16. Rész: A tó felett

Eimy szemszögéből:

Az őszi szél lágyan simogatta a karom, miközben mi kéz a kézben sétáltunk a csónakázó tó mellett. Meleg volt, az idő is nekünk kedvezett. Újra az orromhoz emeltem a vörösrózsát, mélyen beleszippantottam. Az a kellemes illat, a rózsa puha szirma… csodálatos volt. Nem sokat beszéltünk, csendben haladtunk, miközben a rohangáló kisgyerekeket néztük. A tó partján leültünk egy árnyékkal szolgáló fűzfa alá. Bill beleültetett az ölébe, hátam a mellkasának simult. Beleszuszogott a nyakamba, majd a fülembe. Libabőrös lett a hátam és felkacagtam.

-         Ajj Bill! Ez csikiz! –majd mellé ültem.

-         Ne mááár! –visszahúzott az ölébe, majd a hasamhoz kapott.

-         Neeeeeeeeeeee –kacagtam, majd ott vergődtem a kezei között. Abbahagyta, majd közeledett az arcom felé. Komolyan vettem a dolgot, hisz a tegnap történtek óta ez lenne az első csókunk. Közeledett egyre jobban, szemében magamat láttam meg. De nem a számhoz hajolt, hanem csak a fülemhez.

-         Gyere mennyünk, mutatok valamit! –majd felállt. Csalódottan követtem, talán látszott is rajtam, mert Bill gyakran pillantott rám. Nem fogta meg a kezem… Majd láttam, hogy hova vezet utunk. „Csónakkölcsönző” állt a kis ház tetején hatalmas betűkkel.

-         Bill… ezt nem gondolhatod komolyan –fordultam felé.

-         De-de –majd mosolyogva karon ragadott és behúzott a hűvös házba. Előreindult szervezni a dolgokat, én az ajtónál karbatett kézzel vártam. Kipillantva a házból egy vattacukros árust pillantottam meg. Billre néztem, ő el volt foglalva a hapekkal, aki azt hangoztatta, hogy evezős csónakot gyerekeknek nem ad. Na de azért a gyerek szó túlzás… Következő pillanatban már a vattacukros előtt álltam és egy vaníliásat rendeltem.

-         Azt hittem elmenekültél –szuszogta a hátamba egy ismerős hang.

-         Muszáj mindig a hátamba szuszognod? –ugrottam egyet, a libabőr meg megint kijött rajtam.

-         Olyan jó az illatod… Tehetek én róla? –vigyorogva a piercingét tette a foga közé.

-         Vááá… fúúúj. Ezt ne csináld léci –fordultam vissza az árushoz és fizettem volna, de Bill elém lépett és fizetett helyettem. A hatalmas vattacukorral kezében fordult oda hozzám.

-         Ma én fizetek, hisz ez amolyan randi –mondta picit pirulva, majd újra a foga közé vette a pierciget.

-         Léééciii nee –takartam el a szemem, közbe próbáltam az én vöröslő arcomat is takarni. Felnevetett, majd visszamentünk a csónakázó tóhoz. A hapek ott állt, kezében a lapáttal. Odaadta Billnek, így a vattacukor cipelése az én feladatom lett. Bekászálódtunk a csónakba (ami megbillent alattam, kis híján elestem). A hapsi lökött rajtunk egyet, mi meg megindultunk a csillogó kék vízen.

-         Hogy vetted rá azt az embert, hogy odaadja a csónakot? –érdeklődtem, közbe a vattacukorba haraptam.

-         Könnyen. Miután elmagyaráztam ki vagyok, rögtön odaadta. Én mindent meg tudok kapni –húzta ki magát, mire kicsit hasba vágtam. A hajó egy idő után megállt, pedig még mindig a part közelében voltunk. –Na mi van most? Miért nem megyünk?

-         Bill… ez evezős csónak. Tudod ez csak akkor megy ha evezel –magyaráztam neki, majd a kezembe vettem az evezőt, így a kezébe nyomtam a vattacukrot. –Látod? –kérdeztem, miközben el kezdtem evezni, s a csónak irtó lassan megindult.

-         Húú ez tök jó! –vigyorgott, majd kikapta a kezemből a lapátot. Elkezdett evezni, bár eléggé ügyetlenül, majd végül ráérzett az ízére. Egyre beljebb mentünk a tó felszínén, s a közepe táján Bill a helyére tette a lapátokat. Közbe én a tón cikázó fényeket bámultam, s figyeltem a víz lágy fodrozódását. Mikor láttam, hogy Bill nem evez, felpillantottam. Úgy látszott, tépelődik valamin, mert eléggé zavarban volt.

-         Figyelj Eimy… A tegnapi nap… - kezdett bele.

-         Igen? –féltem. Úr isten, csak nem azt akarja közölni, hogy ennyi volt? Jajj ne… - Nézd! –mutattam gyorsan egy hattyúra terelés képp.

-         Aha szép –pillantott zavartan oda, majd megfogta a kezem. –Figyelj, ez most fontos.

-         De…

-         Ne vágj közbe, kérlek. Szóval… hülyén fog hangzani, de… azt szeretném kérdezni, hogy akarsz e velem járni? –pislogott gyorsan és olyan sebességgel hadarta el mindezt, hogy alig lehetett érteni.

-         Öhh bocsi, de ebből nem sokat értettem.

