19. Rész: Az örökölt betegség

-         Asszonyom - szólt az ápolónő és sötét sziluettje kirajzolódott a kis lámpa fényénél. A váróterem szinte üres volt, csak az aggódó család ült még mindig ott.

-         Jól van? – pattant fel Eimy.

-         Én inkább azt mondanám, hogy az állapota jobb, mint mikor behozták.

-         Mi válthatta ki a rohamot? – kérdezte Melinda*.

-         Pontosan mi sem tudjuk. A tüdejével és a gyomrával lehet valami összefüggésben, rosszabb esetben a szívével is. Nem volt a családjukban olyan, akinek rohamai voltak?

-         Az én oldalamról biztos nem – tűnődött Melinda, majd férjére pillantott. – Robert**?

-         A mamám… - mondta a férfi halkan. – Neki voltak ilyen tünetei.

-         És mégis mikor jöttek elő?

-         Általában heves érzelmekkor, legtöbbször inkább a félelem és a düh érzésekor. És persze magas vérnyomáskor. Tudtam segíteni?

-         Nagyon is sokat! – mondta az ápolónő, majd a korlapra pillantott. – Értesítem a hallottakról a doktorurat, nemsoká ő is eljön és beszél önökkel.

-         Be lehet menni hozzá? – kérdezte Eimy.

-         Most még nem.

Hosszadalmas percek következtek. Lassan már hajnalodni kezdett, az eget rózsaszínre színezte a felkelő Nap sugara. A doktor arcán döbbenet futott át, mikor meghallgatta az ápolónőt. Tudta mit kell tennie, mégis lassan lépkedett a várakozó család felé.

-         Jó napot! - köszönt, majd folytatta. – A  teljes eredmény nincs meg. Nem fogok papolni, sem köntörfalazni, nem vagyunk abban biztosak, hogy a lányuk a dédnagyanyja betegségét örökölte. Ha még is erre hivatkoznánk, és rossz gyógyszert adnánk be, végzetes is lehetne. Hogy elkerüljük a próbát, mesterséges kómába kell raknunk a lányukat, és úgymond egy kamerát vezetünk be a légcsövén át, majd a hasát megultrahangozzuk. Megvizsgáljuk a szívet és a tüdőt.

-         És miért kell mesterséges kómába rakniuk? – kérdezte aggodalmasan Melinda.

-         Mert ha véletlen felébredne a vizsgálat alatt, újabb roham jöhetne rá. És idő se lenne kivenni a kamerát.

-         És ugye nem lesz semmi baja?

-         Nem – mondta az orvos. - De bele kell egyezniük a vizsgálatba.

-         Beleegyezünk – sóhajtott Robert.

Három nap telt el a vizsgálat óta, de Kesszy még mindig kómában fekszik. Bár ő valószínűleg nem tud róla, de sokan gyűltek össze az ágyánál.

-         Örökölt betegsége van? – tűnődött Ann.

-         Igen. Apa mamájától örökölte, vagyis a mi dédmamánktól. Az orvos szerint még 3, vagy 4 napig kómában lesz.

-         Az hosszú idő – nézett az „alvó” lányra Tom. – De mi váltotta ki a rohamot?

-         Nem tudják. Valószínűleg egy álom. De az is lehet, hogy erős lelki bajai voltak, vagy vannak – simította végig Eimy testvére arcát. – Olyan rossz őt így látni. A másik felem betegen és én nem tudok semmit sem tenni.

-         Az nem jó, ha te itt emészted magad, és nem alszol – ültette ölébe Bill a könnyes szemű Eimyt. – Kesszy nem örülne, ha megtudná, hogy miatta leszel te is beteg.

-         Nem érdekel. Itt fogok virrasztani addig, amíg ki nem nyitja a szemét.     

Szombat van, de még mindig semmi. Eimy az iskolából halasztott, egy percre sem nyugodott, mindig ott sürgött-forgott a nővére mellett. Az ápolónő megengedte, hogy testvére mellett lehessen; Kesszy kortermébe egy ágyat tolt be a lánynak. Az örökölt betegség ellen az orvosok szorgalmasan kutatták a gyógyszert, de eddig még eredménytelenül. Kesszy bár nem tudta, rengeteg mindenről lemaradt. Tegnap (azaz szeptember 21-én) Bill és Tom egy versenyen vettek részt, s bár tehetségük volt, nem értek el kimagasló eredményt.

