2. Rész: Ismerjük talán egymást?

-         Uncsi volt az óra nem? –fordultam Eimyhez.

-         Ja, az volt. –mondta, majd ásított egy nagyot. – Asszem elmegyek a wc-re. Jössz?

-         Most nem. Odatalálsz igaz?

-         Aha. –mondta, majd kiment a teremből.

-         Kesszy, igaz? –szólítja meg valaki a hátam.

-         Igen. –fordulok hátra és szembetalálom magam az ikrekkel.

-         Nem ti vagytok azok, akik 2 házzal arrébb költöztek be, mint mi?

-         Nem tudom. Hol laktok?

-         Pfilder Str. (Pfilder utca :P) 18.

-         Az a nagy villa a tiétek? –néztem egy nagyot. - Ömm… Igen mi költöztünk be.

-         Szép ház. –mosolyogott Bill (ami igaz… 2 emeletes, kívülről baracksárga színe van stb.…).

-         Köszi. –mondtam. Nagyon meglepődtem, hogy a Kaulitzok kedvesek is tudnak lenni… Az után a verseny után, kinéztem volna belőlük, hogy nagy tahók… Bár semmi kedvem nem volt velük jópofizni. – És… hogy hogy rendes gimibe jártok? Nem magántanárotok van?

-         Úgy volt, de a tanár nem bírta tovább. –mesélte Bill. – De feltehetőleg jövőre már megint az lesz, de ebben az iskolában.

-         Értem. Ennyire elviselhetetlenek vagytok? –vigyorgok.

-         Áh… - mosolyog Tom is. – Csak a volt tanárunk egy besavanyodott csávóka volt… Tudod, szidta a kinézetünket, meg nem volt odáig a zenekarért se. Na meg kijelentette, hogy ő nem jön velünk valahová, tudod, ha esetleg messzebb lenne a koncert. Így rúgtuk.

-         Meg persze nem bírta, azt hogy Tom nem bír haladni az anyaggal. –tette hozzá Bill.

-         Jajj mert te mindig mindent megtudsz tanulni!

-         Vagyok. –huppant le mellém Eimy. –Mi a téma?

-         Semmi különös. Hallottátok, hogy az elsősöknek bál lesz 2 hét múlva? –kérdezte Bill.

-         Ja, igen! Vasárnap lesz és este 8-tól tart majd másnap 2-ig. De az még messze van. –mondta Eimy. Meguntam a beszélgetést. Nem tudom, valahogy nem akartam velük jóba lenni. Eimy beszélgessen azzal a Billel, ha akar, én nem akarok jópofizni. A szünetnek vége lett, a tanár bejött. Mondott valamit arról, hogy neki kell valami megbeszélést tartania a többi tanárral, meg hogy szabad foglalkozás. Nekem mindegy volt, mert már félig aludtam. Mp3 bekapcs és jöhet az alvás. Pontosabban csak jött volna, mert éreztem, hogy valaki néz. Ez a fajta nézés úgymond nem volt ismerős. Eimy tekintetét már megszoktam, de ez másmilyen volt. Kirázott a hideg, még is, a meleg is átjárt. Megfordultam és Tommal találtam szembe magam.

-         Hát te? –ültem fel.

-         Uncsizom. Bill elvan tesóddal én meg döglök. Szabad? –kérdezte, majd válaszra se várva berakta az Mp3 egyik felét.

-         Persze… - mondtam nagy sóhajjal.

-         És van pasid? –kérdi Tom. Mindketten a kezünkre hajtottuk a fejünket, egymásfelé fordulva, közel egymáshoz. Persze csak az Mp3 zsinórja miatt…

-         Nincs. –néztem rá. Valahogy megfogott az arca. Mustrálgatni kezdtem. Egyszerűen nem tudtam nem a szemébe nézni. Két hatalmas barna szem nézett vissza rám. Megpróbáltam nem azzal a bizonyos „elolvadok típusú” nézéssel nézni a szemébe. Valahogy ez meg is zavarhatta, mert mintha ő is próbált volna „keresni valamit a szememben”.

-         De gondolom, neked van barátnőd. –törtem meg a hosszú csendet.

-         Barátnő? Ááá… - mondta. –Rég nincs. Volt tavaly, de már vége. Azóta nincs egy rendes kapcsolatom. –majd ahogy ezeket kiejtette zavartan elhallgatott.

