27. Rész: Ne haragudj!

-         Kesszy, figyelj – térdepelt a rázkódó lány mellé az ijedt fiú. – Ne hagyd el magad! – kiáltott rá, miközben a kabátzsebeket forgatta fel. – Nincs semmi baj! – bár ezt csak azért mondta, hogy magát nyugtassa. Eközben Kesszy verejtékben úszott, csalimpált, ami eléggé megnehezítette a dolgát.

-         Neee! – zokogott fel Kesszy, majd könyörögve összetette a kezét. – Ne hallj meg!

-         Kesszy! Minden rendben van! Senki nem sérült meg! – idegeskedett a rasztás és a lány farmerzsebében megtalálta a kis üvegcsét. – Nézz rám! Ezt idd meg!

-         A vonat… nem! NEM! – visított Kesszy. Tom lefektette őt a nedves avarba és a szájába öntötte a gyógyszer nagy részét. Várt egy ideig, de Kesszy ugyanúgy verejtékben úszott és rázkódott.

-         Kesszy! Figyelj! Tudom, hogy hallasz! – az ölébe húzta a lányt és megpróbált vele felállni. Nehézkesen, de sikerült, közben szüntelenül beszélt. – Figyelj! Maszat itt van mellettünk! Nézd, ugat!

-         Neeee! – ugrott egyet Kesszy, s ha Tom nem tartja erősen, akkor már leejtette volna. – Szűköl! Meg fog halni! NEM AKAROOM!

-         Istenem! Kesszy! – kiáltotta rémülten Tom, mivel a lány oldalra fordult és hányt. – Sietek! Nyugodj meg!

-         Meg fog halni! – zokogta a lány és csak vergődött Tom kezei között. – Meg fog… Kérlek!

-         Kesszy, segítünk neki! Nem fog senki meghalni! – próbálkozott, de kevés sikerrel.

-         Forgok! Nem akarok – majd fejét Tom pulcsijába fúrta. – Nem látom…, nem érem el…

-         Itt vagyok! Segítek! Nincs semmi baja – közben már kiértek az erdőből. Tom kicsit jobban magához húzta a lányt, aki félig aléltan feküdt karjaiban. Kicsit remegett, de a heves rángatózás már elmúlt.

-         Meg hal… - suttogta rémülten.

-         Nem! Megmentjük! – Tom gyorsabbra kapcsolt. Kesszy szemei csukódtak le. – Ne! Ne ájulj el! Neee…

-         Forgok… - csordultak ki újabb könnyek Kesszy szemén.

-         Tartalak – suttogta Tom, és közben segítségért kiabált. – Itt vagyok veled. Megvédelek. Nem hagyom, hogy bajod legyen! Maszat is jól van – nyugtatgatta, miközben újra elordította magát: - VALAKI SEGÍTSEN!! – a közeli kertesház ajtaja kinyílt és egy nő futott ki az ajtón. Mamuszban és köntösben, kezében telefont tartva.

-         Ne hagyj itt, kérlek – nyögte Kesszy.

-         Vigyázok rád. Itt vagyok – felelte, közben pedig a nő már a mentőket hívta. Letérdepelt a betonra, Kesszyt közben az ölében tartotta. Leült a járdaszegélyre, erősen tartva a zokogó-félig ájult lányt. A nő közben mondta a magáét, bár a fiú csak fél füllel hallgatott rá. Mikor hangos sziréna búgott fel az utcán, akkor tűnt fel egy csapat ideges ember és rohant a két fiatal felé.

*

-         Jól vagyok – ismételtem el sokadjára, miközben hazafelé tartottunk a kórházból.

-         Biztos? – fogta meg Eimy a kezem.

-         Biztos – bólintottam. – Csak a fejem fáj.

-         Beverted, miközben elestél – pillantott hátra anya az anyósülésről.

-         Tom? Ő jól van? – kérdeztem Eimyt.

-         Igen, de nagyon aggódott…

-         Szegény… másodjára kellett végignéznie a szenvedésem – majd szégyenkezve lesütöttem a szemem és felvettem a kapucnim.

-         Nem kell szégyellned magad – szólalt meg apa is. – Nem te tehetsz róla…

-         De igen! Mert ha történik velem valami rossz, vagy hirtelen akkor egyből előjön ez a szar! Ti nem tudjátok milyen ez! Nem tudjátok, milyen érzés, mikor lejátszódnak a fejedben azok a képek, amiktől rettegsz! – kiabáltam velük, de nem szóltak rám. Meleg folyt végig az arcomon és gyorsan letöröltem pár kicsordult könnycseppet. – Apa légy szíves rakjál ki! Gyalog megyek haza.

-         Szó se lehet róla!

-         Nem érdekel! Tegyél ki! – apa már válaszolt volna, de anya megfogta a kezét. Egy buszmegállóban megállt, Eimy pedig megszólalt.

-         Veled mennyek? – kérdezte. Először nem-et akartam mondani, aztán elgondolkoztam… Ki kell öntenem magam…

-         Nekem mindegy – feleltem és már az utcán voltam. Eimy elköszönt anyuéktól és mellém lépett.

