33. Rész: Az igazság

-         Kesszy! – lökött meg valaki. – Kesszy kellj fel!

-         Alszoooom – nyűglődtem.

-         Haza kell mennünk – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Eimy.

-         Hány óra van?

-         Még csak hat. De ne aludj vissza!

-         Jó-jó – feltápászkodtam a kanapéról, majd magam mellé pillantottam. Álmodtam volna, vagy Tom tényleg mellettem feküdt az éjjel?

Miután úgy-ahogy összeszedtük magunkat elindultunk haza…

*

-         Halkan! – suttogta Eimy, mikor bevertem a lábam a küszöbbe.

-         Jó, de ez a szar mindig útban van! – zsörtölődtem és halkan leszedtem magamról a sálat és a kabátot. Eimy már a csizmáját is lehúzta, majd óvatosan bepillantott a konyhába.

-         Nincs itt senki, gyorsan fel! – lökött meg és halkan elindultunk a lépcsőn. A szobánkig sikeresen eljutottunk.

-         Nem jössz át hozzám…? Beszélni szeretnék veled – állítottam meg, mikor már a kilincsét fogta.

-         Ja, de. Jó, mennyünk – mondta zavartan, majd mögöttem besétált az ajtón. Levettük a pulcsit és bementünk a fürdőszobába. Gyorsan lemostuk magunkról a festéket, majd Eimy átszaladt a szobájába átöltözni. Egy itthoni cuccban tért vissza. Én már az ágyon ültem egy hatalmas pólóban és egy Budmil bemelegítő nadrágban. – Tehát…? – telepedett le mellém és magunkra húztuk a takarót.

-         Öhh… Milyen volt az éjszakád? – kezdtem egy könnyebbel és hatalmasat vigyorogtam.

-         Ó, hát… - habozott és elbambult. – Ahhh… - sóhajtott egyet.

-         Jó volt vele…? – tértem a lényegre.

-         Honnan veszed, hogy lefeküdtünk?! – kérdezte hangosan és felült.

-         Csssss – csitítgattam, majd újra rávigyorogtam. – Nem tudom, érzem – rántottam meg a vállam. – De mesélj!

-         Hát… na jó – mosolygott egyet ő is és visszadőlt a párnámra. – Jajj te! Áááá olyan édes… és aaaa, nagyon jó volt. Olyan gyengéd volt és ahhh – sóhajtozott.

-         Más volt? Tudom, nyögtetek, de erre nem vagyok kíváncsi.

-         Szemééét! – vágott fejbe egy kispárnával.

-         Jó, bocs – fogtam meg a kezét, mielőtt újra fejemen érezhettem volna a párnát. A tekintetünk találkozott és mindketten felnevettünk.

-         El se hiszem – mosolyogta, miután lenyugodtunk. – Már nem vagyok szűz… Ez olyan fura…

-         Fájt? – húztam a szám.

-         Nem, csak egy picit – mosolygott még mindig. – Nagyon vigyázott rám.

-         Mivel szeret – fordultam a hátamra és a plafont kezdtem bámulni. – De ugye védekeztetek?

-         KESSZY! – lökött meg. – Még szép!

-         És milyen volt…? Mármint az óvszer – vigyorogtam újból.

-         Téged csak ez érdekel? – de azért ő is megeresztett egy hatalmas vigyort. – Ha jól tudom epres.

-         Juj Eimy! Mit csináltatok ti… - csóváltam meg a fejem.

-         Lökött! Nem volt semmi olyan. Csak a csomagolás…

-         Persze-persze, ezt már nem tudod kimagyarázni.

-         Ajjj menny már! – lökött meg.

-         Anyunak hogy fogod elmondani…?

-         Nem tudom még… Amúgy mi van veled, meg Tommal? – terelte a témát.

-         Ezt hogy érted? Mi lenne? – ráncoltam össze a homlokom.

-         Együtt aludtatok… Láttuk Billel – mondta komoran.

-         Én a földön aludtam el. Fogalmam sincs, hogy…

-         Ann rettentő dühös volt. Mi történt? – kérdezte mérgesen, és bár nem akartam, elmondtam neki mindent. Vagyis csak a szájrapusziig jutottam, mert… - NORMÁLIS VAGY?!

