-Mit mondott?- kérdeztem Encit, már otthon, az ágyunkban fekve

-Semmi különöset.- mondta Enci halkan

-Akkor nem sírnál.- én

-Én nem sírok.- Enci

-Akkor miért folynak le könnycseppek az arcodon?- én

-Elrontottam! Elrontottam az egészet! Soha többé nem fog szóba állni velem! –tört ki Enikőből a sírás

-Naa! Mi történt?- öleltem át

-Bocsánatot kért, amiért bunkón viselkedett. És elmondta, hogy szeret, és, hogy folytatni szeretné.- Enci

-Na, ez tök jó!- én

-Igen, tudom. Aztán megcsókolt. Viszonoztam, de aztán…- Enci

-Nehogy azt mondd, hogy elutasítottad!- én

-Majdnem. Mondtam neki, hogy már nem tudom, hogy mit érzek iránta.- Enci

-Miért? Már nem szereted?- én

-Dehogynem! Mindennél jobban!- Enci

-Ezt nem értem…- én

-Én sem magamat! Nagyon rosszul esett, ahogy bánt velem. De mikor megcsókolt. Újra érezhettem az ajkát, a csókját. És ez elmondhatatlan volt.- Enci

-És akkor miért mondtad neki, hogy már nem szereted?- én

-Nem tudom, érted? Nem tudom!!- kiabált Enikő

-Velem azért ne ordibálj, légyszíves! Nem én toltam el a kapcsolatodat, hanem te magad!- mentem ki a szobából.

 Aznap éjszaka nem mentem vissza a szobánkba, lent aludtam a nappaliban. Reggel erős hátfájással ébredtem, a kanapé ugyanis nem a legkényelmesebb ágy a házban.

Kimentem a konyhába, ahol már a kész reggeli finom illata csiklandoztam az orromat.

-’Reggelt!- ültem le az asztalhoz

-Jó reggelt!- köszöntek kórusban

-Miért aludtál a nappaliban?- kérdezte apa

-Az este összebalhéztunk Enikővel.- én

-Apropó, este! Milyen volt a buli?- kérdezte anya, miközben letette elém a reggelit

-Jó volt, míg Tom be nem vert egyet Peternek, aki Enikővel csókolózott.- mondtam természetes hangon

-Tom behúzott annak a srácnak?- kérdezte Norbi csodálkozva

-Aha.- én

-Akkor nem unatkoztatok.- apa

-Jó reggelt!- jött le a lépcsőn Enikő

-Jó reggelt!- köszönt ismét mindenki

-Lányok, ha már mind2 itt vagytok…- kezdett bele anya

-Igen?- kérdezte Enikő két falat között

-El kell mondanunk valamit… jövő héten haza kell utaznunk - anya

-MI???- ejtettem ki a kezemből a reggelim

-Most telefonáltak, hogy valami zűr van a munkahelyünkön, és vissza kell mennünk.- apa

-De akkor nekünk miért kell menni? Itt maradhatnánk!- Enci

-De ha vissza kell mennünk dolgozni, akkor valakinek vigyáznia kell Norbira.- anya

-Hát maradjon ő is.- én

-De már így is túl sokat voltatok itt és bátyóéknak is kell pihenni.- apa

Nem mondtam semmit, csak felrohantam a szobánkba. Bevágtam az ajtót, és zokogva rádőltem az ágyra.

-„Hogy tehetik ezt velünk? Most, hogy megismerkedtünk a fiúkkal, és végre összejöttem Billel. Olyan boldogok vagyunk. Vagyis most már csak voltunk. Hogy fogom én ezt elmondani neki? Biztos ki fog akadni.” –ez, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben

Ekkor valaki bejött a szobába és leült az ágyam szélére. Nem fordultam felé, ki sem nyitottam a szemem. Bárki is az, hagy higgye, hogy alszom.

De a végén annyira jól tettettem az alvást, hogy tényleg elaludtam.

