20. Rész: Durch den Monsun (1.)

/Újra Kesszy nevében írok!/

Mióta felébredtem a kómából 2 hét telt el. A kis asztali naptáromon hajtani kellett már egy hete egyet, ma október nyolcadika van. Viszonylag hamar felépültem a kórházban, a sok gondoskodás megtette hatását. Bár Eimy szemei körül lehet látni azt a kis halovány csíkot, mely bizonyítja, hogy mellettem virrasztott. Csoda és én is annak veszem, de Tommal kibékültünk. Persze ha beteg nem lettem volna, bocsánatot se kér (bár Bill azt mondta, hogy gyakran látszott rajta még a rohamom előtt is a levertség). Pontosan nem emlékszem a roham napjára, arra sem, hogy mi válthatta ki azt. Annyi rémlik csak, hogy két alakot láttam az álmomban, egy fiút és egy lányt, de hogy kik ők és hogy mit csináltak, azt nem tudom.

Mivel ma hétfő van, és teljesen egészséges vagyok mehetek iskolába. A gyógyszert sikerült megtalálniuk az orvosoknak (egy kis folyékony lötty), így viszonylag biztonságban indultam el otthonról. A kis gyógyszer mindig nálam van/volt (otthon több kis üvegcse áll arra az esetre, ha rohamom lenne). Eimy Billel ment én így egyedül léptem ki a szeles őszbe. A fákon már javában sárgultak a levelek, a gondosabb anyukák sapkát húztak kicsi gyermekeik fejére. A szél nem volt borzongatóan hideg, olyan kellemes langyos volt, még is a hideg futkosott a hátamon. A tudat, hogy beteg vagyok… iszonyatos. Nem beszélek róla és remélem nem látszik meg rajtam, de rettegek. Mi van, ha olyankor jön rám valami, ha senki nincs ott? Ha senki nem tud segíteni? Mondjuk az orvosok szerint nagyon sokat javult az állapotom, tehát nyugodtan sétálhatok egyedül, de még is félek. És egyébként is! Miért pont most kellett előjönnie ennek a rohamnak?

Már elértem az iskola kapuját, mikor valaki átölelt hátulról.

-         Azt hittem együtt jövünk – szuszogta a nyakamba Krisz. Hatalmasat ugrottam, majd egy mosolyt erőltetve az arcomra, megfordultam.

-         Ne haragudj. Azt hittem, már elmentél – majd szokásos köszönésként megcsókolt. Ez a kis kóma mindenre ráébresztett. Az ébredésem után pár nappal állt össze minden. Tudtam, hogy mit kell tennem, de én ehhez túl gyáva vagyok. Szeretem őt (legalábbis remélem). Mindig ezzel nyugtatgatom magam, de legbelül én is tudom, ez régen nem az, amit éreztem egykor (ha akkor éreztem). Kezét a kezembe csúsztatta, így léptünk be az iskola udvarába.

-         Szia Kesszy! – lépett elém hirtelen Tom. Krisz magához húzott és szúrósan figyelt.

-         Szia – mosolyogtam rá.

-         Nem tudod, merre van Bill? – kérdezte, majd körbepillantott az udvaron.

-         Nem, de valószínű, hogy Eimyvel van.

-         Értem. Tudod, a Devilish miatt keresem. Jaj Gustav és Georg eszméletlenül jó! – mesélte izgatottan.

-         Már hallottuk ezt párszor. Nem unod még ezt a témát? – kérdezte Krisz. Megütközve néztem rá és levettem a kezét a derekamról.

-         Szeretnék Tommal négyszemközt beszélni – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, mire Krisz megrántotta a vállát és tovább állt. – Ne haragudj.

-         Már megszoktam – pillantott Krisz után Tom. – Nem értem mi a baja.

-         Féltékeny.

-         De nincs oka rá! – heveskedett Tom, a kelleténél kicsit hangosabban. Majd pirulva lehajtotta a fejét és a földnek dörmögve így szólt: - Megyek és megkeresem Billt. Szia.

-         Szia – sóhajtottam és kissé csalódottan elindultam a termünk felé.

*

Hát meg kell hagyni, a tanárok cseppet sem sajnálták a betegségem. Legalábbis a temérdek pótolnivaló nem épp azt mutatta. Rengeteg mindenről lemaradtam, már majdnem sírtam mikor kiderült, hogy minden egyes dolgozatomat és témazárómat pótolnom kell. Szegény Eimy se volt jobb helyzetben, bár ő néha napján tanult valamit Bill jegyzeteiből. Én viszont már vagy 3 hete elő se vettem a könyveket. Az utolsó óráról kifele menet épp azon szitkozódtam magamban, hogy már ma neki kell látnom a házihegynek, mikor valaki mellém szegődött.

