25. Rész: Olyan gyerek még…

Megbánta. Meg hát, mert ő ilyen. Olyan, mint én… Túl lelkiismeretes, túl sok benne a becsület, ő egy kifinomult személyiség. Hülyén hangzik. Tudom. Most 15 évesen egy fiú hogyan lehet kifinomult? Nem ez a lényeg (pedig ő az). Benne van valami különös, nem, nem, nyugi semmi szerelem. Csak annyira… na várjatok. Még meg kell fogalmaznom. Tehát: ő teljesen más. Ő… ő annyira, de annyira… Ne haragudjatok, de nem találom a megfelelő szavakat. Van valami benne, ami mindenkit elkápráztat, ami magával ragad, és-és ez körülírhatatlan. Fura…

De a lényeg, hogy megbánta. Kedden az ajtónkban állt és olyan szemekkel nézett rám, hogy azt hittem meghalt valaki.

-         Ne haragudj – mondta lehajtott fejjel. Vártam, hogy mi sül ki ebből… - Én nem úgy… szóval nem úgy gondoltam. Csak Tom nekem nagyon fontos, - ekkor a szemembe nézett – nem akarom, hogy szenvedjen. Most pont jó neki.

-         Érdekes, hogy eddig mindig ő játszotta a féltékenyt, de lassan hozzászokom, ne félj – feleltem épesen.

-         Jössz? Sétáljunk egyet – kérte én pedig felhúztam a hosszúszárú (mint egy csizma) tornacipőm és felvettem egy melegebb kabátot. Szemembe húztam a kapucnit, bekulcsoltam az ajtót és a park felé vettük az irányt. – Most nem fogsz hozzám szólni?

-         De fogok, csak ezekre nem tudok mit mondani. Tom ezek szerint olyan jól elvan?

-         Nem a legjobban, de szereti Annt – bólintotta. – Nem azt kértem, hogy örök haragot esküdj… Csak, hogy ne állj kettőjük közé.

-         Nem állt szándékomban – húztam fel a kesztyűimet, mert eléggé hideg volt.

-         Krisz… - kezdte, de csak sóhajtott. A kutató tekintetéből olvastam hozzá a többit.

-         Nem azért szakítottam vele, hogy aztán Tommal nyugodtan játszadozhassak. Nem gondoltam volna, hogy ezt nézed ki belőlem – fordultam vele szembe az utca közepén. A szél erősen fújt, a hideg csipkedte az arcom. Éreztem, ahogy orrom a piros színt veszi fel…

-         Nem, csak…

-         Mi csak Bill?! Mi?! Teljesen kivagyok és te meg jössz a hülyeségeiddel, hogy hagyjam Tomékat… Hát hagyom! Mert amúgy is hagytam volna! – kiabáltam vele, mire csak dacosan a szemembe nézett.

-         De szereted!

-         És? Mi a francot érek el vele? Tudja biztos ő is, és jókat röhögtök rajtam – duzzogva csípőrevágtam a kezem.

-         Nem tud semmit – sziszegte, majd hangosabban folytatta. – De ő is szeret. Csak nem tudja! Mert Annt is szereti! – megütközve pillantottam rá.

-         Hülyeség.

-         Nem, nem az! Hidd el! És most össze van zavarodva! Márcsak azért is, mert nem tudja, hogy megint mi a bajod vele…

-         Ó, igen? És nem világosítottad föl, hogy a drágalátos öcsikéje szó szerint eltiltott tőle?!

-         Kesszy ne gyerekeskedjél már! Ez nem igaz…

-         Ne gyerekeskedjek?! Ne?! – teljesen felidegesítettem magam. Attól tartottam, hogyha tovább folytatom, akkor nekiesek, vagy pedig rohamom lesz. Ezért csak hátatfordítottam és nagy léptekkel megindultam.

-         Nem mész sehova – mondta és megragadta a karom. Olyan hirtelen erővel rántott meg, hogy nekiestem, és annyi szerencsénk volt, hogy stabil helyzetbe hozta magát, különben már rég a földön feküdtünk volna. Erősen tartott, talán attól félt, hogy elszaladok, vagy nem is tudom…

-         Hagyjál engem békén – mondtam, de nem engedett el. Merően a szemembe nézett, majd így szólt:

-         Nehezebb eset vagy, mint hittem – mosolyogta és végre elengedett. – Hidd el, nem akartalak megbántani, és nem hiszek rólad semmi rosszat. És felőlem csináld, amit jónak látsz… De nem hiszem, hogy te is Eimy kínlódását kívánnád.

-         Nem, ez természetes És megértelek, de ne hogy azt hidd, hogy Tom olyan jól van… Legalábbis amilyen féltékenységi jeleneteket levág…

-         Tudom – megint lehajtotta a fejét. – Kell neki egy kis idő… És ezt nem azért mondom, mert nem téged akarlak Tom mellett látni, hanem Annt.

