33. Rész: Újra a hangját hallani…

-         Aludnom kell – győzködtem magam. Fordultam egyet az ágyban és nyakig húztam a takarót. – Aludni kell – a párnába fúrtam a fejem és az ajtómra meredtem. Éreztem, hogy nem csak én vagyok egyedül a házban, aki nem tud aludni. Újra a hátamra fordultam és kipillantottam az ablakon. Havazott. Majd a plafonra emeltem a tekintetem és a lámpára bambultam, melynek elmosódott körvonala kísértetiesnek tetszett a sötétben. Behunytam a szemem és próbáltam valami szépre gondolni. – Mondjuk bárányok – visszhangzott a fejemben és bőszen elkezdtem számolni a kis gyapjas jószágokat. Egy kicsi átugrik a korláton, egy kövér nem. És így tovább. Idegesítő volt a házban a csend, kinn erőteljesen fújt a szél, süvített és recsegtette a fákat. Dühösen lerúgtam magamról a takarót. Felültem, felhúztam egy mamuszot és álmos szemekkel kinyitottam az ajtót. Átcsoszogtam a folyosó túlsó végébe és kopogtatás nélkül benyitottam. A falnak fordulva aludt, vagy legalábbis csak tetette. Éreztem, hogy nem alszik, így az ágya mellé léptem és bebújtam mellé. Egy ideig csak hallgattam, ahogy egyenletesen szuszog, majd megfordult és a szemembe nézett. Nem szólt semmit, csak megölelt.

-         Ne haragudj – suttogta végül, én csak megráztam a fejem. Mosolyogva behunyta a szemét. Én viszont éber voltam és hallgattam a szél zúglódását, miközben Őrá gondoltam. Tulajdonképp nem tudott elmondani semmit, mert nem hagytam neki. Kizavartam a szobámból. „Nem akartam a barátságunkat tönkretenni. Szeretem Annt, de…” Barátság? Hol van ez már barátság? Szereti Annt? Akkor hagyjon békén. Hagyjon, hadd lépjek tovább, hadd felejtsem el. De nem engedi. – Szeret – suttogta Eimy.

-         Nem – ráztam meg a fejem. – Ez csak annyi, hogy ha nincs Ann, jó vagyok én.

-         Tévedsz – nyitotta ki a szemeit és a hátára fordult. – Csak nem tud dönteni. Figyelj, Ann az első komoly kapcsolata…

-         Gondolom vele volt először úgy és ez mély nyomot hagyott benne – csipkelődtem.

-         Neked csak ilyenen jár az eszed? – picit meglökött. – Amúgy Nóval volt először…

-         Jahh tényleg… - emlékeztem vissza a naplóbejegyzésekre. Egy ideig csendesen feküdtünk, majd ő törte meg a csöndet:

-         Kibékültetek?

-         Nem nevezném annak… Kizavartam a szobából.

-         Neki se könnyű, elhiheted.

-         Lehet, de velem ne játszadozzon senki – morogtam és behunytam a szemem.

-         És most mi lesz?

-         Mi lenne? Gondolom ő Trinivel marad, én meg elleszek egyedül – rántottam meg a vállam.

-         Tudod milyen… Figyeld meg… Végül úgy is veled lesz – bíztatott.

-         És az nekem hol jó? Mármint… Mármint Ann elvileg a barátnőm. És a barát/barátnő pasija/csaja tabu.

-         Jó, ez igaz, de ha Tom már nem szereti, csak megérti.

-         Nem hiszem – fordultam az ajtó felé, ezzel lezártnak nyilvánítva a beszélgetést. – Aludjunk, álmos vagyok.

-         Rendben – felelte és éreztem, ahogy ő is megfordul, be a fal felé.

*

Rengeteg új szám, tomboló német közönség, mindenki többet akar. S bár lehet, hogy többet akarnak, ezeknek súlyos ára van. A Tokio Hotel a német slágerlisták elején trónol, s bár még nincs olyan hatalmas rajongó tábor, a magdeburgi sajtó még jobban lencsevégre akarja kapni a „híres” tiniket. Magántanár, rengeteg gyakorlás és felnőtt élet. Már nem azok a kis „gyerekek”, ahogy őket megismertük, teljesen más életbe csöppentek, abba az életbe, ahol őnekik kell magukról gondoskodni. Ahogy telnek a napok, növekszik a rajongótábor, koncertekre hívják őket… Már nem azok, akiket régen megismerhettünk… már nem…

