18. Rész: Furcsa betegség

-         Ez meg mit akar? –kérdeztem hangosan magamtól, majd megnyomtam a zöld gombot…

-         Igen? –kérdeztem a telóba.

-         Szia Kesszy, itt Ann. Azt szeretném kérdezni, hogy beugorhatok hozzád délután?

-         Hát…

-         Hallom nem vagy jól… Ha úgy érzed, hogy csak lefárasztanálak, akkor nem kell. Megértelek.

-         Gyere nyugodtan, csak nehogy te is beteg legyél.

-         Majd viszek maszkot – mondta és belenevetett a telefonba. –Amúgy kell valami?

-         Nem, csak magadat hozd és a védőfelszerelést.

-         Oké. Küldök egy gyógypuszit! Szia! – és lerakta.

-         Szia – mondtam a semminek. –„Végül is rendes ez a lány, csak hát… bárcsak ne egyet akarnánk.” – gondoltam, majd hatalmas sóhaj közepette leraktam a földre a mobilt és a laptopot is visszaraktam a helyére.

-         Lázmérés! – jött be anya. Én csak egy szemforgatással díjaztam az ötletét, amjd engedtem, hogy a hónom alá rakja azt a hideg vackot. 10 perc elteltével kivette és fejcsóválva elrakta. – 37,6 még mindig nem jó. De legalább már lejjebb ment.

-         Hát igen – dünnyögtem, majd újra kimásztam az ágyból és betelepedtem a fürdőbe. Teletöltöttem a kádat, kissé hűvös vízzel, hogy a lázam csillapodjon. A vízbe egy kevéske nyugtató hatású kamilla-tej-fahéj-méz illatú tusfürdőt nyomtam, majd a rámizzadtt pizsamát a szennyesbe dobtam és bemásztam a kádba. Jóleső érzéssel terültem szét a kádba, bár egy picit fáztam. Egy negyed óra elteltével megmosdottam, hajat is mostam, majd kiszálltam, megtörölköztem és felkaptam egy bemelegítő felszerelést. Épp a hajam szárítottam, mikor anya jött be a szobámba, mellette pedig a doktornő.

-         Szia Kesszy! – köszönt a doktornő.

-         Csókolom! – kapcsoltam ki a szárítót.

-         Látom már jobban vagy – mosolyogta, majd megvizsgálta a torkom, meghallgatózott és tűnődött egy darabig. –Kezdetleges torokgyulladásod van, valószínűleg ezért van lázad is. Nátha szóba se jöhet. Felírok egy nagy adag lázcsillapítót és a torkodra is valamit. Borogatás, hűtőfürdő és sok-sok pihenés.

-         Rendben – mondtam és miután a doktornő kisétált anyával a szobából újra bekapcsoltam a hajszárítót.

Az ágyban ültem és egy regényt olvastam, de olyan unalmas volt, hogy majd elaludtam rajta. Eimy hangjára lettem figyelmes.

-         Megérkeztünk! – kiabálta. Tehát jött Ann is… És valóban! Halkan benyitottak a szobámba, majd mosolyogva mindketten leültek mellém. Szinte egyszerre szólaltak meg és csak hadartak valamiről. Eimy azt ecsetelgette, hogy mennyire aggódott értem és hogy annyira izgult a dolgozatnál, hogy elrontotta, Ann pedig a suliban történtekről beszélt. Majd’ beleszédültem a sok beszédbe.

-         Állj, állj, állj! – állítottam le őket. –Lassabban és ne egyszerre.

-         Akkor kezd te Ann – mondta Eimy és csendben hallgattuk a hétfői nap eseményeit.

-         Jaj és képzeld el Kesszy! Tom odajött órák után és azt kérdezte, hogy nincs-e kedvem vele moziba menni szerdán! – fejezte be a nap elemzését. Kicsit megnyugodtam, nem maradtam le semmi fontosról (két dolgozat kivételével), de az utolsó mondat megtette a hatását. Szótlanul ültem az ágyban, majd miután magamhoz tértem, kissé rekedtes hangon megjegyeztem:

-         Szuper.