-         Értem – feleltem. Látszott rajta, hogy szörnyen megbánta, amit mondott, de én megértem és valahol igaza van… Ann a barátnőm, Tom pedig egy jó barátom. Nem akarok nekik rosszat… Nem…

*

Hideg van, rettentően hideg. A szél északon fákat csavar ki, a folyóvizek pedig áradnak. Nem szeretem ezt az időszakot. Semmi hó, minden olyan szürke és vizes. A szerdai nap sem volt szebb, ugyan ilyen szürkén kezdődött.

Már reggel fél hatkor felpattantak a szemeim, a szél erőteljes zúgása nem hagyott aludni. Mivel ilyenkor még véletlenül sem tudom magam álomba ringatni, kimásztam az ágyból és belebújtam a mamuszomba. Bár már fent voltam, olyan nyomottnak éreztem magam, ez az időjárás nem a legszívderítőbb dolog. Mikor a konyhába értem, azt hittem, üresen találom, de apa ott ült az asztalnál és a reggeli „Bretzel*”-jét ette (vajasan), ezt pedig az erős, fekete kávéja kísérte.

-         Jó reggelt! – nyomtam egy puszit az arcára és a hűtőhöz fordultam.

-         Neked is! Hogyhogy ilyen korán? Fejezte be a reggelit és elmosott maga után.

-         Nem tudok aludni – feleltem, miközben a kakómat melegítettem.

-         Elhiszem, mostanában én sem alszom annyit. Ha már fent vagy, nem akarnád kivételesen te megsétáltatni reggel Maszatot? Hamarabb kéne beérnem…

-         Rendben – sóhajtottam és felültem a pultra a forró kakóval a kezemben. – Apa?

-         Igen?

-         Nem adsz pénzt? – próbáltam azokkal a hatalmas szemekkel nézni és olyan édesen mosolyogni, de apa megcsóválta a fejét.

-         Nem.

-         Naaaa, de léciii!

-         Minek neked?

-         Vásárolni szeretnék magamnak egy jó csizmát és egy farmert.

-         Szerdán? Miért nem hétvégén?

-         Mert hétvégén sokan vannak és holnap könnyű napunk lesz a suliban.

-         Majd anyáddal megbeszélem, ha felkelt, de te vidd gyorsan a kutyát, mert nemsokára fel kel Eimy is.

-         Rendben – mondtam és rámosolyogtam apura. Ha anyával beszél, akkor tuti van még esély… Gyorsan kiszürcsölgettem a maradék itókámat és elrohantam átöltözni.

Hiába vettem fel vastag pulcsit és bemelegítőt, a szél erőteljesen befújt a kabátom alá és a hideg átjárta a testem. Annyira fagyosan és élesen vágott az arcomba, mint egy kés. Gyorsan elsétáltam egy fásabb részhez és lecsatoltam Maszat nyakörvéről a láncot.

-         Ilyen korán? – lépett mellém egy kapucnis illető, aminek következtében hatalmasat ugrottam.

-         A frászt hoztad rám – fordultam felé, ő pedig csak az arcomba mosolygott.

-         Ne haragudj. Hoztam Scotty-t sétáltatni – azzal ő is elengedte a nagydarab kutyát.

-         Azt látom. Én is kutyát sétáltatok – néztem rá Maszatra, aki épp akkor pisilt le egy fát…

-         Nem szoktál reggel kutyátsétálatni. Általában mindig apukád jön.

-         Ó, igen, csak most hamarabb el kell majd mennie és én meg már fent voltam.

-         Én is később szoktam a kutyát hozni, vagy inkább Bill, mert ő hamarabb felkel – tette zsebre kezeit.

-         Értem. Hát nálunk reggel apa viszi, délután meg felváltva, este pedig ahogy jön. Annak nincs kutyája? – kérdeztem csak „úgy” mellékesen.

-         Nincs – nézett a szemembe. – Miért?

-         Ó, mert ha lenne, akkor sétáltathatnátok együtt a kutyáitokat – erőltettem az arcomra egy mosolyt.

-         Aha – bólintott. – De nincs – majd a kergetőző kutyákra nézett. – Eléggé megkedvelték egymást.

-         Lehet – néztem szét az utcán.

-         Nincs kedved délután eljönni velem egy hosszabb kutyasétáltatásra? – kérdezte, miközben megigazította a nadrágját.

-         De, mehetünk… - feleltem és azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire volt igaz, amit Bill mondott.

*

A nap hátralevő részében nem történt semmi különös, az órák unalmasan teltek.

- Billel mész haza? –léptem Eimy mellé, mikor már a kapun kifele mentünk.

- Igen, de amúgy Tom üzeni, hogy várd meg.

