28. Rész: Megtaláltuk

Péntek délután van és tulajdonképp semmi nem történt a tegnaphoz képest. Bill bár elment a fodrászhoz, nem történt vele semmi különös. Most pont történelem óra van és a nem is tudom, kiket veszünk (mondhatom, cseppet sem figyelek a tanárra), de a lényeg az, hogy dög unalom van. Eimy szorgalmasan jegyzetel, én pedig a könyv lapjaira meredek, közben pedig valahol teljesen máshol vagyok.

-         Kesszy, csengettek – lóbálta előttem a kezét Eimy.

-         Mi? Jaaaa – ásítottam egyet, majd összepakoltam. – Lesz még valami?

-         Nem, ez volt az utolsó óránk – mondta és furán rámpillantott.

-         Jól vagyok, mielőtt kérdeznéd – mondtam és a vállamra kaptam a táskát.

-         Oké – tette fel a kezeit. – Mi a mai program?

-         Nem tudom, hazamegyek, megírom az írásbeli házikat és elmegyek a kiserődbe.

-         Keszy, normális vagy te?! – tette a homlokomra a kezét. – Péntek van és te tanulni akarsz?!

-         Nem akarok, de el kell valamivel foglalnom magam.

-         Ez igaz, de…

-         Ne haragudj, de Annal kell most beszélnem – vágtam közbe. – Majd otthon találkozunk – integettem neki még egyet, hogy azért ne nézzen nagyon bunkónak és Ann mellé léptem.

-         Megyünk együtt haza? – kérdezte, miközben elpakolta a könyveit.

-         Persze – bólintottam. Megvártam, míg elrak mindent, utána kérdeztem csak rá. – Miről szerettél volna beszélni?

-         Óóó, mindenről – legyintett. – Annyira régen beszéltünk, hogy lesz miről – majd rámmosolygott.

-         Aha – erőltettem egy mosolyt az arcomra és kisétáltunk a teremből.

-         Minden rendben van veled? – kérdezte, mikor leértünk az aulába.

-         Persze, jól vagyok.

-         Valahogy megváltoztál. Kicsit talán szótlanabb vagy…

-         Lehet – feleltem. – De ne várjátok el tőlem, hogy tökre vidám legyek.

-         Jaj, nem is azért mondtam… Érthető… Amikor Diót elütötte a kocsi… - és itt hosszas mesélésbe kezdett a kis foxi kutyája történetéről. Az igazat megvallva cseppet sem javított a helyzetemen, főleg mivel a rohamom képeit idézte fel bennem. – Kesszy kérdeztem valamit – pillantott felém.

-         Jaj, ne haragudj – ráztam meg a fejem. – Nem hallottam… Mit is?

-         Hogy tulajdonképp mi miért vesztünk össze? – kérdezte és komoly arccal nézett rám.

-         Hát ezt én is kérdezhetném…

-         Nem, Kesszy, ezt csak én – rázta meg a fejét. – Amióta Tommal vagyok, azóta máshogy viszonyulsz hozzám és Tomhoz is. Nagyon sokat beszél rólad, hogy te már nem is vagy a barátja.

-         Tényleg? – néztem rá döbbenten. A szemeiben enyhe féltékenységet vettem észre.

-         Igen. Bevallom, nekem az volt a bajom, hogy Tom… Tom valahogy úgy kötődik hozzád, ahogy hozzám nem…

-         Ez hülyeség – vágtam gyorsan közbe. – Nincs semmi köztünk.

-         De van – akadékoskodott. – Kesszy ne nézz már hülyének!

-         Ann! Soha nem állnék a legjobb barátnőm és barátom közé!

-         Nem akarok összeveszni veled – nézett csalódottan a szemembe. – De tudd, hogy én féltékeny vagyok. Rád – mondta ki őszintén és határozottan. Teljesen ledöbbentem. Ann itt most mindent elmond és azt várja, hogy én is bevalljam. Sajnálom, de nem tehetem…

-         Hidd el Ann, nem szeretnék közétek állni. Nem zavar az, hogy ti jártok, sőt! Nagyon is örülök, mert ti összeilletek – mosolyogtam. – Eleinte talán azért tűnhettem furának, mert Krisszel sok minden történt és nem felejtettem el egykönnyen – húztam el a számat. Még magamon is megdöbbentem, hogy tudok én így hazudni, de hát végül is… csak füllentésnek számított, mert hát… mert hát Krisszel is volt elég bajom.

-         Kesszy én megértem, ha tetszik Tom…

-         De nem tetszik – vigyorogtam rá. – Nagyon jó barát és kész. És azzal a „kötődés” dologgal ne foglalkozz. Valószínűleg megrázó lehetett Tomnak ezek a rohamaim, ráadásul kettőnél ő is ott volt, szóval… Kérdezz rá Tomra nyugodtan – mosolyogtam. – Meg egyébként is… a barátság nálam többet ér, mint, hogy megkapjak valakit. De mondom, nem akarok Tomtól semmit.

