32. Rész: Egy újévi fogadalom

-         Biztos akarod? – suttogta a sötétben egy fekete hajú fiú, kissé rekedten.

-         Igen – felelte magabiztosan a lány, majd bezárta maga mögött az ajtót.

-         Nem zavar, hogy pont egy bulin…?

-         Múltkor is majdnem egy bulin… - a lány habozott. – Ha nem akarod…

-         Félreértesz Eimy. Én mindennél jobban kívánlak… De ne érezd kényszernek.

-         Én nem érzem annak – Eimy közelebb lépett Bilhez, majd szenvedélyesen megcsókolta. Nekitolattak az ágynak, Eimy hívogató mosollyal a párnákhoz csúszott, Bill pedig követte. Óvatosan húzták le egymásról a ruhákat, alaposan végigjáratva tekintetük a másik testén. Kezükkel felfedezőútra indultak, bejárták a másikat, ismerkedtek. Csókok, szenvedélyes pillantások, simogatások, halk sóhajok és nyögések, s mindketten a másikra koncentráltak. Bár a behatolás nem volt túl kellemes, a végkifejlet igazán jó volt, mindkettejüknek. Előbb Eimy ment el heves rángásokkal, őt követte Bill. Szorosan egymás mellé bújtak, egy apró csók a másik ajkára.

-         Szeretlek – suttogta Bill.

-         Én is – motyogta kábán Eimy, majd mosolyogva behunyta szemeit és pár perc múlva mindkettejüket el is nyomta az álom.

*

-         Miért hagytad egyedül?! – kiabáltam Annal.

-         Totál részeg! Engem így nem érdekel!

-         De a barátod! Jársz vele! – osztottam ki.

-         Mit érdekel ez téged?!!! Én kapcsolatom, azt teszek, amit akarok!! – hangsúlyozta ki az én-t.

-         Igen?! És ez járja neki?

-         Teljesen be van rúgva, a fél csajtáborral már smárolt…!!! – ordított rám, amire a tömeg nagy része odafordult.

-         Te se épp úgy viselkedsz, mint akiben egy csepp alkohol sincs! – vágtam vissza.

-         Nem érdekel! NEM ÉRDDEKEL AZ A SZEMÉT! – visította, majd elcsörtetett a konyhába (gondolom, hogy igyon valamit).

-         Kesszy! – lépett mellém Andi. – Tom a kertben van, irtó szarul néz ki… Nem enged senkit magához… Szerintem te menny.

-         De miben tudnék segíteni? – kérdeztem vissza, Andi pedig csak megrázta a fejét. Szemeiből kivettem, hogy tényleg nagy a baj, így kivágtam a bejárati ajtót és a kert hátsó része felé mentem. Nem kellett sokáig keresni, öklendezése messzire elhallatszott.

-         Hagyj! – mondta, mielőtt még megszólalhattam volna. A falnak dőltem, majd mikor Tom egy bokor tövébe hányt, becsuktam a szemem.

-         Jól érzed magad? – léptem mellé és megfogtam a karját.

-         Nem látod? – kérdezte gúnyosan. – Csodálatosan vagyok! – Finoman húzni kezdtem és leültünk a ház tövébe, a kis kaviccsal beszórt „járdára”*

-         Jobban vagy? – kérdeztem pár perc múlva.

-         Picit – bólintott, majd kábán rámmosolygott. – Ann hisztizett?

-         Hát… eléggé ki volt akadva.

-         Tudom, hogy hülye voltam – megcsóválta a fejét. – Andreas benyomott a víz alá, mostmár valahogy tisztábban látok – csöndben hallgattam. – Nem is tudom, hogy hány lánnyal táncoltam… Rád emlékszem, aztán Ann, majd Eimy. Utána ihattam, mert innentől kezdve minden kiesett. Azt viszont nem felejtem, hogy egy szőke cicababa, akinek mellesleg fantasztikus segge volt, iszonyat jól csókolt – elvigyorodott.

-         Tom! – szóltam rá és meglöktem. – Annt kéne vigasztalnod, nem azt ecsetelned, hogy milyenek voltak!

-         Ne kiabálj – fogta meg a fejét, majd lehúzta a sapkát és a hajpántot. – Mindjárt szétrobban a fejem – dőlt nekem és a kezét az ölembe rakta a kezemhez. Hirtelen melegem lett és próbáltam elhúzódni, de Tom teljes súlyával rámfeküdt. – Maradj…

-         Jó… - suttogtam, majd megsimogattam az arcát. – Hát Boldog Új Évet, Tom Kaulitz – vigyorogtam rá, miközben valahol tűzijátékot lőttek fel.