- Tom? – néztem rá hitetlenkedve.

- Igen, azt mondta, hogy még beszélnie kell az osztályfőnökkel, de utána szeretne veled is.

- És Ann?

- Nem tudom, őt nem említette – felelte, majd közelebb hajolt. – Mi van köztetek?

- Mi lenne? Semmi…

- Ann féltékeny, nagyon… De nem is ez a baj, hanem az, hogy nem is beszéltek már.

- Most mit tudnék… - kezdtem, de közbevágott.

- Barátnőd! Egy pasinak nem szabadna közétek állnia! - még mielőtt válaszolhattam volna, megjelent Tom és mosolyogva megindult felénk. – Megyek Billhez, majd otthon beszélünk.

- Szia! – köszöntem, majd Tomhoz fordultam.

- Megyünk akkor? – lépett mellém.

- Hova?

- Kutyát sétáltatni – vágta rá.

- Tom… tudom, hogy azt mondtam, hogy igen, de tanulni kell, meg szeretnék még vásárolni is menni.

- Akkor várj – megnézte a telefonját. – Most lesz kettő, holnapra nem kell sok, négyre megtanulsz. Elkísérlek vásárolni, aztán mehetünk kutyát sétáltatni.

- Nem Annal leszel? – kérdeztem totál döbbenten. Tom most az egész délutánját velem akarja tölteni?

- Ann tanárhoz megy, aztán pedig meglátogatják a mamájukat. Beteg kicsit – ezt már szomorúbban mondta.

- Ó… értem – mondtam, majd elindultunk hazafelé. – Nekem nem is mondta…

- Mostanában nem sokat beszélgettek – igazította meg a táskáját.

- Ez igaz, de nem tudom miért.

- Velem se beszélgetsz úgy már… - tette hozzá, majd megnyomta a gombot a zebránál. Nem tudtam hirtelen mit mondani. Meredten néztem az utca túloldalán álló embereket. – Mi történt?

- Ezt hogy érted? – indultam meg, mert a lámpa zöldre váltott.

- Úgy, hogy mi történt köztünk? – odakaptam a fejem. A szívem hevesen dübörgött és valahogy teljesen zavarba jöttem.

- Semmi. Semmi nem történt Tom – mondtam halkan.

- De, valami más… Miért zavar, hogy Annal vagyok együtt? – kérdezte és miután átértünk a zebrán megállított. A szemébe néztem és próbáltam valami értelmeset válaszolni. De helyette más jött ki…

- Miért zavar, hogy Andinak tetszem? – ezt nem kellett volna. Tom így is közel járt, én pedig még jobban rátettem erre egy lapáttal.

- Barát vagy. Andreas pedig nem hozzád illik – felelte lassan. Tehát barát… értem. Billnek nem volt igaza és nem is lesz. Nem is tudom, hogy mit reméltem…

- Értem. De csak hogy tudd, nem jártam volna Andreasszal – bólintott egyet, majd előrefordult és elindultunk.

- Nem válaszoltál – szólalt meg egy idő után. Szinte vártam már, hogy mikor hozza újra fel.

- Engem egyáltalán nem zavar ez, Tom – csóváltam meg a fejem. Próbáltam hitelesnek tűnni és egy mosolyt is sikerült összehoznom. – Csak feleslegnek érzem magam. Ann pedig… nem tudom…

- Nem értem, hogy mi történt, de én nem szeretném, hogy eltávolodj tőlem, tőlünk. Nem vagy felesleg – majd átkarolt. Ó Istenem, Tom! Miért vagy ilyen gyerek?... Mintha valami játszópajtások lennénk…

Nem hozta fel többet ezt a témát. Az út hátralevő részében ő mesélt az együttesről, én pedig megmondom őszintén, egyáltalán nem figyeltem rá. Heves csata dúlt bennem… Én csak egy barát vagyok neki. Bill ezt félreérti, Tom csak azért ragaszkodik hozzám, mert egy jó barát vagyok. Semmi több. És most is csak azért szeretne velem lenni, mert Annak más dolga van... Igen Tom, valami megváltozott közöttünk, de ha te nem tudod, akkor én olyan csöndben leszek e téren, mint a sír. És ha te nem jössz rá, akkor talán jobb, ha nem is tudod… talán akkor tényleg Annt szereted jobban… És ez valahogy megőrjít… És valahogy az is, hogy egy barátnőm emiatt távolodik el tőlem… olyan messzi van, hogy már nem is érzem… Változtatni kéne… Olyan jó neked Tom. Te olyan gyerek vagy még…

*Bretzel: egy német kaja,  olyan mint itthon a perec, csak ott inkább olyan ropi ízű és nem olyan puha meg tiszta só, mint itthon. Legtöbbször vajasan eszik és a gyerekek kezében állandóan ilyet látni :D.