-         DE NEM ÉN AKARTAM! Ráadásul nem értem miért csinált ilyeneket, miközben neked azt mondta, hogy csak egy barát vagyok! – védekeztem.

-         Mert be volt rúgva!

-         De mielőtt még berúgott, mielőtt táncoltunk akkor is megdicsért!

-         Ajj Kesszy, Bill is! – forgatta meg a szemét.

-         De az más! Ráadásul…

-         Ráadásul, mi?

-         Megkérdeztem, hogy mi az újévi fogadalma és… És ezt mondta: „…talán legközelebb jobban odafigyelek az érzéseimre meg a másokéra, mielőtt rosszul döntenék”. Mielőtt megpuszilt volna.

-         Te jó ég… Mindent elcseszett… - suttogta húgom.

-         Mi van? Mit cseszett el? – ültem fel. Eimy a szájára tette a kezét és rémülten megrázta a fejét. Nekem mintha lámpát gyújtottak volna a fejemben… - A DDM forgatás… Ti hazudtatok – suttogtam elhűlve. – Képes voltál nekem hazudni! – estem neki.

-         Én nem… nem érted… - habogta és kimászott az ágyból.

-         Mit mondott? – kérdeztem villogó szemekkel.

-         Megígértem, hogy… - kezdte és megrázta a fejét.

-         Mit mondott?! – ismételtem meg egy fokkal hangosabban.

-         Azt… - sóhajtott-, hogy nem vagy közömbös neki, de szereti Annt. Nem tud választani. Megkért rá, hogy hazudjak – felelte könnyes szemmel.

-         És te hazudtál – suttogtam. – Ráadásul nekem volt bűntudatom azért, mert máshogy éreztem iránta! Még te oktattál ki!! – kiabáltam vele.

-         Kesszy… csss… - hátrált az ajtómhoz.

-         Tudtad, mit érzek! Tudtad, még is hallgattál!

-         De csak a te érdekedben! Úgy se tudnál mit kezdeni, ráadásul Ann… Ne akard őket szétválasztani…!

-         Hagyjál békén – susogtam dühösen.

-         De…

-         Takarodj a szobámból! – kiáltottam rá, ő pedig könnyes szemmel az ajtóhoz lépett.

-         Ne haragudj… - suttogta és kisétált a szobámból.

*

-         Anya… - hallottam Eimy hangját a konyhából. Lenn ültem a nappaliba és tv-ztem.

-         Igen?

-         Hát szóval… iéz… elvesztettem. Szia! – és lépett volna ki, mikor apa rákiáltott.

-         Mit vesztettél te el?

-         Izéé… azt – felelte halkan.  Szinte magam előtt láttam apa arcát, ahogy vörösre változik.

-         Mégis mit képzelsz te magadról?!

-         Drágám… - kezdte anya csitítgatni apát.

-         Védekeztetek legalább? – kérdezte vészjóslóan.

-         Ig…Igen… - Eimy arcát is magam előtt láttam, ahogy fehéren apa előtt áll.

-         Szobafogság! Egy hét! Addig nem találkozhatsz azzal a sráccal!

-         De miért?! – csattant fel Eimy. Nem hallottam jól? Eimy veszekszik apával? – Egy picit is jól érzem magam, te már tiltasz mindentől! Te nem voltál kamasz?! Nem feküdtél le ennyi idősen mással, mint én?! Már nem vagyok gyerek! – azzal kiviharzott a konyhából, tekintetünk találkozott, de én elfordítottam a fejem. Dühösen megfordult és felrohant a szobájába. Még hallottam, ahogy anya apát nyugtatja, de különösebben nem érdekelt. Megérdemli.

A kedvenc sorozatom sem kötött le. Csak bambultam a tv-t már olyan este hét fele járhatott, mikor megcsörrent a telefon.