-         Értem – felelte, majd úgy látszott, hogy lenyugodott. – Ne haragudj, csak…

-         Nem, dehogy… Inkább te ne haragudj. Nem szerettelek volna így féltékennyé tenni – mosolyogtam rá és ő is visszamosolygott. Az út hátralevő részében teljesen másról beszélgettünk, szóba se került többet ez az egész.

*

Sötétedett és nehéz köd lepte el Magdeburg városát. A kis erdő fái eltakarták a naplementét, így viszonylag kevés fény jutott a parkba. Az utcai lámpák pislogtak, jelezve, nemsokára felkapcsolják Magdeburg fényeit. A park nem volt néptelen, sokan most sétáltatták kutyájukat, vagy épp bandák gyülekeztek. Több pár is ült a padokon, szétszórva, talán egy picit elkülönülve a világtól.

-         Sétálunk? – állt fel a kiserdőhöz közeli padról egy lány.

-         Persze, menjünk – pattant fel a fiú is és kézenfogva megindultak.

-         Az erdő jó lesz?

-         Ha te oda szeretnél menni… - a fiú hangjában érződött, hogy kevésbé tetszik neki az ötlet, de nem szólt semmit.

Sötétedett és fáztam. A kapucni, mint mindig, most is a szemembe volt húzva, kezem a zsebemben, így haladtam el a fák mellett. Kicsi köd volt, de még épp lehetett látni mindent, viszont túl kísérteties volt a már olyan jól kiismert erdő. Miközben elhaladtam egy-egy fa mellett szavak dübörögtek a fejemben, halkan, mégis határozottan. Az én utolsó szavaim anyának, mielőtt kiléptem volna ebbe a hidegbe? „Nem hiszem el, hogy ebben a házban rajtam kívül nem érdekel senkit a kutyánk sorsa! Ha ti nem, hát én megkeresem. És addig fogok menni, amíg meg nem találom”

Minden egyes nap, mikor kijövök ide, egyre beljebb merészkedek, s ara várok, hogy valahol megpillantom, a földön kuporogva. A sínekig nem merek elmenni, félek, hogy ott találnám meg őt… Tulajdonképpen, ha kívülálló szemével figyeljük a dolgokat, akkor még én is hülyének nézem magam, mert hát ő egy kutya. És a kutyák elcsavarognak… De ő nekem nem csak egy kutya… Olyan fura, hogy nincs, aki otthon vár, nem ugat senki, mikor a kulcsot előveszem a kapunál és ez rettentően zavar. Annyira hozzám nőtt az a kis hülye, hogy nehéz elviselni a hiányát.

-         Tom – hallottam meg egy ismerős hangot és görcsbe rándult a gyomrom. Mit vétettem, Istenem?! Mond mit? – Minden rendben babám?

-         Persze, jól vagyok – ezt nem hiszem el… Miért pont most? És miért itt? Egy mókust megszégyenítő sebességgel vágtam magam mozdulatlan pozícióba egy fa mögül (és igen bevallom), onnan lestem őket. Amúgy nem akartam leskelődni, csak hát… Ha kilépek a fa mögül, észrevesznek…

-         Akkor jó – mondta Ann és lesmárolta Tomot. Annyira rossz volt nézni… De ami az után következett… az hab volt a tortán (vagy a habon az eperszem?). – Szeretlek.

-         Én is – felelte és úgy döntöttem, hogy most már az sem érdekel, ha meglátnak. Amúgy is eléggé rossz lelkiállapotban voltam, ez csak rontott a helyzeten. Hátat fordítottam nekik és megindultam a tőlük ellenkező irányba. Nem is néztem se jobbra, se balra, pedig igazából azért jöttem el, hogy alaposan szétnézzek.

-         Kesszy! – hallottam mögülem egy hangot. Nem fordultam hátra, csak gyorsítottam a lépteimen. Egyre beljebb mentem az erdőbe és ami furcsa, hogy már rég a vasúti sínnél kellene járnom, de itt nincsen sehol. Valahogy nem is olyan kicsi ez az erdő… Csak hogy tetézzük ezt az amúgy is horrorisztikus jelenetet (sötétség, erdő, talán pedofilok, vagy egyéb hajléktalan bagázs), vastagabb lett a köd. A telefonomra pillantottam, de nem volt térerőm. Megálltam és körbe pillantottam, azért annyira még nem volt nagy a köd, hogy ne lássak semmit előttem. Most már azt sem bántam volna, hogy ha Annékkal összefutok, de szerintem teljesen egyedül voltam az erdőben. Legalább is nagyon remélem… A szél a fák ágai között suhogott, néhány levelet, mely még a fákon voltak, megzizegtetett. Varjúk károgtak, és most már teljesen úgy éreztem magam, mint a filmekben. Komolyan… már csak egy ág reccsenése hiányzik, meg valami hörgés és sikoly és én menten összeszarom magam.

-         Minden rendben? – fogta meg valaki hirtelen a vállam, én pedig felsikítottam. – Nyugi, nyugi – röhögött fel.

