24. Rész: A változás 

Egy hónap telt el, ami rengeteg idő. Magdeburg utcáin megsárgultak a fák, az utakat szegélyező díszvirágok rég elfonnyadtak. A tél közeledtét lehetett érzékelni, az egész országban. November tizenkilencedikét írunk, vagyis hétfőt.

Magdeburg hatalmas gimnáziuma előtt csak úgy tolongtak az újságírók és a riporterek, hatalmas volt a felfordulás. Az igazgató dühösen ordibálva küldte melegebb éghajlatra a sajtónak dolgozó embereket, iskolájának diákjait pedig beterelte a kapun.

-         Nem lesz ez így jó – törölte meg verejtékező homlokát és visszasétált az irodájába. De vajon mi hozta lázba a sajtót? A válasz egy új német együttes, mely nemrég bukkant felszínre. A tinédzserekből álló rock banda sok helyen játszott már közkívánatra, egyetlen számot előadva, ami nem más, mint a „Durch den Monsun”. Frontemberük a tizenöt éves Bill Kaulitz, aki több versenyen is szerepelt már, csak hogy a nagyközönség felfigyeljenek kis csapatukra. Ikertestvére Tom, akusztikus gitárosként játszik a bandában, míg a másik gitáros (a basszus) Georg Listing, egy eddig ismeretlen fiú. Dobosuk Gustav Schäfer, aki szintén új itt Magdeburg városában.

 A napok száguldozásával nem csak az időjárás változott meg. Ahogy a táj szürkült, e kis csapat úgy ragyogott a német zenei iparban. Bár még kezdők voltak és még nem voltak annyira ismertek, a magdeburgiak felfigyeltek rájuk, ők bizony egyszer majd híresek lesznek. Voltak azonban olyanok, akik egyenesen rossz szemmel nézték a fiúk sikereit. Rengeteg tanár, magdeburgi lakos állt a csapattal szemben, amit a fiúk nehezen gyűrtek le, mivel ők maguk is csak tanulók voltak. Bár az eddigi változások is hatalmasak, a fiúk maguk is változni kezdtek. Billnek új stílusa lett, míg Tom jobban behódolt a rapp irányzatnak…

*

-         Szerintem egyenesen soványabbnak tűnsz – csóválta meg Eimy a fejét, már sokadszorra.

-         Most ezt minden egyes pillanatban el fogod mondani? – kérdezte, majd a lány kezébe csúsztatta a magáét.

-         Igen!

-         Már lassan egy hete ezt hallgatom – sóhajtotta a fiú.

-         Nem érdekelsz! – nyújtotta rá a nyelvét majd a képébe nyomott egy marék falevelet.

-         Ezt nem kellett volna – vigyorogta Bill és Eimy után rohant, hogy „megfürdesse” őt a száraz falevelekben.

-         Hagyj mááár! – nevetett Eimy, mivel Bill csikizte.

-         Nem-nem.

-         Hideg a föld – próbálkozott, de Billt ez se nagyon érdekelte. Miután jól meggingyolta Eimyt újra a kezébe csúsztatta a kezét és lefeküdt a falevelek közé, közben pedig magához húzta barátnőjét is. – Te! Mit csinálsz?

-         Cssss! – majd maga felé fordította a lány piros arcát és megpuszilta hideg, cseresznyepiros ajkait. – Csukd be a szemed!

-         De Bill! Egy park kellős közepén vagyunk!

-         Csukd be a szemed! – suttogta újra a fiú és becsukta ő is. Eimy még egy pillanatig döbbenten nézett rá, majd ő is becsukta. – Koncentrálj a hangokra és az illatokra…

És megpróbálta, aminek következtében hatalmas meglepetés érte. Emlékek tódultak a fejébe, amolyan képekké változva, amelyek fel-felvillantak előtte. Halotta a szellő lágy suttogását, az avar kellemes zörgölődését, a fák sóhajtásait. Érezte a falevelek finom illatát, az ősz hűvös ízét és valami virágillatot is felfedezett, melyet nem tudott beazonosítani. Talán egy ősszel nyíló virág lehetett…

-         Ez fantasztikus! – suttogta a lány és közelebb bújt a mangahajúhoz.

-         Reméltem, hogy tetszeni fog.

-         Köszönöm! – majd ott a hideg talajon, falevelekkel körülvéve, szenvedélyesen megcsókolták egymást. Egyikőlyüket sem érdekelte a járókelők dühös pillantása, sem pedig a kisgyerekek nevetése. Azok a pillantok többet jelentettek minden kimondott szónál.

A keddi nap átlagosan telt a Villem házban. Reggel hatkor csörgött az óra, kelt az egész ház és kezdte a szokásos, mindennapi teendőket. Tusolás, fogmosás, öltözködés, fésülködés, pakolás, búcsúzkodás.

/Kesszy szemszögéből/

-         És akkor mi van veled és Tommal? – faggatott Eimy, miközben egy zebrán haladtunk át.

-         Semmi – feleltem. – Bill megkért rá, hogy hagyjam őket békén. Mármint Tomot és Annt – Eimy szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. Látszott, hogy gondolkozik, hogy mit mondjon, de különösebben már nem érdekelt. Nem érdekelt, mit akar mondani, mivel akar vigasztalni. Ha Bill úgy látja, hogy kapcsolatokat szoktam szétszakítani és veszélyes vagyok Tomékra nézve, akkor jobb lesz, ha szóba sem álok velük. Csak hogy teljes legyen a kör, még Billel se.

