Reggel 4-kor csörgött az óra, jelezve, hogy ideje készülődnünk. Álmosan kinyomtam, és átfordultam a másik oldalamra. Majd mikor eszembe jutott, hogy milyen nap van ma, gyorsan felültem, nyújtóztam egy nagyot, és átmentem Larához, aki még feküdt. Felkeltettem, majd bementem a fürdőbe. Megmosdottam, felvettem egy farmert, melynek a fenék részén kis csillogós flitterek vannak, hozzá egy fekete-ezüstös blúzt és erre egy szintén fekete, cipzáros pulcsit.  Kentem az arcomra alapozót, kihúztam a szemem, használtam szempillaspirált, szájfényt és kivasaltam a hajam. Mikor kiléptem az ajtón, majdnem visszaestem. Ott állt előttem Lara ugyanazokban a ruhákban, mint én, csak most az ő haja volt hullámos. Nem mondtunk semmit, csak egymásra mosolyogtunk, majd én visszamentem a szobámba, ő pedig elfoglalta a fürdőt. Még fújtam magamra a kedvenc parfümömből, a zsebembe helyeztem a telefonom, felkaptam az asztalról az MP3-am, majd a kis bőröndömmel lesétáltam a lépcsőn. Az asztalon várt a meleg tea és a szendvics. Pár perc elteltével megjelent Lara is.
-Ti összebeszéltetek? –kérdezte anya, mikor Lara leült mellém
-Nem. –mosolyogtam
-Biztos, hogy ne maradjunk ott veletek? –kérdezte aggódva
-Persze, biztos. –mondtam két falat között
-Ha akarjátok veszünk ki mára szabadnapot. –erősködött anya
-Anya, nem kell. –fogtam meg a kezét
-Rendben. Ideje készülődnötök, apa most áll ki az utcára a kocsival. –állt fel anya, és a mosogatóba tette a tányérjainkat
Felvettük a kabátunkat, a csizmákat, majd kiléptünk a hideg novemberi hajnalba. A szél csípősen fújt az arcomba, meglibbentve ezzel a hajamat. Nagyon fáztam, ezért gyorsan elköszöntem anyától és behuppantam a hátsó ülésre. Pár perc múlva ikrem is követetett.
Kis idő múlva már a főúton kocsikáztunk és próbáltunk gyorsan haladni, de a dugó ezt erősen befolyásolta. Rengeteg kocsi állt egymás mögött, csak úgy kígyózott mögöttünk és előttünk is a sor. A türelmetlenebbek dudáltak az előttük állókra, köztük apa is, mert eléggé sürgettük őt.
-Ez mind a koncertre jön? –ámultam ki az ablakon
-Úgy néz ki. –mondta apa, miközben erősen figyelte, hogy hogyan tudnánk lerövidíteni az utat
Egy ügyes mozdulattal kifordultunk a kocsisorból és bekanyarodtunk egy kis utcán. Elég göröngyös volt az út, de legalább már nem ott álltunk a dugó közepén.
-Először keresztékhez megyünk, hogy lepakoljatok. –közölte apa
-Apa, mi lenne, ha minket kiraknál a csarnoknál, te pedig elszaladnál a cuccunkkal? –kérdeztem
-Hát, nem is tudom. –mondta
-Légysziii! –kérleltük egyszerre
-Jól van, megegyeztünk. –ment bele apa
Ahogy közeledtünk a helyszín felé, ismét egyre lassabban haladtunk. Mikor már csak egy kanyar volt hátra, egyre jobban hallatszódott a rajongók ujjongása. Elértünk a parkolóhoz, ahol kivettük a kistáskáink, amelyekben volt néhány szendvics és innivaló. Elköszöntünk apától, majd megindultunk a rajongóhad felé, ahol már várt ránk Sandra. Nagyon sokan már tegnap óta itt voltak, és itt is aludtak. Van, aki sátorban, van, aki hálózsákban és plédekbe bugyolálva. Voltak kint néhányan a fiúk emberei közül, akik meleg teát osztogattak. Laráékkal letelepedtünk a korlát mellé, és közelebb húzódtunk egymáshoz, hogy ne fázzunk. Én vissza is aludtam egy picit, majd mikor felkeltem már a többi rajongó is ébren volt. Az egyik csaj tanácsolta, hogy énekeljünk Th számokat, addig is telik az idő. Így elénekeltük a „Schrei” lemez és a „Zimmer 483” számait is. Ezután beszélgettünk néhány lánnyal, akik tök normálisak voltak, bár volt pár fanatikus rajongó is és olyan is, aki felismert bennünket a versenyről.