/A versenyen/

-         Én nagyon izgulok – fogta meg szorosan Tom csuklóját Bill.

-         Hidd el én is. De ha kiszorítod a karomból a vért, nem tudok majd pengetni.

-         Ó! Ne haragudj – engedte el, majd idegesen fel-alá járkált.

-         Semmi – dörmögte a kis rasztás, majd körbepillantott. – Sokan vannak nem?

-         De – nyögte Bill és ijedten nézett körbe. – Nem állok ki.

-         Ne légy már hülye! Én foglak kiráncigálni akkor!

-         Jó… de… mi van, ha nem nyerünk?

-         Mi lenne? – vonta fel a szemöldökét Tom. – Újra próbálkozunk majd és újra és újra. Vedd úgy, hogy énekórán vagyunk.

-         Jut eszembe, a tanárjaink is itt vannak. Mármint a tánc és az ének – pillantott a nézőtérre (ami nem volt a leghatalmasabb) a fekete, mire testvére csak fintorgott egyet.

-         ÉS MOST JÖJJENEK A KAULITZ TESTVÉREK! – kiáltotta a műsorvezető és a két fiú felsétált a színpadra. Bill belekezdett egyik kedvenc számába (Grauer Alltag) és ahogy a testvére mellett énekelt, egy csapásra megszűnt az agája.

-         Egész jó, nem? – kérdezte a mellette ülő fiút egy szőke srác.

-         Csak hiányzik belőle a basszer.

-         Na meg a dob – tette hozzá a szöszi.

-         Te is arra gondolsz Gustav?

-         Nem tudom… Megpróbálhatnánk, nem? Jófejeknek tűnnek.

-         Talán egy csapat lehetnénk… Ha meg nem jön össze, akkor keresnünk valaki mást.

-         Még jó, hogy egymást megtaláltuk – mosolygott Gustav.

-         Hát ha nem megyek abba a zeneiskolába…

Egymásra mosolyodtak. Bill és Tom közben beleadott mindent, majd hatalmas tapsvihar közepette, boldog mosollyal az arcukon lementek a színpadról. Több csapat is volt még, a harc szoros volt, a többiek rendkívül ügyesnek tűntek. Az eredmény kihirdetésekor síri csönd telepedett a kis épületre. Mindenki a neveket várta. Bill erősen kapaszkodott testvére kezébe (lassan már megszokássá válik neki) és szinte egyszerre vert a szívük: Tü-tü. Tü-tü. Tü-tü.

-         És a nyertes, – kezdte a műsorvezető mire Tom erőteljesen megszorította Bill kezét - , Dora és Ella csapata! – a nézők tapsvihara végigszántott a helyen, a családtagok sírta, s velük könnyeztek a lányok is. Ők újabb versenyeken vehettek majd részt. Bill csalódottan lesétált a színpadról, Tom szorosan követte. A kettejükből áradó csalódottság mindent megfertőzött.

-         De azért nem szabad feladnunk – mondta magabiztosan Bill. – Nem vesztettünk semmit – mielőtt Tom válaszolhatott volna, két idegen fiú lépett eléjük.

-         Fantasztikusak voltatok! – mosolyogta Gustav.

-         Én Georg Listing vagyok – nyújtott kezet az idősebbik.

-         Én pedig Gustav Schäfer – csendben kezetráztak, majd Georg folytatta:

-         Arra gondoltunk, hogy bár ti ketten nagyon jók vagytok…

-         Még is hiányzik belőle valami – fejezte be Gus.

-         Egy erőteljes basszus…

-         És egy ritmust mutató dobos – újra csak Gustav fejezte be. Az ikrek döbbenten pillantottak össze.

-         Ez most…? – kezdte Bill, de Georg közbevágott:

-         Szeretnénk egy csapatot alkotni veletek. Próbáljuk ki, milyenek vagyunk és ha nem megy, akkor különválnak útjaink.

-         Egy próbát megér, nem? – mosolyodott el Gus, majd az ikrek válaszát várva elhallgatott.