Február vége felé közeledünk és azt sem tudom, mihez kezdjek magammal. Amikor felkelek, mindig azt hiszem, hogy majd a mai nap más lesz. De mikor az osztályban vagyok és a mögöttem lévő üres padra meredek… Ennyi lett volna hát? Ennyi? Hiába rossz nekem, Eimynek most kétszeresen is rossz, nem is tudom, mikor beszélt utoljára Billel. A napok iszonyat sebességgel telnek, s bár egy koncerten mi is voltunk, semmit sem könnyített meg. Sőt… A tömeg nőttön-nő, erről az újságok is írnak, s lassan a nagyközönség is felfigyel rájuk. És persze, örülünk a sikereiknek, örülünk, hogy az álmuk beteljesedni látszik… De valahol talán mégse örülünk annyira neki, mint ahogy a hétköznapok álarcaként magunkra festjük. Hiányoznak és aggódunk. Aggódunk, hogy mi lesz, ha még sem sikerül nekik, vagy ha a rajongás hatalmasra duzzad. Megjelentek az első gúnyos cikkek, amikor először a kezembe vettem és elolvastam a sorokat széttéptem kicsi cafatokra. Tom huszonöt csajjal lett volna a DDM forgatása után? Jééé én észre sem vettem… Elég gyorsan lerendezhette őket, ilyen hipermenetre is csak ő képes. Hirtelen a rádióban, a tv-ben és az újságban is ők szerepelnek, mindenütt TH, TH, TH. Azután persze a sajtó… Az iskolánkban elég nagy a felfordulás, mindenki keresi a fiúk osztályát, de az igazgatónak sikerült elsimítania mindent (valahol pénz váltott gazdát).

Ma valahogy máshogy keltem fel. Már nem reménykedtem, erről már sikerült leszoknom. Letéptem az előző napot a naptárban és a jegyzetekre meredtem. Február huszonegy csütörtök: értekezlet, kirándulás.

-         Hát persze! – csaptam a homlokomra. Kikönyörögtük a tanártól, hogy hadd legyen előrehozott kirándulásunk, így március huszonkilencedikétől harmincadikáig fog tartani és a Fekete-erdőbe megyünk. Mindenki azért kérte, hogy legyen ez hamarabb, mert nyáron sokan mennek nyaralni külföldre, hosszabb időre és nem találtuk megfelelő időpontot. Kivételesen most én mentem felkelteni Eimyt. Halkan kinyitottam az ajtaját és az ágyához lopóztam. – KELLJ FEEEEEEL! – üvöltöttem rá.

-         Naaaa! – ugrott egy hatalmasat. – Én se így ébresztelek!

-         Jó, de most hamarabb be kell érnünk, tudod.

-         Ajjjhh máár! – rúgta le magáról a takarót. – Pedig olyat álmodtam…

-         Fogadjunk, hogy Billék újra itthon voltak – húztam a szám.

-         Ig…igen – ásított egy hatalmasat. – Akkor most hamarabb vége a tanításnak?

-         Igen, mert a nyolcadikosoknak ma lesz szóbelijük. Fél tizenkettőkor már végzünk is – bólintottam és kimentem a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam, fogatmostam, kifésültem a hajam, majd berohantam a szobámba, mert már megint késésben voltunk. Azt se néztem, hogy mit veszek fel, csak magamra húztam egy felsőt és egy farmert.

-         Kesszy! – rontott be ikrem.

-         Hm? – fordultam felé, miközben egy kézmozdulattal eltüntettem mindent az asztalomról, be a táskámba.

-         Nem találom a nyakláncom! – mondta nyűgösen és szétnézett az asztalomon.

-         Itt biztos nincs. Menny a fürdőszobába – húztam össze a zip-zárt és megnéztem magam a szekrényembe épített tükörben.

-         Most jöttem ki onnan – vágott egy „olyanhülyevagy” képet.

-         Jó hamar lezuhanyoztál – döbbentem le.

-         Már este fürödtem, mert hajat is mostam – vigyorogta, majd újra körbenézett a szobában. – De azt a láncot Billtől kaptam. Nem jelent jót, ha nincs meg.

-         Te is babonás leszel? – kérdeztem vigyorogva. – Amúgy én is tegnap mostam hajat.

-         Jó-jó, de te csak behajolsz a kádba. Én a tusolóban zuhanyoztam és hajat is mostam – magyarázta, majd feltúrta az asztalon hagyott papírjaim.