-         Jössz ma délután át? – kérdezte.

-         Krisz, - sóhajtottam. – nagyon sok a pótolni valóm.

-         Majd én segítek – kérlelt és én hülye beleegyeztem abba, hogy átmegyek. A hazavezető utat csendben tettük meg és észrevettem, ő se úgy fogja már a kezem, ahogy régen. A kapuban egy csókkal elváltunk, majd ki-ki ment a saját otthonába. Felcipeltem magam a szobáig, ott levedlettem és ledobtam a táskám a földre, majd lementem és a fogasra akasztottam az őszi kabátomat. Pont az ebédet melegítettem (apa, anya dolgozik, Eimy meg gondolom Billel), mikor éles csengőt hallottam. Valaki veszettül tépte azt, majd miután enyhén dühösen kinyitottam az ajtót, valaki a nyakamba ugrott, aminek következtében hanyatt vágódtam (mellkasomon az illetővel).

-         KESSZZZYYYY! – kiabálta Tom, majd vigyorogva négykézláb állt.

-         Muszáj volt nekem esned? – kérdeztem, mert a fenekem irdatlanul sajgott.

-         Ó, ne haragudj – mosolyogta, miközben még mindig felettem állt négykézláb. Kezei a fejem mellett és merően a szemembe nézett. Raszta haja az arcomat csiklandozta.

-         Ne haragudj, de lemásznál rólam? – mondtam, de még láttam azt a csalódott arckifejezést átsuhanni az arcán. – Mi történt? – kérdeztem már állva.

-         Bill ma megy egy versenyre! – kiabálta. – Ha ő nyer, akkor nagy valószínűséggel felfigyelnek ránk és talán… - majd elcsuklott a hangja, de szeme csillogása mindent elárult.

-         Ez jól hangzik!

-         Ugye te is jössz?

-         Hát… délutánra elígérkeztem Krisznek, – majd mikor láttam Tom sötét arcát hozzátettem: – sok a pótolnivalóm és ő segít.

-         Aha.

-         De megmondom neki, hogy mi a helyzet és eljövök hamarabb tőle.

-         Rendben – még mindig kimért és kicsit rideg volt.

-         Ettél már? – kérdeztem, miközben behúztam és leültettem az ebédlőasztalhoz.

-         Igen… - felelte, de neki is elővettem egy tányért.

-         Anya tegnap sajtos-tejszínes Spätzle*-t csinált. Hagymakarikával, vagy anélkül kéred?

-         De nem vagyok éhes… - hazudta Tom.

-         Pont te ne lennél! Ez még viccnek is rossz. Vendégségben vagy, tehát el kell fogadnod. Na, azzal, vagy nélküle?

-         Nélküle – vigyorogta és előhalászott a nadrágjából egy hajgumit. Mikor elé raktam a tányért kicsit ledöbbentem. Összefogott hajjal még jobban néz ki, mint úgy általában. Gyorsan elkaptam a tekintetem róla, majd leültem enni. Tom viszonylag hamar benyomta, de repetát már nem kért. Nem szöszmötöltem én se sokat. Miután megebédeltünk elmosogattam, miközben ő elment a WC-re.

-         Huhh ez fini volt – nyújtózkodott, mikor visszaért.

-         Örülök neki – mosolyodtam rá.

-         Nekem… menni kéne, mert találkozni fogunk a bandával nálunk.

-         Rendben. Mikor és hol lesz a verseny?

*

Kicsit késve szaladtam át kezemben rengeteg füzettel és könyvvel Kriszhez. Mikor csengettem, szinte rögtön ajtót nyitott és betessékelt. Kicsit feszültnek tűnt, bár nem tudom, hogy miért.

- Segítek – mondta, mikor észrevette, hogy a kabáttal küszködök és miután lekerült rólam, felakasztotta a fogasra. Lehúztam a tornacipőm és a szobája felé vettem az irányt. Már letelepedtem az ágyára és a füzeteimet meg a könyveket lapozgattam, mikor Krisz tért be egy tálcával a kezében.

- Éhes vagy? – kérdezte, miközben a sütis tálcát elém rakta. Nagyon jól nézett ki, olyan volt, mint egy müzliszelet, csak sütibe. A két „sütilap” között csoki és epres zselé bújt meg, míg a süti tetején pirított tésztadara volt**. Bár nem voltam éhes, elvettem egyet és beleharaptam.

- Hmmm ez nagyon finom – bólogattam. Közben Krisz mellém ült az ágyra és először a francia jegyzeteit hozta elém.

- Örülök, hogy ízlik – mosolyogta, majd újra a jegyzetekhez fordult. – Arra gondoltam, hogy azokkal kezdjük, amikre holnap kell tanulni.