-         Merre?

-         Nem tudom – feleltem és megindultam.

-         Kesszy… Elmeséled? – kérdezte bátortalanul.

-         Tom elmondta már, nem? – egyenesen előre meredtem, a kapucni takarta az arcom. Eimy nem felet, csak megfogta a kezem és egy kávézó felé vezetett. Beléptünk a kellemes helyre és beültünk a leghátsó box-ba. Eimy rendelt két forró csokit, majd elém ült és várt. Levettem a kabátom és felpillantottam rá. – Mit vársz? Mit meséljek?

-         Amit szeretnél.

-         Ez olyan… - gyorsan lehajtottam a fejem és a térdemre meredtem. Nem akartam sírni, de nem tudtam mit tenni. Szememet újból ellepték a könnyek, közben pedig Eimy mellém csusszant és megszorította a kezem.

-         Nem tudom milyen volt, de éreztem, hogy baj van. Billel keresésre indultam, Gustavékat pedig felhívtuk, hogy gáz van. Fájt a szívem – tette a kezét a szívéhez. – De te biztos rosszabbat éltél át…

-         Eimy… - suttogtam. – Láttam a szemeim előtt Maszatot meghalni. Meg mindenkit, akit szeretek… Vonat csapott el titeket, kínlódtatok és nem tudtam semmit tenni. Végig néztem, ahogy a vér ömlik belőletek… - a szemeim elé kaptam a kezem, miközben a fél kávéház minket figyelt. – Borzalmas volt… - Eimy magához húzott és megsimogatta az arcom. Ekkor lépett oda a pincér, letette a poharakat és már ment is a helyére. Remegő kézzel a kanál után nyúltam és elkevergettem a habot.

-         Mi történt még? – kevergette meg ő is a csokiját.

-         Láttam magam előtt Tomot… aztán újra meghalni mindenkit. Furcsa volt… Hallottam, ahogy suttog, ahogy beszél hozzám. Éreztem hogy tart és ez megnyugtató volt… Aztán elsötétült minden… forogtam… De Tomot még hallottam. És biztonságban éreztem magam… - feleltem, miközben a könnyeim törölgetem.

-         Az orvos azt mondta, hogy Tom jó hatással van rád – jegyezte meg Eimy. Nem válaszoltam. Csöndben megittam a csokit, majd fizettünk és miután felöltöztünk kiléptünk a hidegbe.

-         Maszat és Scotty? – kérdeztem, bár igazából nem akartam megtudni az igazat…

-         Scotty még tegnap este hazament, de Maszat… nem tudjuk – nem nézett rám. Újra könnyek szöktek a szemembe és nem beszéltük többet. Eimy belémkarolt, úgy sétáltunk haza. És örültem, hogy többet nem kérdez. Az, hogy ott van és mellettem áll… nos ez mindent fölülmúlt.

*

-         Ne haragudj! – ez volt az első mondatom, mikor Tom kinyitotta az ajtót. Nem szólt semmit, csak megölelt.

-         Már hogy haragudnék? – suttogta a fülembe.

-         Annyi… annyi gondot okozok. Most is neked kellett végignézned a rohamom – toltam el és a cipőmre meredtem.

-         Nem okozol gondot. Azért vagyunk, hogy segítsünk – mondta, én pedig a fogasra akasztottam a kabátom és lehúztam a cipőt.

-         Unom, hogy mindig valakire rászorulok. Ezentúl nem lehetek egyedül…

-         Nézd a jó oldalát. Nem leszel magányos – mosolygott rám. Visszamosolyogtam, de még beszélni akartam volna. Rengetegszer bocsánatot kérni, amiért ilyen helyzetbe hoztam, amiért megrémítettem. Én folyton csak útban vagyok… - Kesszy figyelj… Inkább én legyek ott a rohamodnál, mint hogy senki… vagy hogy olyan valaki, aki akár bántana. Megijedtem, ez igaz, de nem haragszom rád.

-         Ennyire látszik az arcomon? – kérdeztem és ismét lehajtottam a fejem.

-         Nem – emelte fel az államnál fogva. – De érzem, hogy mi a baj. Nem haragszom rád. Ezt jegyezd meg!

-         Rendben – suttogtam és a szemébe néztem. Ő kutató tekintettel pillantott rám, majd elengedett.

-         Nem számítottam arra, hogy jössz. Tehát itt van Ann is – az előző dolgot ezek szerint lezártnak tartotta. De miért ne lehetne Ann is ott, ahol én…? Mikor beléptem a nagyszobába, valaki hangosat visított és a szőke tincsek eltakartak mindent előlem.

-         Kesszy! – zokogta Ann a fülembe. – Ne haragudj rám… Olyan, de olyan… nem is tudom, hogy milyen voltam. De borzalmas! – erősen ölelt, majd elengedett és mosolyogva letörölte a könnyeit.

-         Nem haragszom, de te se rám – mosolyogtam rá, ő pedig újból megölelt.