-         Az! Jajj lányok, azt hiszem, szeretem! – ecsetelte lelkesen. Arca rózsaszínre színeződött és szeme élénken csillogott. – És ez felér egy randival, nem? Már alig várom!

-         Mi is örülünk, elhiheted – mosolyogta Eimy és csak egy szemvillanással jelezte nekem, hogy jobb, ha csendben maradok. Amúgy se akartam megszólalni, mert a gondolataim jobban lekötöttek. De hét Tom itt járt és… Mit is képzelek én? Hogy majd a nyakamba ugrik és elkiáltja magát, hogy ne legyek beteg, mert él-hal értem? Hogy lehettem ilyen hülye?

-         Figyelsz Kesszy? – lengette meg testvérem előttem a kezét.

-         Mi? Aha – feleltem bágyadtan és fejemet is nehezebbnek éreztem.

-         Figyelj, jól vagy? – kérdezte Ann.

-         Igen, csak álmos vagyok – mondtam és jobban betakaróztam.

-         Kimenjünk? – kérdezte Eimy, de ekkor kicsapódott az ajtó és belépett rajta Krisz.

-         Szia! – köszönt, majd egy kis csomagot a kezembe nyomva odahúzott az ágyamhoz egy széket és leült. A csajok menekülőre fogták a dolgot és kiiszkoltak. –Jobban vagy hercegnőm?

-         Picivel jobban – mosolyogtam és a csomagra néztem. –Miért kapom?

-         Mert azt szeretném, hogy hamar meggyógyulj és mert már amúgy is akartam neked venni valamit. Ja és mert szeretlek – mondta és megpuszilta a homlokom.

-         Elkényeztetsz – pislogtam rá, mire ő csak felnevetett.

-         Na, kibontod? – ez nem is volt kérdés! Letéptem a csomagolópapírt és a csomagból egy kis aranyos plüsskutya bukkant elő. Nagyon puha volt és nagyon aranyos.

-         Köszönöm – mondtam bágyadtan és felültem, hogy megölelhessem.

-         Csak ennyi? – kérdezte tettetett szomorúsággal, mire megingattam a fejem.

-         Beteg vagyok, még elkapod.

-         Akkor legalább együtt leszünk betegek – mondta és megcsókolt. Nagyon gyengén csókolt, mintha egy porcelán babára akarna vigyázni. Megsimogatta az arcom. Én már nagyon nehéznek éreztem a fejem.

-         Álmos vagyok. Alszok picit – suttogtam és becsuktam a szemem. –Köszönöm.

-         Nincs mit manóm. A lényeg, hogy meggyógyulj - mondta, majd éreztem, ahogy újra megpuszilja a homlokom. –Szeretlek – suttogta. Válaszolni akartam neki, de már nem ment. Az álom sötétje elragadott és elnyomott.

Hideg verejtékkel ébredtem és rázott a zokogás. Felültem és körbepillantottam. Krisz sehol sem volt, a házban síri csönd. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Ziháltan vettem a levegőt és hatalmasokat nyeltem. A torkom tüzessé és tüskéssé változott és már csak ezért is nyöszörögtem. Felkattant a lámpa és Eimy termett mellettem.

