12. Rész: A készületek és a bál

-         És milyen volt Billéknél? Tényleg Bill mit akart tőlem? –kérdeztem másnap reggeli közben.

-         Nem tudom, nekem nem említette… - gondolkozott el Eimy, majd egy kis Chokapik-ot (asszem így írják :D) öntött a tejébe.

-         Akkor majd holnap kifaggatom… - mondtam, majd miután Eimy végzett én vettem a kezembe a dobozt. Jól teleszórtam a tányért…

-         Hagyjál azért másnak is, kisasszony! –lépett be a konyhába ásítozás kíséretében anyu.

-         ’Reggelt! –köszöntünk egyszerre.

-         Jobbat… - dünnyögte apu, majd egy kávét tett fel főni.

-         Szóval ott tartottunk, hogy mi volt náluk? –fordultam Eimyhez, de ő csak köhintett egyet.

-         Haljuk, haljuk! –bíztatta anya. –Jogunk van tudni, hisz csak a szüleid vagyunk!

-         Jajj… - fogta meg a fejét, majd, hogy ne kelljen beszélnie egy kanál tejes-csokis-Chokapikot rakott a szájába. Anyu lemondóan sóhajtott. Én viszont már kész voltam (pedig később kezdtem, mint Eimy) és a tányérok elmosogatásával foglalatoskodtam.

-         Akkor te mesélj. –fordult hozzám anya. –Tudni szeretnénk, mi van a mi kislányainkkal.

-         Anyaaaa… –sóhajtottam. Eimyvel váltottunk egy pillantást… majd belekezdtünk egy hosszú-hosszú mesébe… Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer 2 tini, és a többi és a többi. Elmondtunk nekik mindent (egyes részleteket kihagyva). Viszonylag jól fogadták a dolgokat.

-         Tehát mind a 3 kisfiú rendes gyerek. –foglalta össze anya.

-         Igen… de nem kicsik, ahogy mi se. –mondta Eimy.

-         Jó-jó.

A nap hátralevő részében izgatottan tervezgettük a délutánt. Igazi szalonban érezhettük magunkat, miközben anya éppen festett minket, vagy a hajunkat igazgatta (besegített kicsit a készülődésben, hisz ő 3 évig fodrász volt…). Persze ezt csak dél után kezdtük el, olyan 4 óra körül. Az idő gyorsan repült és mi hárman nők, igazán jól töltöttük el ezt a pár órát.

- Most van egy kis időtök, beszélgessetek nyugodtan. –mosolyogta anya. –Meg kell száradni a lakknak és a hajatoknak is kell egy kis idő.

- Oké. –mondtuk. Mindketten egy rövidgatyában és egy topban ültünk az ágyon, hisz a ruhát majd csak később akartuk felvenni.

- Ne feledd! Ugyanolyan a hajunk, de ugyanolyan kiegészítők is kellenek! –mondta Eimy, majd a kezembe nyomott egy pár fülbevalót. Ez volt a kedvenc fülbevalóm, s Eimynek is ez tetszett a legjobban. Elrendeztünk mindent, majd 7-kor felvettük a ruhánkat, s miután kigyönyörködtük magunkat a látványban Eimy elmesélte, hogy mi volt Billnél.

DVD-ztek, mikor beállított Nóra. Ráadásul Ann is ott volt, tehát a hangulat kezdett forrósodni. Eimy lelkesen részletezte a film közben történteket:

-         Eléggé rossz volt az ülésrend… Mármint nekem nem… - vigyorogta. –Nó, Tom, Ann, Bill és én. Egy kanapén kuporogtunk… Nem is ez a lényeg. Billel végigbeszéltük a filmet, Annt láthatólag nem érdekelte, más valaki lekötötte. Ugyanis Tom mondott neki egy csomó viccet. Nah a lényeg attól kezdődik, hogy Bill átkarolt…(én persze bebújtam a karjai közé) és meghitten néztük a filmet. Olyan megnyugtató volt a közelében lenni… Tudod, vele mindig biztonságban érzem magam… - csicseregte lelkesen.

-         Jó, jó ezt majd elmondod máskor! Nem sok időnk van… - sürgettem.

-         Ja igen, bocs. Tehát: Nó megunta a filmet és eléggé zavarta, hogy Tom Annra figyel, így elkezdte simogatni Tomot… hozzábújt… meg csókolóztak. –mondta kissé félve (nekem közbe sorozatban felvillant Nóra képe… „nem fogom megtépni a bálon… nyugi” – gondoltam…). –Tom meg nem akarta. Mondta Nórinak, hogy most fáradt, meg ilyenek, erre ő felhúzta magát, hogy :”bezzeg Annal tudsz röhögni a film alatt, velem meg nem is törődsz!”, majd felpattant és könnyes szemmel elrohant. Tudod… műhiszti… Ezek után Ann is hazament, mivel kellemetlenül érezte magát… Tom is elcsörtetett, mondván: „elegem van a csajokból…”. Így maradtunk ketten… vagyis maradtunk volna, de a menedzser hívta Billt, így el kellett mennie. –hadarta Eimy.