-         Hány óra van…? – kérdezte nyögve.

-         Hajnali öt – pillantottam a mobilomra.

-         Ez a tűzijátékos eléggé elkésett – nevetett fel, majd újra feljajdult. – Áú!

-         Maradj nyugton – szóltam rá, ő pedig kicsit megigazította a fejét a vállamon.

-         Amúgy neked is Boldog Új Évet! – és egy puszit nyomott az arcomra.

-         Kösz… - feleltem döbbenten, majd fázósan összehúztam magam.

-         Fázol? – pillantott fel rám.

-         Hát… Tél van és ráadásul hó – mutattam körbe.

-         Aha – kábán válaszolt. – Tök szép.

-         De mostmár mennyünk be – húztam fel, ő pedig átkarolta a derekam. – És – kezdtem, mikor már újra a házban voltunk -, mi lesz az újévi fogadalmad?

-         Nem iszom többet alkoholt – nevetett fel, majd megint a fejéhez kapott és kicsit megtántorodott. Gyorsan megfogtam a karját és erősen megtartottam. – És talán legközelebb jobban odafigyelek az érzéseimre meg a másokéra, mielőtt rosszul döntenék – mosolyogta, arcunk csak pár centimétertől volt egymásra. Még egyszer rámmosolygott, közelebb húzott magához és egy pici puszit nyomott a számra. Rövid volt, de éveknek tűnt. Ajkai puhák és melegek voltak, piercingje ellenben kellemesen hűs. Zavarodottan néztem rá, ő pedig már laposakat pislogott. Elcipeltem a kanapéig, majd szépen lefektettem és be is takartam. A buli már lecsillapodott, a zene nem ment, egyesek szedelőzködtek, mások elterülve feküdtek a padlón (aludtak). Tom felé pillantottam, aki már aludt, mosolyogva megsimogattam az arcát és lekuporodtam az ágy tövébe. Szóval ezt sem gondolta komolyan. Holnapra elfelejt mindent és kész. Nem fog emlékezni rá, semmire sem. Könnyeimmel küszködve karoltam át a lábam és hajtottam térdemre a fejem, miközben arra gondoltam, hogy mi lesz az ébredés után, ha már most ilyen nehéz. Becsuktam a szemem és próbáltam mindent kitörölni a fejemből, de valahogy mindig visszatért Tom képe és az, ahogy megpuszil. Nem is tudom, mikor aludtam el…

Arra ébredtem fel, hogy valaki szorosan húz magához és hogy mozgolódik. Nem akartam, felkelni, nem akartam a szememet kinyitni. Nem emlékszem az álmomra. Tulajdonképp úgy éreztem magam, mint aki egy percet sem aludt. Vissza akartam zuhanni a sötétségbe, oda, ahol az ágy melege megóv, de ez a valaki csak nem akar nyugodni mellettem. Aztán eszembe jutottak a „tegnapi” képek, így még jobban összeszorítottam a szemem. Ha kinyitom, egy olyan világba fogok ébredni, ahol újra a hazugságokat kell lenyelnem, ahogy végig kell néznem azt, amit nem akarok. A mozgolódás abbamaradt, egy kezet éreztem a derekamon összekulcsolódni. Kíváncsian kinyitottam a szemem és az alvó VELE találtam szembe magam. Elmosolyodtam, hogy milyen aranyosan tud aludni, az a kérdés csak később jutott az eszembe, hogy voltaképp mit is keresünk mi a kanapén. Mintha a földön aludtam volna el… Lehunytam a szemem, közelebb húzódtam hozzá és próbáltam nem arra gondolni, hogy mi lesz akkor, ha ő felébred, vagy ha felkel mellőlem. Egyszerűen éltem a pillanatnak, amit természetesen roppantul élveztem, bár előre láttam a sötét felhőket, amint nekem integetnek. Most csak megrántom a vállam gondolatban, de tudom, hogy súlyos árat fogok még fizetni ezért a pár röpke boldog percért. Ha nem is más szid le, még mindig ott van az, hogy ő felejti el… Bárcsak én is vele együtt felejtenék…

* Tudjátok a ház fala mentén mindig van egy kis „út”, nah oda ültek le. Csak az az út kaviccsal volt felszórva.

Folyt.köv. majd vmikor :D