-         Én nem. És ne haragudj, hogy úgy elhanyagoltalak… de… - mielőtt kimondta volna, közbe vágtam.

-         Inkább hagyjuk – legyintettem egyet.

-         De nem… meg akarok veled mindent beszélni – akadékoskodott.

-         Rendben, de ne most… Épp csak azért jöttem, hogy Tomtól bocsánatot kérjek… Megyünk az iskolába beszélni az igazgatóval, hogy miért hiányzom olyan sokat.

-         Holnap reggel megyünk együtt suliba? – kérdezte én pedig bólintottam és már köszöntem is el. A kabátomat húztam, mikor Bill leszaladt a lépcsőn.

-         Haza fele mész? – kérdezte és felkapta a kabátját.

-         Igen.

-         Megyek veled – nyitotta ki az ajtót és kiment. Én még visszafordultam, Tom ott állt mellettem, Ann a nagyszobában volt. Már nyitottam volna a szám, mikor megszólalt.

-         Nem kell magyarázkodnod. Túl van tárgyalva az ügy – és közelebb lépett. Zavartan pillantottam rá.

-         Köszönöm – mosolyogtam pirultan, Tom túl közel állt hozzám.

-         Én mindig melletted leszek, segítek, ha baj van – mosolyogta és nyomott egy puszit az arcomra. Remegő kézzel a kilincs után nyúltam és elsuttogtam egy „szia!”-t. Óvatosan csuktam be az ajtót, Bill pedig kinn várt az utcán. Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy hogyan vagyok… De olyan furán… Kavarogtak bennem az érzések és bűntudatom volt.

-         Minden rendben? – kérdezte Bill, miközben elindultunk.

-         Hm? – pillantottam rá. – Ja, persze – megint felhúztam a kapucnim és egyenesen meredtem előre.

-         Kérsz? – húzott a kabátzsebéből elő két nyalókát.

-         Öhh – hökkentem meg, majd elfogattam. – Bill…

-         Áh most csak rámjött ez – legyintett. – És amúgy is. A cukortól jobb lesz a kedved – bontotta ki az övét és a zsebébe csúsztatta a papírt.

-         Értem – majd én is kibontottam és a lámpánál álló kukába kidobtam a csomagolást. Már vártam, hogy Bill mikor kérdez rá, hogy mi történt, hogy meséljek.

-         Hétvégén forgatjuk a Durch den Monsunt – jegyezte meg nyalókával a szájában. Meglepődtem… egyrészt az időpont miatt, másrészt pedig a miatt, hogy nem a rohamom hozta fel.

-         Aha – még mindig előre meredtem.

-         Ti is kijöttök megnézni? Ann elvileg jön.

-         Hát… nem tudom – feleltem, mert igazából senkihez nem volt kedvem. Meg hát ezek után senkinek nem lesz hozzám…

-         Mindenesetre Tomnak biztos jólesne, ha ott lennél – jegyezte meg.

-         Persze… ezek után biztos nagyon akarja… - morogtam.

-         Pedig elhiheted! Fontos vagy neki… akár barátilag – tette hozzá, mikor közbe akartam szólni. – Nem haragszunk rád. Senki.

-         Aha – mondtam színtelen hangon.

-         Figyelj, nem várom el, hogy erről beszéljünk. Nem is ezért jöttem veled. Csak azt akartam elmondani, hogy ne érezd magad feleslegnek, csak egy problémának. A csapatba tartozol betegestől, mindenestől. És mi ezt elfogadjuk. És segítünk. Mert erre valók a barátok – nem tudtam hirtelen mit mondani. Bill szavai csengtek a fülemben, amikhez hozzátársult Tom nyugtató mondatai is. És ettől valahogy jobban éreztem magam. Bill mindig mindenkit meg tud nyugtatni… Tom is, de ő picit máshogy. Ha melletted állnak, olyan érzésed van, hogy semmi nem történhet veled. Hogy minden olyan sima és zökkenőmentes…

-         Köszönöm – öleltem meg, mikor már az ajtóban álltunk. – Tudod, mit bírok bennetek? – kérdeztem vigyorogva.

-         Nem, de amúgy kikben? – mosolygott ő is.

-         Tomban, meg benned. Szóval azt, hogy nem várjátok el, hogy beszéljek. De így is tudtok mindent. És amiket mondtok attól… attól olyan érzésem van, hogy nem vagyok egyedül.

-         Mert nem vagy – mosolygott még egyszer rám, majd az ajtóhoz fordult. – Jössz?

-         Nem – és már indultam is a kerti kapu felé. – Járok egyet a környéken…

-         Értem… Maszat…? – kérdezte, de csak megráztam a fejem. – Ne segítsek keresni?

-         Ne – mondtam határozottan. – Jobb lesz, ha egyedül megyek. Anya ha kérdi, hol vagyok, mondd hogy valahol fenn a városban, főtér, ilyesmi. Teló van, el tudnak érni.

-         Rendben – majd bement a házba és bezárta az ajtót. Én pedig elindultam a kiserdő irányába…