-         Értem. –mielőtt bármit mondhattam volna megszólalt a csengő odalent. Bill hangja szűrődött fel. Eimy riadtan rámnézett.

-         Figyelj! Hívlak, hogy mikor lesz a csere… De számíts olyan 2 (hajnali…) körülre… Kiderült, hogy csak fél 3-ig tart a banzáj. Na puszi. –majd megfogta a kezem és megszorította, jelezve: szurkol nekem. Rámosolyodtam és a tekintetembe csak ennyi volt: „menny és érezzétek jól magatokat”.

Lent vártam az előszobában. Fél 8 jött és el is múlt. 40-kor szólalt meg a csengő és anya be hívta Kriszt. Megbizonyosodott róla, hogy Krisz rendes gyerek, majd útjára engedett minket (-.-’).

Már messziről hallani lehetett a zenét. Valami híres DJ-ket kértek fel, hogy csinálják. Krisz bevezetett és ahogy beléptünk megcsapott a meleg és vele együtt a zene is. Gyorsan körbepillantottam: a falak mellett kicsi „teázóasztalszerűségek” álltak, de csak jobb oldalon. Bal oldalt volt a kaja, pia :P… Elöl pedig a DJ-k, illetve egy együttes is. Gyorsan átvágtam a tömegen (közbe szememmel Eimyt kerestem) és egy kis asztalhoz vezettem Kriszt.

-         Nálatok nem volt lehetőségem mondani, de gyönyörű vagy! –mondta Krisz túlharsogva a tömeg és a zenen zaját.

-         Köszi. –pirultam el, amit szerencsére a sötétebb fényviszonyok miatt nem nagyon lehetett látni. –Te is elegáns vagy.

-         Jah… –feszengette meg a nyakkendőjét, majd le is vette. –Úgy érzem magam, mint egy túldíszített karácsonyfa. –majd kicsit kigombolta az ingjét, így rálátás nyílt a mellkasára…

-         Az én túldíszített karácsonyfám. –ültem az ölébe, majd megcsókoltam. Váratlanul érhette, mert egy ideig habozott.

Mikor már egymással szemben ültünk és ittuk a koktélunkat (hozzáteszem, az enyém alkoholmentes :P) megpillantottam Billéket. Elég furin nézett ki „ünnepi díszfelszerelésben”, de jól állt neki. Tomra voltam még kíváncsi, de nem találtam a nagy tömegben. A zenekar ekkor kezdett rá egy lassúbb számra.

-         Gyere. –húzott Krisz. –Táncoljunk.

-         Én… nem megyek. –tettem karba a kezem.

-         Ne butáskodj már! Várj. –azzal letérdelt elém. –Hölgyem, felkérhetem egy táncra? –kérdezte nagy komolysággal… Felnevettem és megfogtam a kezét. –Ezt nem viccnek szántam. –vitt be a tömegbe.

-         Ne haragudj. –néztem rá hatalmas, bocsánatkérő szemekkel.

-         Rád nem tudok. –állt meg egy olyan helyen, ahol folyt az élet (mármint a tánc), de nem volt fullasztó nyomor. Ott álltam, tehetetlenül, hülyén érezve magam. –Mi a baj?

-         Én… nem tudok táncolni. –nyögtem ki.

-         Hülyeség. –fonta a kezét a derekamra, majd teljesen magához húzott, annyira, hogy a csípőnk is összeért (nem kell rosszra gondolni…). Automatikusan átkaroltam a nyakát és ő megpuszilta a szám. A vállára hajtottam a fejem és kellemesen szuszogtam a nyakába. Az illata elbódított, a fullasztó melegben teljesen elszédített.

De persze a lassú zenének is vége lett és helyébe jött a pörgősebb, rázósabb. Krisz nem tudott teljesen feloldani, még mindig szorongva „forgattam” a csípőm.

-         Leülök. –súgtam a fülébe és hagytam, hadd táncoljon másokkal is. Leültem a leghátsó kis asztalhoz. Eléggé kellemetlenül éreztem magam… Lelkiismeret furdalásom volt… Valami vonzott Krisszhez, valami bennem ő hozzá vitt és tudtam, hogy mindig is fog. Ez persze jóval több barátságnál és én se tudnék rá úgy tekinteni… azt hiszem…

-         „Fura helyzet ez. Van két srác, akit szeretek és nem tudom, hogy kit jobban… Mármint nem… nem, őt nem szeretem… nem érdekel… elásom Őt mélyre, hisz ez az egész alig több tetszésnél, Krisz pedig ennél jóval több!” –döntöttem határozottan és igyekeztem minden porcikámmal Kriszre összpontosítani. Ekkor tűnt fel egy könnyes arcú lány, aki görcsösen markolta a táskáját és szemét a tömegen járatta. Keresett valakit. Mikor egy lámpa mellett haladt el és az arcára rávetült a fény, döbbenten nyögtem fel…

Folyt. köv.