-         Aha… - nem nagyon tudtam mit mondani. Majd az Mp3-on az a szám következett, amit én meg Eimy játszottunk azon a bizonyos Stuttgarti versenyen.

-         Hmm… Ismerős szám. –mondta Tom, majd megnézte az Mp3-at, de az nem írta ki az előadót.

-         Jaj! –kikaptam a füléből az Mp3-at és eltettem.

-         Ne! Ne rakd el! Az a szám… - de itt elhallgatott és alaposan megnézett. –Kemy csapat, Stuttgart. Ti vagytok igaz? Akkor jól gondolta Bill…- nem válaszoltam semmit, Tom meg visszaült Bill mellé. Teljesen megzavarodtam…

-         Kesszy, Kesszy mi a baj? –rázogatott Eimy.

-         Tudják…

-         Mit?... –de nem válaszoltam, csak ránéztem. –Jajj, ne! Az Mp3 hordod azt a számot? –egy hang se jött ki a torkomon, csak bólintottam. –Előbb utóbb rájöttek volna. –legyintett.

-         MI? –háborodtam fel.

-         Mindegy ne foglalkozz ezzel. És ha rájöttek, akkor mi van?

-         Te teljesen hülye vagy? Tudod mit jelent ez? Magyarázkodhatunk és… - de mire belemelegedtem volna, valaki megszakította a beszélgetést.

-         Lányok… - Bill állt mögöttem. –Kijönnétek?

-         Persze. –pattant fel Eimy, amit én egy dühös nézéssel nyugtáztam. Kicsengettek. Ott álltunk a terem előtt.

-         Ha tudnátok, mióta akarjuk tisztázni a dolgokat… - kezdett bele Bill. Én nem figyeltem annyira rá. Nem érdekelt. Egyszerűen nem akartam felhozni a múltat.

-         Igen? –kérdeztem épesen.

-         Nekünk is nehéz volt! Nem akartunk ilyen áron híresek lenni! De ti vagytok azok, akik ellen Stuttgartban játszottunk, igaz?

-         Igen. –sóhajtott Eimy.

-         Mikor megnyertük én… - kezdte, de közbevágtam.

-         Boldog lehettél, mert megnyertétek, így ti kaptátok a lehetőséget! Szavunk se lehetett, hogy ez igazságtalanság! Soha többet nem figyeltek fel ránk! Soha!

-         De ez nem a mi hibánk! Azoké, akik ezt kitalálták! –tiltakozott Bill.

-         De mikor ott volt a pillanat, hogy felszólaljunk, hogy mindkettő csapat akar több versenyt és nagyobb színpadokon fellépni és nem ilyen áron, ti nem mondtatok semmit! –csattant fel Eimy, amin nagyon meglepődtem. Általában én szoktam mindenkit lecseszni.

-         Mert ha felszólalunk, kizárnak! –mondta Tom.

-         És most mégis mit vártok tőlünk? –tettem karba a kezem.

-         Semmit. Mi csak bocsánatot akartunk kérni.

-         Sokra megyünk vele.

-         Nem fogod föl, hogy nem a mi hibánk? –kérdezte Tom.

-         Nem! És ezzel pontot is raktam az ügy végére. Ti nyertetek, hát örüljetek! Valóra vált az álmotok, mi pedig megleszünk jól a semmi közt. –hátatfordítottam az ikreknek, majd mentem volna be, de valaki megfogta a kezem.

-         Nem tudom, hogy lehet valaki ekkora féltékeny… - kezdte Tom az ócsárlásom, de nem fejezte be. – Bocsánatot kértünk és elhiheted, hogy nekünk se volt olyan nagy öröm az, hogy mi nyertünk, ilyen áron! Ha vesztünk, mi elfogadtuk volna azt, hogy vesztettünk és a csapatunk próbált volna minél jobban dolgozni, mindent megtenni! De ti mit csináltatok? Eltűntetek, felhagytatok az egésszel!

-         Nem érted Tom, hagyjuk az egészet. –feleltem fásultan.

-         Menekülj csak! De igazam van!

-         Tudom. –suttogtam könnyes szemmel, igaz háttal álltam neki így nem látta az arcom, majd bementem a terembe.