5. Rész: Twister, avagy gabalyodjunk picit össze, s velük együtt a dolgok is

-         Játszunk! –mondta olyan izgatott hangon, ami a 4 éves unokahúgomhoz hasonlított.

-         Öhhh… - döbbenten összenéztünk Eimyvel. – Hát felőlem… De mit?

-         Twister! –lóbálta meg előttem a dobozt.

-         Ahha. –húzta fel a szemöldökét Bill. –Mondd… Tudod te mikor játszottunk ilyet utoljára?

-         Öööö kb. 2 éve? –saccolja Tom, majd a kezével letörli azt a hatalmas porréteget a dobozról.

-         Pontosan… Tom, nem kéne valami érettebb dolgot csinálni?

-         Aj, nehogy már 15 évesen olyan nagy felnőtt legyél… - forgatja szemeit a rasztás. Erre persze csak egy vállrándítást kapott válaszul, majd a kis mangafrizkós is beleegyezett a játékba. Kipakoltunk és mivel Tom ötlete volt, ő pörgetett. Lassan mindenkinek felkerült 1-1 végtagja, majd jött a többi is. Bill igen félreérthető pózban volt, mert Eimy megnehezítette a dolgát. A helyzet így állt: én voltam szélen, rák pózban, kezem-lábam messzire nyúlt (ugyanis a kezem a piroson, lábam a zöldön). Tom felettem állt… Mögötte Eimy torony pózba (fenék fönn, olyan, mint egy fordított híd [a torony elnevezés a fenékre értetik xD]), alatta a gugoló Bill. Elvileg nekem kellett volna pörgetnem, de sehogy se értem el a pörgetős táblát. Egyszer csak érzem, hogy megcsúszik alattam a Twister szőnyeg... Eimy nem bírta tovább, a keze megcsúszott, Billre esett, Bill véletlenül kigáncsolta Tomot, Tom meg egyenesen rámzúgott. Nagyon „kellemes” helyzet volt Tom alatt feküdni, ő meg szemmel láthatólag élvezte a dolgot.

-         Tom… leszállnál rólam azzal a habtesteddel? –próbálom levakarni magamról, de nem tágít.

-         Nem is vagyok nehéz… - dünnyögi.

-         Lehet, de én meg nem súlyzózom, szóval, ha lennél olyan kedves…

-         És ha nem leszek olyan kedves? –húzta az agyam, és annyira rámhajolt, hogy az orrunk majdnem összeért. Bill és Eimy összemosolyodtak, majd tovább „bámészkodtak”.

-         Ne csináld már! –mondtam, majd hirtelen bepánikoltam… Nem tudom, valami kényszer volt, vagy reflex, valamelyik a kettő közül… Lelöktem magamról ő meg gurult egyet és értetlenkedve pislogott rám.

-         Most mi a bajod? –húzta fel a szemöldökét és felül a padlón.

-         Semmi! Megmondtam, hogy szállj le rólam. –förmedtem rá… Hát igen, vége a „rózsaszín” pillanatnak, helyébe jött a valóság. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de féltem… Eimy arcát pillantva rájöttem, hogy ő igen is érti a helyzetet. Ő Billel váltott egy félszeg pillantást ami a: „hátigenezabizonyostartsukmegatisztestávolságothelyzet”-et sugározta, de úgy tűnt Tom teljesen megzavarodott.

-         Neked meg mi bajod van? Már hülyülni se lehet? –vágott vissza. –Nehogy már annyitól parázz hogy véletlenül rádesek!

-         Nem parázok! –emeltem fel a hangom.

-         Nem mi? Áhh tiszta dedó, gyerekes vagy! Nőjj fel! –kiabált rám. Épp ennyi elég volt, szinte egyszerre pattantunk fel Tommal a földről. Felkaptam a táskám, majd a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Szó nélkül vágtam át a nappalin, majd hirtelen visszafordultam, s hihetetlen de Tom is. Egyszerre szólaltunk meg:

-         Szállj le rólam és hagyj békén! –hagyta el e mondat mindkettőnk ajkát. Majd dühösen kicsörtettem és becsaptam magam után az ajtót. Hazafelé vettem az irányt, majd miután elhagytam egy házat Eimy futva utólért.

-         Jaj, ne csináljátok már! Ezen az apróságon összeveszni! Gyere vissza! –fogta meg a karomat.

-         Nem! –téptem ki magamat a kezei közül. –Te menny vissza, én nem megyek!

-         De… nélküled én se megyek…

-         Jajj, ne legyél már dinka! Bill beléd van esve és te is belé! Egyértelmű, hogy visszamész és kettesben jól érzitek magatokat. –eresztettem meg egy mosolyt.

-         Mi ketten? –nézett döbbent kerek szemmel és pici piros folt jelent meg az arcán. –Áhh, dehogy!

-         Ahha… - néztem rá, mire lesütötte a szemét. –Menny csak vissza. –löktem rajta egy picit.

-         Nem haragszol meg érte? –kérdezte.

-         Jaj, ne butáskodjál már! –nevettem rá (igaz kissé erőltetett volt, de ennyi összejött). –Menny!

Eimy tehát visszaindult Billhez én meg kavargó érzéseimmel visszatértem a házba, ami még mindig üres volt. Felcammogtam a szobámba, majd úgy ahogy voltam, bedőltem az ágyba. Kavarogtak bennem a gondolatok és egyre csak pörgött az agyam.

-         „Gyerekes?! Én?! Ez nem az volt… ez… ez több annál. Féltem magam, féltem őt, féltem a szívem…” –kétségeim közt aludtam el.

-         Elmentem. –hangzott egy tömör mondat Tomtól, majd ismét csapódott az ajtó.

-         Hova mehetett? –kérdezte Eimy Billt.

-         Biztos a haverjaihoz. Nem ’tom… De egy ilyenen összeveszni… - csóválta a fejét.

-         Hát igen… - hagyta rá Eimy, hisz ő sejtette, mi dúlhat bennem. Pár perccel később valami kellemesebbre terelődött a szó. –És van ötleted a mostani dalszövegekhez?

-         Ó, persze! Csak hát nehéz fogalmazni… Meg el kell kapni azt a pillanatot, amikor úgy érzed, most kiönthetsz magadból mindent. –mosolyogta.

-         Hát igen. Mondjuk én meg Kesszy felválta írtuk a dalokat. Ha valamékőnknek épp van egy jó ötlete, azt megzenésítettük.

-         Értem. Neked mi a kedvenc együttesed?

-         Hmm… ilyen nincs. Sokféle számot, előadót, csapatot szeretek minden műfajból. De gondolom te főleg rockot hallgatsz.

-         Hát igen, a nagy kedvenc az az. Green Day-t szereted?

-         Óóó igen! –felelte lelkesen Eimy. –Az American Idiot a kedvencem tőlük!

-         Nem mondod komolyan? –néz döbbenten Bill, a mellette ülő ikremre.

-         De. –mosolyogja a lány. –Csak nem neked is?

-         De, de. –bólogat vigyorogva a másik. Majd pár perc múlva már ketten éneklték a dalszöveget. Egy mosoly kíséretében fejezték be, majd Eimy arcán megint fellelhető volt az a pici pír… Egymásra pillantottak, majd zavartan másfelé néztek…