-         Menny a fenébe! – ziháltam és a szívemre tettem a kezem. – Normális vagy?! – nem tudott semmit válaszolni, mert csak nevetett. – Szép. Köszönöm! Nevess ki…

-         Látni… kellett… volna… az arcod – nevette.

-         És ha rohamom lett volna? – kérdeztem, erre persze elkomorult. – Hol hagytad Annt? – váltottam témát, de a kérdésembe annyi gúnyt sűrítettem, amennyit lehetett.

-         Hazament – felelte. – Pontosabban hazaküldtem.

-         Aha, értem.

-         Szerintem mi is mennyünk – mondta és megragadta a karom. – Amúgy… kiabáltam utánad, nem hallottad?

-         Nem – mondtam és körbe pillantottam. – Hogy találtál meg?

-         Fogalmam sincs. Azt se tudom, merről jöttem – állt meg.

-         Ne már – nyöszörögtem, mire elmosolyodott.

-         Félsz? – kérdezte, majd egy még nagyobb, gonosz mosolyra húzódott a szája.

-         Nem – nyújtattam rá a nyelvem, majd előre mutattam. – Arra megyünk.

-         Szerintem meg arra – mutatott jobb oldalra.

-         Hát nem – most én fogtam meg a karját és elindultunk egyenesen előre. Csendesen egymás mellett haladtunk és valójában fogalmam sem volt arról, hogy merre megyünk.

-         Mióta vagy az erdőben? – kérdezte Tom.

-         Régóta. Nem tudom pontosan…

-         Amúgy zavar, hogy Annal voltam? – zsebre tette a kezét.

-         Már miért zavarna?

-         Tudom, hogy hallottál… De nem vártál meg.

-         Tom – álltam meg. – Nem hallottalak. Annyira bunkó azért nem vagyok…

-         Ne hazudj… - majd közelebb lépett. – Mi a baj?

-         Mi lenne? Semmi – válaszoltam és hátrébb léptem. Ő viszont előrébb.

-         Most is hazudsz… Kesszy a barátom vagy és szeretném tudni, hogy mi a baj – mondta, talán kicsit olyan Billesen. Elszontyolodva lehajtottam a fejem és a cipőinkre meredtem. Tom még közelebb jött és úgy éreztem, el kell szaladnom.

-         Épp ez a baj… Csak barátod vagyok… - suttogtam olyan halkan (és inkább csak magamnak), hogy kizárt, hogy meghallotta. Legalábbis reménykedem, hogy nem. Lassan emeltem fel a fejem, féltem a szemébe nézni, de mikor tekintetünk találkozott tudtam, hogy minden egyes szavam értette. El akartam húzódni, talán futni, menekülni. Megfogta a karom és még egyet előrébb lépett. Vészesen fogyott a távolság közöttünk, én pedig leláncolva éreztem magam. Egyik énem hangosan tiltakozott, másik pedig épp az ellenkezőjét diktálta. Annyira közel volt, hogy leheletét a számon éreztem, s mikor ajkunk súrolta egymást, hangos szűkölés hangozott fel az erdőben. Zavarodva pillantottam Tomra, aki még zavartabbnak tűnt. Annyi minden kavargott bennem, hogy a gyomrom görcsbe rándult. Szó nélkül a hang irányába indultam, mellettem Tommal, s pár másodpercen belül megtaláltuk a hang forrását.

-         Maszat… - suttogtam és letérdepeltem a fa tövében fekvő kutyára, majd magamhoz húztam és egy puszit nyomtam a fejére. Ő lelkesen megcsóválta a farkát, viszont a lába véres volt… A tappancsából egy hatalmas üvegszilánk állt ki…

*

A minibusz ablaka szerencsére nem volt sötétített így szép kilátás nyílt a tájra (gyönyörű idő volt, a nap hétágra sütött, bár azért a levegő picit hűvös volt még). Erdő, puszta, gabonaföld, város, majd újra erdő, puszta gabonaföld és város képei villantak fel, ahogy elhaladtunk mellettük. November huszonnegyedike van, azaz szombat, vagyis A FORGATÁS NAPJA. Csupa nagybetűvel. A banda itt ül a kocsiban, engem meg szokás szerint Eimy ráncigált el. A tegnap után… nos nem sok kedvem volt ehhez. Bár… ha rákérdeznének, hogy milyen volt a tegnapom, nem tudnék mit mondani. A képek, szavak, helyszínek, mind egybe olvadtak, nem tudom őket elválasztani. Egyik pillanatban suli, majd otthon, erdő, Tom és Maszat… majd orvos, és megint otthon. (Különben, Maszat jól van, a szilánkot kivették a tappancsából, így most be van kötözve, de legalább más baja nem esett.) Most is itt ülök Georg és Gus között, előttünk meg a két szerelmes pár… Tommal azóta sem beszéltem, Eimyvel sem, pedig szerintem neki is lenne mit mesélnie. Talán majd az egyik „szünetben” lesz időnk erre. Talán…

Folyt.köv.