérdezett vissza és felültem, de még az ölében voltam, féloldalasan.

-         Nem tudom, ezért kérdezem.

-         Nem érte… - kezdte, de közbevágtam.

-         Mi lesz velem, meg Trinivel? – tekintetével arcomat fürkészte, a szám és szemem között járatta tekintetét. Mikor éreztem, hogy nem fog válaszolni, újra kinyitottam a szám, hogy majd rázúdítok mindent, de elhallgattatott. A saját száját tapasztotta az enyémre, közben átkarolta a derekamat. A döbbenet lebénított, nem tudtam, mit teszek, végül Tom nyelvének tánca az enyémmel, ez ébresztett fel. Eltoltam magamtól és felálltam. Hátráltam két lépést. – Ezt nem kellett volna… Mi lesz… - most ő vágott a szavamba.

- Miért kell mindig mindent megnehezítened? Egyenlőre csak azt tudom, most mi lesz, holnap ráérünk gondolkodni – ő is felállt, közben lassan közeledett. Nekiszorultam a korlátnak, a távolság vészesen fogyott közöttünk. Második csókjára jobban felkészültem, jobban megízleltem. Hirtelen nem érdekeltek a következmények, pedig tudtam, hogy nem lesz jó ebből, viszonoztam a csókját. Nem volt egy vad, szenvedélyes csók, csak ízlelgettük egymást, lassan élveztünk ki minden másodpercet.