Csak bólintottam egyet, majd nekivágtunk a franciának. Hát azok a szavak… a nyelvem kettéállt tőlük, de Krisznek nagyon jó a nyelvérzéke (most kivételesen nem kell rosszra gondolni J)! A francia nyelvtani anyagrész szerencsére nem volt hosszadalmas, így hamar átmásoltam a füzetembe a szükséges dolgokat. De a megtanulandó szavakból túl sok volt… Krisz elmagyarázta a nyelvtani részt, megcsináltuk közösen a munkafüzetben a hozzá tartozó feladatokat, majd a házit is.

- A szavakat majd te meg tudod tanulni, mennyünk át valamelyik másik tantárgyra – húzta elém a történelmet (amely a kevésbé kedvelt tantárgyak csoportjába sorolandó). A füzetét odaadta, mert rengeteg oldalt kellett volna lemásolnom. Bár az írása nem a leges-legszebb, még is ki tudtam olvasni. A könyvben bejelöltük, hogy mit, mettől-meddig kell megtanulni, majd a történelmet is félreraktuk. Matek… egyre jobb! Szegénykém egy órán át magyarázta a különféle azonosságokat, bár  a végére már jól elsajátítottam a különböző számolási lehetőségeket és különböző feladattípusok kiszámítását. A szabályokat gyorsan megtanultam, valahogy most könnyebben ment. Holnap hat órám lesz mégpedig: tesi, művészettörténelem, francia, francia, matek, történelem. Annyira nem vészes. Annyira… A művészettöri nagyon jó tantárgy, érdekes meg minden, bár nekünk úgy van, hogy minden második héten van csak, így holnap rajz lesz. De azért leírtam Krisz jegyzeteit, aláhuzigáltam a tankönyvben a cuccokat, majd megtanultam ezt is (hisz, csak 1 óráról késtem le és a tanár van hogy feleltet, még rajz órán is!).

Épp a történelmet kezdtem tanulmányozni (Krisz a tv-t bambulta), mikor kipillantottam az égre. Még csak fél öt volt (már sötétedett), a verseny pedig fél nyolckor kezdődik. Miközben a görögök háborúit elemezgettem a térképen, egy kezet éreztem a derekamon. Most ez lehet, hogy hülyén hangzik, de ez az érintés még idegen volt. Krisz ennyire félősen sose érintett még meg, talán akkor, amikor először karolt át. Próbáltam a történelemre összpontosítani, de füstölő illata csapta meg az orrom. A szoba ablakában és a szekrényen gyertyák álltak, Krisz pedig csak a kis lámpát hagyta felkapcsolva, hogy tudjak olvasni. Rettentő gyorsan kezdett verni a szívem… Ha most ez az, amire gondolok… De nem volt időm magamban megvitatni a dolgokat. Krisz közelebb húzott magához és csak leseperte az ágyról a tankönyveket.

- Én még szerettem volna tanulni – cincogtam, mire csak elmosolyodott. Az államnál fogva magafelé fordított és megcsókolt. Úgy csókolt, mint még soha… Kivettem belőle a vad vágyat, a szenvedélyt, ami nagyon tetszett, de még is megfélemlített. Maga alá gyűrt az ágyon, majd kezét újra a derekamra helyezte. És bennem megint megszólalt a vészcsengő… de ha szeretem, miért? Erre pedig csak egyetlen válasz van…

Keze lassan csúszott fel a pólóm alatt, én pedig lefogtam a karját. Eltoltam magamtól és kerültem a pillantását.

- Ez még korai – suttogtam, szinte már sírtam.

- Ne haragudj, én azt hittem, hogy te is akarod…

- Ez nekem nem megy… - mondtam és hatalmasat nyeltem. Ezt a mondat két értelmű volt, s valószínűleg az ő figyelmét sem kerülte el. Furcsán pillantott rám, én pedig könnyes szemmel felpattantam az ágyáról. A kezembe kaptam a füzeteimet és a könyveimet (az ő jegyzeteit a földön hagytam) és mielőtt még bármit is mondhatott volna, elrohantam a kabátomért. Felhúztam a cipőm, a kabátomat csak a kezembe gyűrtem, mikor a hátam mögül meghallottam a hangját.

- Kesszy, mi a baj? – annyira lelkiismeret furdalásom volt, mint még soha. Felzokogtam és kirohantam az ajtón. Egyenes át a házunkhoz. Ő pedig nem jött utánam…

*Spätzle: ez egy tipikus német köret, olyan, mint nálunk a nudli. De mindenhez szokták enni, csak úgy magába is, és mint a történetben tejszínes-tejfölös „nudli”ként is.

**A németek gyakran szokták sütiknél alkalmazni azt, hogy ami kimaradt a tésztából, azt ilyen dara formájában rászórják a süti tetejére és kicsit megpirítják. Nagyon finom!!!