-         Hé-hé! A saját szobádban kerested már?

-         Izééé… - emelte fel a fejét a lázas kutakodásból, majd szó nélkül kirohant. Elszámoltam háromig, tehát egy… kettő… három: -MEGVAN! – kiabálta. Vigyorogva a vállamra kaptam a táskám, felkaptam az ágyra kikészített pulcsim, majd lerohantam a konyhába, a táskába süllyesztettem a reggelit, majd a nyakam köré tekertem a sálam. Bár már jóval enyhébb volt az idő, biztonság kedvéért hordtam. Már a cipő és a kabát is rajtam volt, mikor Eimy lerohant. Ő is eltette a kajáját, felöltözött, majd kivágta az ajtót.

-         Elmentünk! – kiabáltam. – Sziasztok! – és bezártam az ajtót. A kapuhoz siettünk és szinte kirohantunk rajta…

*

-         Ki hívja őket fel? – ültem Eimy ágyán, vele szemben.

-         Nem tudom… - mondta, miközben a laptopon babrált.

-         Akkor hívd fel te őket – nyújtottam oda a mobilom és vonakodva bár, de elvette. Óvatosan tárcsázott, majd a füléhez vette a készüléket. – Kicsöng – suttogta. Bólintottam, miközben ő kihangosította a telefont.

-         Haló?- hatalmasat dobbant a szívem. Tom vette fel, mikor Eimy Billt hívta. Annyira… annyira más volt a hangja. Eimy csak hápogott és nem tudott megszólalni. – Haló?

-         Öh… öööhhh… Tom? – kérdezte végül félősen.

-         EIMY? HOGY VAGY? Úr Isten! Milyen régen hallottalak… Mi van veled?... Úr Isten…

-         Hé-hé-hé! Állj le! – mosolyogta húgom. – Figyelj! Osztálykirándulás lesz március huszonkilencedikén és harmincadikán. Az osztály vissza akar hívni titeket – kezdett neki Eimy, de Tom félbeszakította.

-         De várj… a részleteket sem tudjuk… ráadásul nem hiszem, hogy elengednek…

-         Ja és mondjad Annak is, hogy „gyógyuljon meg”* - fejezte be Eimy, mit sem törődve Tom közbeszólásásval.

-         Jahh… - nevetett fel.

-         De jönnétek?

-         Részletek?

-         Feketeerdő, egy turistáknak kialakított szálló, nem drága és két nap.

-         Megbeszélem Billel. Most épp nincs telóközelben, meg itt hagyta feltölteni.

-         Rendben, de jól vagytok?

-         Persze-persze. Minden király. Csodaszép Hamburg. Most épp itt stúdiózunk, majd utána koncertek.

-         Nem tudunk sokat beszélni. Ne haragudj…

-         Persze, semmi. Nekem is sietnem kell. Kesszy…? – Eimyvel egymásra pillantottunk.

-         Gépezik. Adjam?

-         Ne… inkább ne… De jól van?

-         Ahogy vesszük…

-         Nagyon haragszik?

-         Kicsit.

-         Jó…jó… puszilom… és mindenki mindenkit. Ne haragudj, de mennem kell. Gyakorolunk és a tervet készítünk, meg a média is bombáz minket a hülye interjúival. Hívlak még este. Vagy Bill, rendben?

-         Persze, oké, nekem is mennem kell. De el ne felejtsetek visszahívni!

-         Nem, nem fogunk! Szia! – köszönt, majd lerakta. A telefon búgása jelezte, hogy egy pillanattal ezelőtt még Ő volt a vonal túlsó végén… Eimyre bambultam egy ideig, de közben teljesen máshol voltam… Rettenetesen megváltozott a hangja, teljesen más a stílusa és… hiányzik. Annyira… annyira akarom látni. (Nem is tudom, Eimy mikor ment ki a szobából és hagyott magamra a gondolataim között.) Szeretem, pedig nem akartam. Őt sose… és most még is úgy érzem, hogy ez az érzés teljesen kitölt, mégis üressé tesz. Úgy érzem, elvesztettem, pedig lehet, meg lett volna a lehetőségem arra, hogy megszerezzem magamnak.   

* Ann mostanában sokat hiányzik az iskolából, gyakran elmegy Tomékhoz (és ilyenkor betegségre hivatkozik)

Folyt köv.