-         Bill nem úgy gondolja… - szólalt meg az iskola kapujában Eimy és megállított, mielőtt bemehettünk volna. Kicsit megdöbbentett, hogy ennyire belém lát, majd így szóltam:

-         Bill megkért erre, hát akkor megteszem neki – mondtam kicsit fagyosan, majd beléptem a kapun. Eimy döbbent képpel maradt le, de nem jött utánam. Én pedig bementem a suliba, felszaladtam pár lépcsőn, majd benyitottam a terembe. Mikor megpillantottam őket, ledermedtem. A szívem kihagyott egy ütést, én pedig kikapcsoltam. Ők eközben szétrebbentek, Ann zavartan odajött és köszönt három puszival, Tom pedig a cipőjének dörmögött egy „Helló!”-t.

-         Sziasztok – préseltem ki magamból, majd mosolyogtam egyet és leraktam a cuccom. – Ne haragudjatok, már megyek is. – majd mielőtt Ann szólhatott volna valamit kimentem (rohantam) a teremből, be egyenesen a lány WC-be.

-         „Nehéz lesz így semmisnek venni őket. Istenem!” – majd a WC-fülke fala mentén lecsúsztam és átöleltem a térdem. Újra felvillant a kép és újra és újra és újra. Minél jobban ki akartam törölni, annál jobban bennem maradt. Hevesen megráztam a fejem, de ez se segített. A kép (amint Ann a padon könyökölve, háttal fekszik, lábai Tom derekára kulcsolva, Tom pedig a lány fölé hajol) alattomosan úszott be elém.

-         „Nem csinálhatom ezt!” – álltam fel és kimentem a fülkéből. – „Megmutatom, hogy bírom, hogy nem szeretem és hogy képes vagyok továbblépni rajta!” – kimentem a WC-ből és újra a terembe léptem. Az osztály nagy része már benn volt, de a tanár még sehol. A sarokban Eimy Billel beszélgetett, valami fontosat magyarázhatott, mert Bill arca egyre elsötétült és összeráncolta a homlokát. De amint megpillantottak a beszélgetés abba maradt, én pedig köszönés nélkül (Billnek ma még nem köszöntem) leültem a helyemre. A tanár belépett, mindenki elhalkult és kezdetét vette az angol óra…

Egyedül mentem haza. Se Ann, se Eimy nem jött velem, minek is? Ne is jöjjenek! Már épp kezdtem volna újra ezerfelé átkozni őket (amiért így hagynak gyötrődni), mikor valaki megfogta a vállam. Mikor megfordultam, elsötétült az arcom. Őt is kerültem, talán jobban, mint Tomot. Féltem a magyarázkodástól, de legjobban attól, hogy újra elismételteti velem az egészet, s hogy majd újra rohamom lesz. Egymással szemben álltunk, egyikőnk se szólt. A tömeg elhaladt mellettünk, mi csak egymás arcát fürkésztük. Végül ő szólalt meg:

-         Ne haragudj rám… - kezdte, de rögtön közbevágtam.

-         Ne mondj ilyet! Semmi nem volt a te hibád, én voltam a szemét.

-         Most az egyszer nincs igazad – csóválta meg a fejét. – Én hagytalak ott, én ordítoztam veled, miattam elájultál és rohamod volt. Tom felvilágosított, s bár eléggé durván, de megérdemeltem.

-         Mi?!

-         Nem ez a lényeg. Megértem, hogy szakítottál velem, de azért nem mondom azt, hogy elfelejtetem és megbocsátok – mondta és megint kúszott fel az a rossz érzés a gyomromból. – Nagyon sajnálom, ami az után történt veled, nem akartam bajt okozni, még mindig szeretlek, nem tudnék… - elbicsaklott a hangja, nekem pedig a szívemet fojtogatta az érzés: A LELKIISMERETFURDALÁS. Csupa nagybetűvel. Ahányszor megpillantom Kriszt, elsietek mellette, próbálok nem ráfigyelni. És most itt áll előttem és… Megbántam. Megbántam, még is egy részem felszabadult. Fogalmam sincs, mi van velem, de érzem, hogy még szeretem és szerettem is.

-         Én… - kezdtem neki, de nem akaródzott kijönni. Vettem egy hatalmas levegőt, torkomat a sírás szorította.

-         Nem kell semmit mondanod. Tudomásul vettem mindent, Tom is szeret, minden jó.

-         Nem szeretem – mondtam élesen. – És ő se engem. Annal jár, te is tudod. Nem kell variálni.

-         Ha hazudni szeretnél magadnak, akkor nyugodtan – megrántotta a vállát és folytatta – Mindenesetre… sajnálom, hogy így végződött – nem volt megtört, hangjában csalódást és gúnyt éreztem. Én buktam meg… én és nem ő. Én szakítottam vele, még is…

-         Haragszol rám? – bukott ki a gyerekes kérdés. Kérdőn rámpillantott, majd így szólt:

-         Nem haragszom – olyan hangsúlya volt ezeknek a szavaknak, mint a legrosszabb halálos ítélet: GYŰLÖLLEK!  Hátat fordított és elment. Köszönés nélkül… Én törtem meg, én vesztettem… Nagy nehezen elindultan, közben pedig ziháltam, mintha több kilométert futottam volna, feldúlt voltam.  Akkor és ott már tudtam, örökre kísérteni fog emléke...

Folyt. Köv.