-         Csak… csak azt kérdeztem, hogy akarsz e velem járni –mondta kicsit lelombozódva. Meglepődve pillantottam rá. Huhh akkora kő esett le a szívemről, még is miután leesett mit mondott, vörösre gyúlt az arcom.

-         Miért kérdezed ezt? Tegnap óta járunk, nem?

-         De nálam ez nem így megy –majd felállt és közelebb lépett. Felhúzott magához, picit meginogott alattunk a csónak. –Tudnom kell, hogy igen, vagy nem.

-         De Bill… tegnap óta…

-         Eimy! Ez fontos… e nélkül olyan, mintha csak úgy lennénk… néha együtt, néha nem –eddig a cipőm orrát néztem, most felpillantottam az arcára. Vörös volt, akárcsak én, szeme csillogott. Barna szemeibe pillantottam, szinte elmerültem benne. Hallottam a madarak halk csivitelését, a meleg és a Billből áradó illat megszédített.

-         Igen akarok –suttogtam halkan, szavaim elvesztek a szél suhogásában, de Bill arcán mosoly futott át. Feszült csönd következett és ő közeledett felém. Ennyire zavarban talán még sose voltam, szerintem ő is így érezhette magát. Tényleg ez lesz az első „hivatalos” csókunk, járásunk óta. Pontosabban csak lett volna…

Bill nem lépett át egy ülőkén, annak egyenest nekiment, a csónak meginogott és ő pedig átesve mindenen belezúgott a vízbe. Rémülten gugoltam a hajó széléhez.

-         Bill! –szólítottam a vizet, majd hatalmas megkönnyebbülésemre előtűnt a feje. Nagyon fura volt, még sose láttam festék nélkül. Pontosabban a festéke végigfolyt az arcán, meg mindenütt, a haja lelapult. Így még jobban megtetszett. Alaposan végignéztem rajta, ő meg csak vigyorgott.

-         Nem segítenél? –kérdezte végül.

-         Nem –vigyorogtam rá.

-         Ez olyan égő… - suttogta, majd felém nyújtotta a kezét.

-         Na jó gyere –ragadtam meg, de abban a pillanatban berántott, a csónak mozdult velem, így az fejetetejére állt. Köhögve csaptam hátra a vizes hajamat. –BILLL KAULITZ!! –üvöltöttem, így minden tavon és parton lévő emberke ránk pillantott. –Normális vagy te? Jég hideg a víz! És… nem ér le a lábam! –csapkodtam magam körül. Ő csak magához húzott és átölelt.

-         Nem baj, foglak –a feszültség eltűnt és csak arra eszméltem, hogy keze a derekamra fonódik, így tartott, majd mosolyogva odahajolt hozzám és ajkával az enyémet érintette meg. Gyengéden puszilta meg, majd még egyszer és még egyszer. Végül a pusziból csók lett. Nyelvét is használatba vette, persze én sem maradtam tétlen. Nyelvünk egymással járt táncot. Piercingje hűvös volt és csikizte a nyelvem, így csók közben is mosolyogtam. Majd arra eszméltünk, hogy a csónakok tulajdonosa üvölt velünk.

-         NORMÁLISAK MAGUK?! Örüljenek, hogy nem lett bajuk!

-         És maga normális?! Milyen csónakot adott maga nekünk?! Egy pici mozgás és már bele is fordultunk a vízbe! –panaszkodott Bill, miközben beszálltunk a tulajdonos csónakjába, a miénket pedig egy másik csónakkal kihúzták.

-         Kis kamugép –suttogtam a fülébe, erre ő elmosolyodott.

-         A vattacukrot azért sajnálom, finom volt… - tette a csalódottságát.

-         Nem is ettél belőle –néztem rá.

-         De a szád olyan ízű volt –vigyorogta, majd újra az ajkaimhoz hajolt.

Vacogva és csuromvizesen indultunk haza, de úgy vigyorogtunk mint a vadalma. Mindenki minket nézett, de mi csak nevettünk.

-         Jajj Bill! –álltam meg hirtelen.

-         Mi a baj?

-         A rózsa… - néztem a kis tóra, aminek a feszínén ott úszkált az én rózsám.

-         Veszek neked még egyet –mondta, majd húzott, hogy mennyünk tovább. Viszont én kitéptem a kezemet az övéből és visszarohantam a Csónakkölcsönzőhöz.

-         Nekem az kell –fordultam Billhez, mikor lihegve megállt mellettem. –Kiszárítom és örökké megtartom. Az első hivatalos napunkra fog emlékeztetni –ő erre csak felhúzta a szemöldökét, mire én elnevettem magam. A tulaj persze azonnal kihozattatta a virágot és sűrű bocsánatkérések közepette bejelentette, hogy mi itt vendégnek számítunk. Meg, hogy mennyire sajnálja a történteket, stb.

Újra elindultunk, én gyakran pillantottam hátra, hogy újra megnézzem a víz tükrén táncoló fényeket. Kezemben a vizes rózsát szorongattam, Bill a derekamat karolta át.

Egy csuromvizes Eimy és egy Bill sétált akkor haza. A nap melegítette őket, bár szinte feleslegesen. Akkor se fáztak volna, ha hűvösebb lett volna az idő… Nevetve sétáltak át a parkon, nem is gondolva arra, hogy egy újabb veszekedésre érnek majd haza…

Folyt.köv.

Szeretnék véleményt...