-         Mi a baj? – ült le és magához szorított. Rázkódtam a zokogástól és a rosszullét kerülgetett. Nem tudtam szólni neki, csak kicsit arrébb toltam (nem volt semmi erőm) és lehánytam az ágy végét. Eimy holdsápadtan felugrott és anyáért kiabált. Nagyon rosszul éreztem magam. Émelyegtem és majd szétrobbant a fejem. Anya rohant be idegesen és apának kiabált, hogy öltözzön és álljon ki a garázsból a kocsival. Eimy megtörölte egy nedves ronggyal a szám, feleslegesen. Még épp idejében ugrott el a belőlem feltörő (nem részletezem, hogy milyen színű és milyen állagú) „anyag” elől. Lekapták rólam a takarót, anya felállított és rámadta a kabátot. Közben valamit folyamatosan magyarázott és simogatott. Eimy a szekrényemhez ugrott és előhajigált belőle pár cuccot, nem láttam pontosan, mit. A csörgésből következtetek arra, hogy azokat a dolgokat egy szatyorba rakta. Elfojtott sírásra lettem figyelmes. Könnyeimen át feltűnt Eimy arca, aki szintén zokogott. Ő már fel volt öltözve és még pakolgatott valamit a szatyorba. Újabb hányinger fogott el és szédülés. Sugárban lehánytam valamit (ami később kiderült, hogy a falam volt) és megtántorodtam. Erős kezek fonódtak karomra, majd berobbant valaki az ajtón, ölbe kapott és lerohant velem a kocsiba. Befektettek a hátsó ülésre, azt azért észleltem, hogy Eimy még épp befér a másik oldalra. Oldalamon feküdtem összegömbölyödve és éreztem, ahogy beindul a motor. Még mindig rázott a zokogás. Nem hallottam rendesen mindent, Eimy nyugtató szavai összemosódtak és monoton dünnyögéssé vált. Mondani akartam volna neki, hogy ne sírjon, de jelenleg arra sem voltam képes, hogy kinyissam a szám. Vagyis de… lefordítottam a fejem és az ülés alá berókáztam. Eimy még jobban felzokogott és magához húzott. Simogatta az arcom és nagyra értékeltem, hogy nem húzódik el tőlem. A zokogásom kissé abbamaradt. Dúdolhatott valamit, nem nagyon hallottam, de ezt a dalt bárhonnan felismerném. Az egyik közös (kedvenc) számunkat énekelte és én kezdtem lenyugodni. Apa éles kanyart vett, aminek következtében majdnem legurultam az ülés alá, szerencsére Eimy tartott. Sose ájultam még el… Hát egyszer minden megtörténik… Folyamatosan forgott előttem a kocsi belső tere, Eimy dúdolgatása már-már idegesítő volt és újabb hatalmas émelygés fogott el. Nyeltem egy hatalmasat (amitől üvölteni tudtam volna, úgy fájt a torkom) és a már-már robbanó hatású fejfájásom a kétszeresére hágott. Nem bírtam tovább, minden egybemosódott és egy fekete semmivé egyesült. Utolsó érzésem, hogy Eimy megpofoz, de mozdulni se bírtam, hogy közöljem vele: „Bocs, de elájulok.”.

/Kívülálló szemszögéből/

Egy kocsi száguldozott végig a szinte kihalt utcákon, s a korház előtt hatalmasat fékezett. Egy ideges, rövid, vörös hajú nő berohant az épületbe és segítségért kiabált. Szaladtak az ápolók és az orvosok, egyik egy hordágyat tolt maga előtt. A magát higgadtnak mutató apa karjába kapta a lányt és az érkezők elé sietett. Egy zokogó lány is kiszállt az autóból, az ájultnak tűnő teljes hasonmása. Az ágyra fektették, majd gyorsan betolták a lányt az épületbe. Az apa leparkolt egy parkolóba, majd a felesége és másik lánya után sietett. Ők már egy szoba előtt ültek, egy ápolónő társaságában. Az egészséges lány beszélt, akadozva a sírástól, mire a nővér elküldte nyugtatóért. Az anya folytatta a történetet. Elmondta, hogy lányának magas láza volt, ami visszaesett, majd kezdetleges torokgyulladást állapított meg nála a háziorvosa. Később másik lánya kiabálására hajnalban rohant át beteg lányához, aki állítólag 4-szer is hányt. Az ápolónő lejegyezte a hallottakat, megkérdezte, hogy mit evett a beteg, és hogy milyen színű volt a távozó „ajándék”. Később magára hagyta a házaspárt és betért a doktorok mellé, akik nyugtatókat és különböző gyógyszereket adtak be a lánynak. A lány infúzióra volt kötve, teste még mindig úszott a verejtékben, hatalmas láza lehetett. Néha meg-megrázkódott a teste, de különben úgy tűnt, mint aki alszik.

Testvére és családja a váróban várták idegesen a fejleményeket. Az apa néha felvetette, hogy hazaviszi a „fiatalabb” lányát, had aludjon még. Ilyenkor az felháborodva közölte apjával, hogy ő addig egy tapodtat sem mozdul, amíg nincs hír „nővére” felől.

Folyt.köv.