- Felveszem! – kiabált le Eimy, ugyanis két telefonunk volt. Egy lent, egy fent. Anyáék nem voltak itthon, tehát megúszta, mert géptől kezdve mindentől el van tiltva. Még a mobilját is elvették. Lehet, hogy szemét vagyok, de nem sajnálom érte. Jelenleg magamat sajnáltatom és játszom a vérig sértettet. A hangja leszűrődött fentről, bár csak suttogott. Érdekes, eddig sose suttogott… A lenti telefonhoz léptem és halkan felvettem.

- Nem tudom, mindentől el vagyok tiltva – hallatszott testvérem hangja.

- De tőlem nem. Jó, lehet Billtől, de én nem Bill vagyok – ez Tom volt.

- Lehet. De miért akarsz idejönni?

- Az SMS-ed miatt… Ha Kesszy haragszik… Nem rád kéne, hanem rám.

- Ki fog dobni. És igaza van… Szemét voltam, ráadásul pont a saját ikremnek… - sóhajtott és a hangja megremegett. – Én is dühös lennék a helyében.

- Nem baj, beszélnem kell vele. Tisztázni az érzéseimet.

- Tehát döntöttél? – suttogta testvérem. A szívverésem kétszeresére nőtt és a tenyerem, amelyikben a telefon volt, izzadni kezdett.

- Részben igen – Tom hangjából érződött a bizonytalanság. – És… - mielőtt kimondta volna, leraktam. Pontosabban levágtam a helyére, amit azt hiszem, a telefonban is meghallottak. Remegő gyomorral a konyhába sétáltam, töltöttem magamnak egy pohár vizet és miután kinyomtam a tv-t felsétáltam a szobámba.

*

A következő három nap csak úgy elröpült, olyan gyorsan, hogy nem is emlékszem semmire. Tom úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, én pedig nem szólok senkihez se. Szombat van, azaz ötödike, én meg az ágyamon nyújtózkodom. Én ellentétben Eimyvel bármit csinálhatok és ezt direkt az orra alá dörgölöm. Előtte hívom fel Andit (csak vele beszélek), vagy tv-zek, amikor a nappaliban tanul (apu ellenőrzése alatt) és látom, ahogy lopva a tv-re pillant. Hangosan hallgatok zenét a szobámban és ott laptopozok, ahol ő van. Lehet, hogy szemétség, de nem érdekel.

- Kinyitod? – kopogott anya, én pedig feltápászkodtam az ágyról. – Miért ülsz itthon?

- Mert hova mennyek?

- A barátaiddal el. Csak Eimynek van szobafogsága…

- Már nem a barátaim – duzzogtam.

- Elmesélte Eimy. De te se haragudhatsz rá örökké… - ágyazott be.

- Lehet, de amikor ő haragszik kétszer olyan rossz. Én most utánzom.

- Aha – bólintott. – Részben azért jöttem, hogy elmondjam, Eimynek így is elég nehéz apáddal, nem hogy még veled, másrészt meg jöttek hozzád. Lent vár a nappaliban.

- Ki az?

- Majd meglátod… Felküldöm, jó? – felállt és az ajtóhoz sétált.

- Nem érdekel, se Tom, se Bill – figyelmeztettem.

- Nem fogom azt hazudni, hogy nem vagy itthon. Majd te beszélsz vele – csóválta meg a fejét én pedig éreztem, hogy ki lesz az a bizonyos látogató… A szívem a torkomban dobogott, közben a düh újra szétáradt testemben. Kíváncsi voltam, még se akartam tudni semmit. Az ablakhoz léptem és kinyitottam, háttal az ajtónak (amit anya nyitva hagyott) nekitámaszkodtam a párkánynak. A hó időközben elolvadt, de a szürke felhők újabb havazást ígértek. A szél is erőteljesen fújt, hideg volt, de most cseppet sem zavart. Kopogtak.

- Gyere – sóhajtottam, és hallottam, ahogy jobban kitárul a szobám ajtaja, majd valaki becsukja. Talán a szoba közepén állhatott, nem tudhattam pontosan, én pedig bezártam az ablakot és közben az üvegre meredtem. Elmosódott alakja halványan, de ott volt. Még mielőtt megfordultam volna, ezt mondtam. – Nem kellett volna eljönnöd ide. Nem vagyok rád kíváncsi, Tom Kaulitz… 

Folyt.köv.