-         Ez csodálatos… mi… örömmel… köszönjük – hebegte Bill, majd újdonsült csapattagjaival együtt a kijárat felé vették az irányt, hogy a részleteket megbeszélhessék.

-         „Végül is csak egy csatát vesztettünk, – gondolta Tom – a háborút még nem.”

A kórteremben síri csend volt, pedig még alig múlt este kilenc. Eimy csendesen aludt a Keszyével szomszédos ágyon. Egyenletes szuszogása átjárta a szobát. Kesszy maga az üres semmiben lebegett, míg húgát álmok gyötörték. Eimy szuszogása kissé megremegett, majd egy könnycsepp folyt le az arcán. Megfordult és összehúzta magát.

- Eimy – suttogta egy aggódó halk hang a sötétben. Eimy szempillái felpattantak, majd csalódottan vette észre, hogy csak anyja van a szobában. Egy csodás pillanatig azt hitte, testvére felébredt.

- Igen? – ült fel a lány.

- Haza megyek. Otthon sok a munka, szeretnék rendet rakni. Nem akarsz…?

- Nem! – morogta Eimy.

- Rendben. Vigyázz rá és magadra – suttogta a nő és elhagyta a kórtermet.

A sötét homály, a melegség nyelte el álmában. Senki nem tudta merre jár, ő maga sem. Forgott. Émelyítő sebességgel utazta körbe egyszerre a semmit és vele együtt mindent. Rosszul érezte magát és csak a melegre vágyott. A jóleső érzésre, mely valójában érzelemmentes volt. Csak had mehessen vissza. De nem akar forogni! Valaki állítsa meg! Kitárt karral repülte végig a semmit. Nem látta még a kezeit sem, de érezte, hogy megvannak. Már hogyne érezné, mikor az előbb mozdította meg! De valami még sem jó… Valami nem… Már nincs sötét! És forog! Miért nem érti senki, hogy nem akar világosságot és hogy nem akar forogni?

-         Kimegyek – suttogta Eimy Tomnak. – Figyelsz rá?

-         Menny csak.

Hangok! Őrjítő hangok veszik körül, de senki nem hallja. Nyöszörgött, de ez sem hatott. Óvatosan próbálta kinyitni a szemét, de a vakító fény rettentően zavarta. Semmit nem látott, de már nem forgott. Valaki megfogta a kezét.

-         Az én hibám. Annyit veszekedtünk. Sajnálom – suttogta Tom.

-         Miért akkor kérnek az emberek bocsánatot, mikor azt akit megbántottak a kórház ágyán látják? – suttogta rekedten Kesszy és kinyitotta a szemét. Már nem szúrta a vakító fehérség, az émelyítő forgás már rég elmúlt. Vége…

-         Te ébren vagy? – kérdezte riadtan a rasztás és elkapta a kezét Kesszyéről.

-         Én is örülök neked.

-         Jajj! Keszy! Végre!

Az ápolónő berohant, nyomában az orvossal és Eimyvel. Kesszyt pedig kivizsgálták, vért vettek tőle, majd különböző gyógyszerekkel látták el. Ha 5 nap múlva felépül, haza mehet. Pár óra múlva befutott az egész csapat. A család aggodalmai és a barátoké megnyugtatták, bár kissé idegesítő volt. Nyugalomra vágyott, s a délkörüli órákban újra visszaaludt.

A doktor elővette a noteszét és ezt firkantotta bele: Szeptember. 23. a beteg felébredt, állapot stabil, vérnyomás megfelelő, láz nincs. Majd kipipált valamit és a következő sürgős esethez sietett.

*Melinda: Kesszy és Eimy anyukája.

**Robert: Kesszy és Eimy apukája.

Jah és még valami… A dátumokban nem vagyok biztos, csak úgy saccolom, hogy mikor lett a Devilish és a többi. Az adatok nem valósak :P. (Szígyen de fan létemre nem tom :P sorry.) És közben kijavítottam a 2. részt, mert a dátumok ott tutira nem stimmelnek. Azon a versenyen (a 2. részben) mondjuk úgy azért harcoltak, hogy melyik léphessen fel több versenyen. Nos Kesszy és Eimy ezen buktak. Remélem nem túl zavaros :P.