Mikor észbekaptunk, délután 6 óra volt, koncertkezdés előtt egy órával.
-Lara, kezdek egyre jobban izgulni. –mondtam
-Ne is mondd! Már most remegnek a lábaim. –nézett rám
Az az egy óra sehogy sem akart eltelni, ezért ismét énekelni kezdtünk. Az egyik pillanatban egy hatalmas fekete, sötétített ablakú kisbusz tűnt fel, mire a rajongók őrült sikításban törtek ki, mire mi csak összemosolyogtunk. Néhányan a kocsihoz rohantak és ütögették az ablakot, de mi ott maradtunk a kordon mellett, hogy az első sorba juthassunk. Később megjelentek a jegyszedők, mi pedig gyorsan futni kezdtünk feléjük. Ezzel egyszerre indult meg az egész tömeg. Teljesen összenyomtak, még jó, hogy Larával fogtuk egymás kezét, különben tutira elvesztettük volna egymást. Mivel mi eddig is elöl voltunk, így hamar bejutottunk a csarnokba, mely hatalmas volt, több 1000-es férőhellyel. Azonnal a kordonhoz rohantunk és elfoglaltuk az első helyeket. Mikor megérkeztek a többiek teljesen a korláthoz préseltek bennünket. Lara egyszer hátra is szólt, hogy attól még, hogy szétlapítják egymást nem fognak közelebb jutni a fiúkhoz. Ekkor egy kis időre leálltak, de mikor feltűntek az első fények, mindenki őrült sikításban és tolongásban tört ki. Először Tom jelent meg a színpadon óriási sikítások közepette és egy elég ütős gitárszólóval indította az „Übers Ende der Welt” –et és ezzel együtt ezt a varázslatos koncertet is. Pár perccel később Georg is feltűnt a színen, majd Gustav is segített a ritmus megadásában és végre megjelent Bill, aki varázslatos kisugárzásával egészen feldobta a hangulatot. Nagyon jó formában volt, szinte repült a színpadon. Sokat foglalkoztak a közönséggel, szinte minden számnál hagyta, hogy mi énekeljünk. Egyszerűen fantasztikus érzés volt újra látni a fiúkat. Szinte olyan volt, mintha már 1000 éve nem találkoztunk volna.
A 9. számnál vett észre, mely a „Stich ins Glück” volt (hát igen, kellett neki egy kis idő J). Ahogy rám nézett, egy darabig csak meredt rám, mire néhány rajongó nem épp kedves pillantásokat küldtek felém. Majd a szám végén elhangzott egy „Danke schöön”, és a közönséghez fordult. Megkérdezte az egyik rajongót, hogy mi a kedvenc száma az utolsó cd-ről, majd átjött a másik oldalra, ahol mi álltunk. Lehajolt hozzám, majd tőlem is megkérdezte, és válaszul odakiáltottam neki, hogy az „Ich bin nicht ich”. Mosolygott, majd felegyenesedett, elkiáltotta a dal címét, mely az én dalom volt és felhangzottak a gitárok és a ritmusos dob. Lara rám mosolygott és énekelni kezdtünk.
Ahogy figyeltem Larát, elég sokszor szemezett Tommal egy édes mosoly kíséretében.
Az utolsó dalt játszották, a „Totgeliebt” –et, ami nagyon jól sikerült. Nagyon sokszor pillantott rám. Majd ennek is vége lett, elköszöntek és lementek a színpad mögé, de a közönség visszakövetelte őket. Majd nagy sikítások közepette színpadra lépett Bill és mellette Tom, egy gitárral a kezében, majd leültek a színpad elejére és előadták az „In die Nacht”-ot. Bill végig testvérét figyelte, de a szám végén megkeresett és rám mosolygott. Végül a koncertzáródal az „Ich bin da” volt. A szám végén konfettiket lőttek a levegőbe, ami nagyon látványos volt, ismét elköszöntek (most már végleg), elhagyták a világot jelentő színpadot, majd kialudtak a fények és a tömeg egy emberként indult el, hogy haza menjenek, és hónapokon át álmodozzanak erről a csodás estéről. Elindultunk, és célba vettük a kijáratot, mikor valaki hátulról megfogta a vállam. Egy nagyot ugrottam, majd hátra fordultam.