Mikor felkeltem, ránéztem az órára és döbbenten vettem észre, hogy délután 1 óra van. Eszembe jutott, hogy találkozóm lesz Billel. Mosolyogva néztem ki az ablakon, de aztán eszembe jutott, hogy 2 hét múlva már a saját szobámban fekszem, több 1000 km-re Billtől. Ekkor megszólalt a telefonom. A kijelzőre pillantottam. Caryna az. Még egy szívbe markoló érzés kerített hatalmába. Őt sem fogom látni hosszú ideig. Már 2x indult újra a csengőhangom, mire kizökkentem gondolatmenetemből és végre felvettem.

-Na, végre! Már azt hittem, hogy fel sem veszed Mi történt?- Caryna

-Jövő héten haza megyünk.- mondtam halkan

-Ne már!- Caryna

-De, sajnos megyünk.- én

-Billnek elmondtad már?- Caryna

-Még nem.- én

-Jujj, szegény. És mikorra tervezed?- Caryna

-Ma fogunk találkozni. Sztem akkor.- én

-Majd gondolok rád. Enikő jobban van már a tegnapi nap után?- Caryna

-Nem tudom. Tegnap összevesztünk, azóta nem beszéltünk.- én

-Ja, értem. Na, megyek, mert megérkezett Gustav. Majd még beszélünk.- Caryna

-Ok. Szia!- én

-Szia-szia!- tette le a telefont

Fél kettő. Kettőkor tali Billel. El kéne kezdeni készülődni. Lassan kimásztam az ágyból és a szekrény elé mentem. Kinyitottam, majd gondos válogatás után kiválasztottam a megfelelő ruhát.  Felraktam egy leheletnyi sminket, majd elindultam le a lépcsőn. Anyáék a nappaliban voltak, elköszöntem tőlük és kiléptem a házból.

Mindenhol boldog emberek járkáltak és hangos nevetés hallatszódott. Csak én sétáltam csendesen, a könnyeimmel küszködve.

Mikor a folyópartra értem, Bill már ott ült a padon engem várva. Mikor meglátott mosolygott és elindult felém.  

-Szia, kicsim!- csókolt meg

-Szia!- erőltettem egy mosolyt

Leültünk a padra és az ölébe húzott. Csak mesélt és mesélt, hogy mi történt tegnap a buli után. Én csak néztem és bólogattam.

-Figyelsz?- simogatta meg az arcom

-Ja, persze.- néztem rá

-Mi a baj? Olyan csendes vagy. Máskor szóhoz sem hagysz jutni, most meg mióta itt vagyunk, meg sem szólalsz.- nézett rám szomorúan –Csak nem miattam? Megbántottalak?

-Nem, semmi baj. Csak még nem aludtam ki magam a tegnap este óta. Ennyi az egész.- én

-Biztos?- Bill

-Biztos.- fogtam meg a kezét

-Akkor jó. Tudod, h miért találkoztunk ma?- Bill

-De, hisz mindennap találkozunk.- én

-De ez a mai nap különleges.- mosolygott

-Igen? Miért?- én

-Ma van 1 hónapja, hogy járunk.- mosolygott

-Úristen!- ugrottam fel az öléből

-Nem baj, ha elfelejtetted. Igazából nem is olyan nagydolog. Csak meg akartalak lepni valamivel.- jött oda hozzám

Nem fordultam meg, nem akartam, hogy lássa, hogy sírok. De megfogta a kezem és maga felé fordított.

-Ne sírj!- törölte le a könnyeim

-Ne haragudj!- mondtam sírva

-Nem haragszom! Tényleg! Ne sírj!- ölelt át

-Bill, el kell mondanom valamit.- néztem a szemébe

-Mondd.- Bill

-Üljünk le.- mondtam. Leültünk a padra, de Bill ismét az ölébe húzott.

-Jövő héten haza megyünk….- mondtam halkan

-Ez komoly?- Bill

-Igen. Ma tudtuk meg.- én

-De igaz te nem mész?- kérdezte Bill kétségbe esve

-De megyek. Muszáj…- én