-Elnézést, ha megijesztettem, de a fiúk küldtek, hogy szóljak, még ne menjenek el. –mondta az együttes egyik testőre, Saki
-A fiúk? De miért ne menjünk? Nem értem... –néztem rá bambán
-Még szeretnének veletek beszélni. –hangzott a válasz
-Ezek a fiúk? Mármint az együttes? –kérdeztem
-Igen, ők. Mutatom az utat. –mondta nem túl kedvesen (bár biztos elég fáradt volt, reggel óta a fiúkkal van, ami lássuk be, nem éppen egy könnyű feladat :P)
A lányokkal egymásra néztünk, majd követni kezdtük Sakit. Hosszú folyosón mentünk végig, közben el sem engedtem a lányok kezét. Remegett a kezem és a lábam is, de éreztem, hogy a lányok is nagyon idegesek. Megálltunk a folyosó végén egy fekete ajtónál. Bentről nevetés hallatszódott és a fiúk hangja. A kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott és gyorsabban vettem a levegőt. Nagyon rossz érzés volt ott állni, csak egy ajtó választott el minket az együttestől. Billtől... de ezt azt érzést duplán kellett átélnem ikrem miatt. Éreztem, hogy ugyanazt érzi és ugyanúgy izgul, mint én.  Saki kezét a kilincsre tette és lassan lenyomta azt. Idegesítően lassan nyílt ki az ajtó. Nem mertem bemenni. Ha nem fogtam volna a lányokat, tutira elszaladtam volna. Az ajtó sarkig kinyílt és a négy fiú egyszerre szegezte ránk tekintetét. Elhallgattak, csak meredtek ránk. Elég zavaró volt ott állni a négy fiú előtt, de aztán Gustav megtörte a csendet.
-Sziasztok! Gyertek beljebb! –jött oda és az öltözőre mutatott
Lassan lépdeltünk be, mint aki az oroszlán barlangjában jár. Saki becsukta mögöttünk az ajtót, de nem jött be, kint maradt. Végig néztem a fiúkon. Pont olyanok voltak, mint a versenyen, semmit nem változtak. Billel egymásra tévedt a pillantásunk. Csillogó barna szemei igézően meredtek rám. Percekig csak néztük egymást, nem tudtunk betelni a látvánnyal. Elmondhatatlan érzés volt ismét látni őt, a közelében lenni. Majd arra eszméltem fel, hogy Tom nyomja hozzám az arcát, puszit adni. Aztán jött Gustav és Georg is, végül Bill lépett oda hozzám és puha puszit nyomott az arcomra. Éreztem, hogy elpirultam, még jó, hogy a smink takarta az arcomon megjelenő pírt.
-És ki ez a szép lány? –kérdezte Georg mosolyogva
-Ő itt Sandra. Ő nyert a hip-hop csapatban. –mutatta be Lara
-Szia, Georg! –nyújtotta kezét a basszeros
-Hello, Sandra! –fogtak kezet
Lara és Tom a kanapén ülve beszélgettek, mi Billel az egyik asztal mellett álltunk, mikor odajött Gustav
-Hogy tetszett a koncert? –kérdezte
-Iszonyat jó volt! –mosolyogtam
-Ennek örülök! És hogy megy a tánc? –érdeklődött a dobos
-Jól, köszi. Markkal most kezdtük el az új koregráfia tanulását. –mondtam
-Na, az tök jó. Ne haragudj, mennem kell. –mondta, majd odament az ajtóban álló menedzserhez
Billel ott álltunk egymás mellett, és annyi mindent kérdeztem volna tőle, de egyszerűen egy hang sem jött ki a torkomon. Én a cipőm orrát figyeltem, Bill pedig egy szendvicset majszolt. Majd közelebb  lépett hozzám és így szólt.

Folyt. köv.